Akinek bármiről bármi eszébe jut
„Miközben két pohárcsilingelés között alkalmasint földrengető kinyilatkoztatások hangzanak el – mégsem borul sem asztal, sem pohár, elvégre kultúremberek volnánk, vagy mifene. Szörényi László egyik legnagyobb élő mestere ennek a súlyos könnyedségnek, vagy könnyed súlyosságnak.” – Szörényi László Arany János évében című kötetét Juhász Kristóf vette a szárnyai alá.
Hamvas Bélával az élen minden normális irodalomtörténeti szereplő megmondta: a csevegés, fecsegés, pletyka nemcsak fölösleges, de egyenesen kártékony. Mint minden valóságnak, ennek is igaz az ellenkezője is. Az esszé műfaja 
egyenesen kíván bizonyos koccintgatós, kocsmázgatós, pardon, eltartott kisujjal fagylaltozós, mokkáskanállal csészealjat csattogtatós, csevegős, anekdotázós, sztorizgatós hangvételt. Miközben két pohárcsilingelés között alkalmasint földrengető kinyilatkoztatások hangzanak el – mégsem borul sem asztal, sem pohár, elvégre kultúremberek volnánk, vagy mifene. Szörényi László egyik legnagyobb élő mestere ennek a súlyos könnyedségnek, vagy könnyed súlyosságnak.
Emlékszünk még Umberto Eco zseniális esszégyűjteményére, a Gyufalevelekre? Volt ott minden: politika, szex, filozófia, tulajdonképpen bármi, ami Eco mesternek bármiről eszébe jutott. Élcelődött, provokált, elcsámcsogott ezen-azon, tette mindezt egyszerre megengedő, bölcs derűvel és gyermeki játékossággal. Szörényi László Arany János évében – Tárcák és tanulmányok című, apró, kényelmesen zsebre dugható és kényelmesen lapozható (ritka ma a könyvkötészetileg, vagyis a kéznek is kényelmes, ergonomikus és a szemnek is jóleső tipográfiájú kiadvány, becsüljük meg) gyűjteménye szigorúbban tematizált, mint Eco kötetei. Szörényi soha nem bújik ki a bőréből – miért is tenné –, ő irodalomtörténész, filológus, és sok szerencsés kollégának Tanár Úr. Számára – bár pontosan adatol, lábjegyzetel, betartja a tudományosság minden rigolyáját – az irodalomtörténet nem adathalom, hanem kaland, amiben személyesen vesz részt, Arany, Jókai, vagy Juhász Gyula neki ugyanolyan kolléga és beszélgetőpartner, mint bármelyik kortársa.
Egy hosszan idézett, „klasszikus retorikán nevelkedett, körmondatos szerkesztésű” szövegről többek között így mesél:
„A közoktatás sikertelenségéről, a kamaszkorban onnan kikerülő gyerekek egyre inkább tűrt és kedvelt elkanászosodásáról szól. De aki írta, és aki hajdan maga is is tanító volt, majd segédjegyző, nem volt újságíró, sőt eddig még nem is írt semmit, vagy ha igen, elégette, igaz, a tűzhalálra ítélt kéziratok között volt egy Aeneis-fordítás is. Ez a publicisztika az első írás, amely egyáltalán megjelent tőle, a Figyelmező című, mérsékelt reformpárti kiadvány 1814-es évfolyamában. Francia nevet kanyarított a cikk alá: Jeandor. (Ha lefordítjuk: Arany János.) Írhatta volna magyarul is, senki sem ismerte, később még az Elveszett alkotmány kedvező elbírálása után is a Kisfaludy Társaság óvatosan tapogatózó levelet intézett a szalontai tanácshoz, hogy létezik-e vajon egy Arany János nevű egyén a városban, vagy ez csak álneve valakinek... Nagyon sokáig be sem került Arany összegyűjtött művei közé, Lukácsy Sándor, 2001-ben elhunyt atyai barátom találta meg és azonosította 1956-ban. Sokszor égnek áll a hajam, amikor azt olvasom, hogy az igazi magyar modern irodalom csak a Nyugat nemzedékével kezdődik…”
Szörényinek csak jó tulajdonságai vannak: hatalmas tudás, szórakoztató olvasmányosság, ha kell, kellő indulat, düh, humor, egészséges cinizmus. Szerzőnk nyílt sisakkal áll sorompóba, határozott véleménye van történelmi, irodalmi, közművelődési helytállásokról, csakúgy, mint blöffökről. Az „ildom” szavunk kapcsán – „a szó azt jelentette a középkor óta, majd a nyelvújítás során kissé leporolva, hogy ügyesség, okosság, sőt ravaszság” – Széchenyi, Arany, Vörösmarty, Petőfi segítségével nemzetünket, sőt voltaképpen az egész emberiséget érintő történetfilozófiai paradigmákat fejteget. A nyelvtörténeti, nyelvészeti mikronézőpontból akkora ívet rajzol, amekkorához kevés akadémikusnak van bátorsága, vagy amekkorához kevésnek van kellőképpen tág látószöge – hány és hány tanulmány nem válhat kellőképpen merésszé, de válik a „civil” olvasó számára élvezhetetlenné, mert fanatikusan tüchtig, kényszeresen pedáns szerzője elveszik a részletekben! Az említett, Ildom című tárcának már a bevezetőjében is elsüt egy olyan mondatot, amit lángoló betűkkel kéne fölírni minden közintézményre, mint valami háziáldást: „…mint annyiszor, megint csak segített a múlt. Pedig annyi alkalmat kínálna a jelen, ami szintén a múlt egyik elnevezése.” Mélyen és vastagon a kronoszi-kairoszi időkérdés. Az már nem jó tulajdonság, hanem jó döntés, vagy jó életpálya-küldetés volt Szörényi mester részéről, hogy csupa olyan szerzőt választott témájául, akiket minden magyar ember ismer, hogy aztán olyan dolgokat meséljen róluk, amik a legelvetemültebb irodalomfanatikusok számára sem igen ismertek.
A kötet két részből áll: a Magyar Nemzetben 2016 és 2017 között megjelent tárcákból és tanulmányokból, illetve Arany Jánossal kapcsolatos mindenfélékből, ha úgy tetszik, sztorikból, apróságokból, kritikusok által elmarasztalt, vagy épp föl nem ismert jelentőségű szövegekről történő elmélkedésekből. Megtudjuk, hogy min veszett össze Arany Tompa Mihállyal, hogy a Bolond Istók melyik szakaszában található lélektanilag megalapozott szubjektivizmussal és newtoni-miltoni veretű fiziko-teológiával kevert fekete mágia, hogy milyen forrásokat használt nagy költőnk Szent Lászlóról írott verseihez, vagy hogy miért nem fejezte be Dózsa Dániel Zandirhamjáról írt kritikáját.
A kötet nem csak szakmabelieknek érdekes. Szörényi stílusa és gondolkodásmódja mindenkinek tanulságos – melyikünk ne vágyna arra a különleges, már-már szuperhősi képességre, hogy bármiről eszébe jusson bármi? Ráadásul még értelme is legyen a dolognak. Érettségire, szakdolgozatírásra, diplomavédésre, bármilyen felvételi beszélgetésre, de akár udvarlásra, vagy épp mosógépvásárlásra való fölkészüléshez is érdemes Szörényi Lászlót olvasni.
Juhász Kristóf
Szörényi László: Arany János évében – Tárcák és tanulmányok. Nap Kiadó, 2017
