A magyar közélet a hivatalos elismerés-osztás lázában ég. Se szeri, se száma a két kézzel szórt kis-, közép- és nagy kereszteknek, a házi használatú Pulitzereknek, az év embereinek, a „sikeres magyarok” találkozóinak. Érthető is, hiszen a magyar nemzet egyébként igencsak hírhedt arról, hogy legnagyobb értékeit csak utólag, nagy sokára képes megfelelően méltányolni. Ady Endre költészetét egyetlen – nem túl rangos – díj jutalmazta, hogy József Attilát ne is említsük. Bolyai János, a legzseniálisabb magyar tudós pedig még levelező tagjává sem vétetett az Akadémiának. (Akadémiánknak, ha adott volna valamit magára, ezek után legalábbis fel kellett volna oszlatnia önmagát, hogy átadja helyét egy bölcsebb és becsületesebb intézménynek, ám a derék akadémikusok ezúttal sem hazudtolták meg magukat, semmilyen konzekvenciát nem vontak le saját ítélőképességükről.)

Ismervén tehát az előzményeket, a magyar hivatalosság – saját rossz lelkiismerete miatt is, de óvatosságból is – inkább a díjak és kitüntetések inflációja mellett döntött. Inkább részesüljön – abból nem lehet baj – minél több elismerésben fű-fa, boldog és buldogtalan, csak nehogy valaki is kimaradjon – kb. így foglalható össze ez a túlbiztosításra épülő filozófia. Amelyet persze továbbra is a valós értékek fölismerésének a képtelensége jellemez. Ennek következtében, hiába szórják, mint a pelyvát a díjakat, előbb-utóbb megint csak ki fog derülni, hogy valakiről megint megfeledkeztek, valakit megint nem ismertek föl. Mint ahogyan szégyenletes az is, hogy történelmi óriásokat alázzanak meg, lefele nivellálva őket, beleolvasztva életművüket egyfajta egyvelegbe, „mindenki kapjon” alapon.

Vajon ki volt – a magyarok közül – az évszázad embere?

És a múlt századé? Széchenyi? Kossuth? Petőfi? Bolyai?

És a 18. századé? Rákóczi?

És a tizenhetediké? Bethlen Gábor? Bocskai?

Gondolom, a 15. század embere Mátyás király volt.

A tizenharmadiké IV. Béla?

A tizenegyediké Szent István?

Térjünk vissza a mi századunkhoz.

Ki változtatott a legtöbbet mindannyiunk életén?

Magyarokén; és általában, az emberiségén.

Bartók?

Igen, Bartók az emberi lélekhez intézett metafizikai beszéd történelmi alakja.

Teller Edét pedig ott találjuk a világtörténelem két, gonoszan is leghatalmasabb birodalmának térdre kényszerítői között.

Az anyag belsejének titkairól megszerzett ismereteink jelentős hányada tőle származik.

Fontos alakja a nukleáris fegyverzet kifejlesztéséért folytatott versenynek, amelyben Amerika megelőzte a náci Németországot, és döntő előnyre tett szert a Szovjetunióval szemben. Csillagháborús koncepciója megadta a kegyelemdöfést a kommunista világbirodalomnak.

A magyarok pedig a nagy osztogatásban őhozzá is hozzávágnak valamilyen átalány-elismerést.

Az évszázad emberének.

Akiről a magyar sajtó évtizedekig csak, mint héjáról meg szuper-héjárát volt hajlandó tudomást venni.

E becsmérlést, egy szomorú ország szomorú sajtójából felhangzó eme neurotikus ugatást egyféleképpen lehetne jóvátenni.

Mint a létező legmagasabb magyar kitüntetés, amelyet csak történelmi óriások kaphatnak meg, s egy évszázadban legföljebb néhányszor ítélnek oda. Teller Edének meg kellene kapnia – most azonnal – a Szuperhéja-díjat.

Nem mintha rá lenne szorulva erre.

Mi vagyunk rászorulva – magunkért, önbecsülésünkért, s azért a reményünkért, hogy mégiscsak létezik, létezhet értékrend a világban.

A magyar világban is.

---

Megjelent a Székelyföld c. folyóirat 1998/1-es számában.