Ugrás a tartalomra

Latens, no. II. – XXVIII. rész – Nagy Zopán regényrészlete

Halált hozó mosolyt is véstetek belém; elárvult élvezeteket színeztetek ki; ájulásokat hívtatok vissza más dimenziókból; alvajáró (szaturnuszi) szatírként szavaltam a lázas (és kárhozott) elborult nappalokon; földsugárzásként hatottak beteges magjaim; az önzés is körbeért, a mámor is megromlott…

A szerző felvétele A szerző felvétele A szerző felvétele

(A „Regény” mögött. Szimultánok szinopszis-lapjai, mint esetlegesség-rétegződések.)

 

 

…És egy év (f)elfordulás után ismét meglátogatja szövegét a (férfi és a Fiú vegyületében kavargó) leíró, aki a Lány-nő légies-zaklatott, szexuálisan, filozofikusan (is) szorongó-őrjöngő birodalmából immár „végérvényesen” kiszakadt…

 

…És a szerelmetes összeomlás alatti évek során (a férfit) látogató jelenésekre, félálom-lényekre, konkrét talányokra is emlékezni kezd a leíró, miközben tizenegy nevet kavar fel ébredésével (felfedésük és megfejtésük csupán emlék-foszlányok, derengések, máskor zaklató bevillanások, lázas kép-montázsok által kísérelhető meg), röviden így láttatva őket:

 

Agónia (kasub Oroszlán, titkon behízelgő, nyögdécselő akarat…),

Belladonna (élveteg Oroszlán, zavarosan el-eltűnő, fojtott tépdesés…),

Bogár (formás-hűs szobor, bolondos-szorongó Szűz, idegen delírium…),

Carmina (érzéki Rák, értékes, időtlen-üde álomfejtés, rejtőzködő vad…),

Elena (szeplős-vörös Mérleg, ábrándozó-sodródó kétnemű filmjelenet…),

Jusztin (fekete Vízöntő, melankolikus-perverz szuicid, lappangó vulkán…),

Karol (izmos combú Skorpió, kielégíthetetlen ölű éjjeli táncos…),

Lola (érdeklődő-csapongó Bika, fölkavaróan hálás sikongó…),

Vanessa (olasz Oroszlán, játékos-érett tüzes zenész- és borásznő…),

Vivien (betegesen színészkedő Kos, vibrálóan megtévesztő kebel-felület…),

Zsanett (labilis Mérleg, komplexusgyűjtő, csábító-bájos művésznövendék…)…

 

Búcsúzom tőletek: tizenegy szeretők!

A többiekre, azon (r)égi értékekre most nincs ereje a leírónak.

Búcsúzom tőletek: tizenegy szeretők!

 

Ki(k)öltözködöm…

Szétszedett szívverés üti a perceket: folyékony-tünékeny testetek (kemény kristályaitokkal együtt) olvad – és mindegyiket felkenem a változás emlék-lapjainak fixálására használt gondolataimra – és, ha már oly bonyolult-egyszerű a vakított tükör lemondó pislogása: gyónom, s gyóntatom a hi(he)tetlen órákat, az örvények (t)örvény-virágzását, a törvények (k)érvényeinek katartikus nászát…

 

…És ismét szomjas leszek…

 

Halált hozó mosolyt is véstetek belém; elárvult élvezeteket színeztetek ki; ájulásokat hívtatok vissza más dimenziókból; alvajáró (szaturnuszi) szatírként szavaltam a lázas (és kárhozott) elborult nappalokon; földsugárzásként hatottak beteges magjaim; az önzés is körbeért, a mámor is megromlott…

Ám azóta is éltet (néha fel is izgat) a folyamatos, az örök érvényű pusztulás íze! – Ámen.

 

Intermezzo:

 

Ha valami életre-halálra foglalkoztatta, az saját eseményélete volt, mely eseményeknek azonban nem volt kezdetük és végük, nem volt idejük, vagy színük, nem volt értelmük és nem volt sorsfordulatuk, mert mindezek már a „gondolat” naiv rubrikái: egy ideig szívesen bekanalazta élete meddő visszáját ezekbe a játékkazettákba, de aztán hamarosan visszavágyott az „élet” idegen, megsemmisítő, magától értetődő raison-süketségébe. És az „élet” szóval jelzett, szinte öntudatlan és végtelen mozgás mellett futott az álmok érzelmes vágy-malma: a nappal volt a süket tett amorfiája, az éjjel a tiszta, abszolút érzelem színes kompozíciója… (Szentkuthy Miklós) 

 

*

 

Bizsergető mosolyszikrázás, az örömtelien kimondhatatlan mondatfüzérek közötti – intellektuson túli – sírógörcsök áramló-tömény hullámvölgy-rétegeit még rétegesebben betöltő dimenzió-labirintusában, ahol „üvegéhű éj” nyel el opálosan, amikor (e)Sz.(e)M. szövegeit eszem, olvasom-nyelem – gondolta a férfi, mielőtt egyetlen szót is leírt volna, mialatt egyetlen szó leírásán töprengett, az egyetlen megfelelő szó csupaszságának, csodás aktjának, tiszta önállóságának létén, melyet nem tudott előhívni, amit légpárás távlatokban vélt fölsejleni, de csak, mint párolgások mögötti, formákhoz nem tartozó, lappangó révület-szintézist érzett valahol az éterben…

 

A szobában maradok – suttogta(m), a tenger most kihasznál(na)…

 

Nyílt formája eszelős volt, zárt kedve pedig évelő – motyogta immár a leíró (egy különleges emlékhölgy-jelenséget lebegtetve magában, az alfa-állapot és az óhajtott álom-tér küszöbén forgolódva) –, miközben nőírói álneveket és a mesterének képzelt író-óriás szavait kevergette magában:

 

az oszcillátor, mint céltalan beszélgetés; tautológia;

bandázs; akcidentalizmus; dithirambikus körmenetek…

Ó, Hippopochondra, Stylopotama… szétrepesztett dio(pano)ráma;

egészségesen perverz hullám-retusálás (a) vérkútban, vagy:

cirkusz-misztikus derengésben heverve (a) kitermelt téma…

Ó, Epicomorphia, jajjj: Hypocritica…

 

A „céltalankodás” éle megvágja a célt:

kezdhetné (a férfi-fiú) így is a Regényt

Ám, biszexuális pólusokat vakarászott

a réveteg kan-kamasz (végbélből) – és anyázott…

 

A „klapanciális” mellékvágányon most (is) megakadt gond(olat)szállítás: nem valamiféle előrehaladás-passzióból, vagy bármilyen mulasztásból, vagy az eltervezett állomáshoz-jutás vágyának hiányából fakadó hibaarány-görbület  „természetrajzának” háza-táján keresendő, csupán: a mondanivaló dacos netovábbja (kifordulást indukálva) siklott át a szezonális sínek alatti dimenziók kontúr-fojtogató, füsttel átitatott penészgomba-virágzású al-járataiba…

 

És csak folyt, és folyt, és folyt tovább…

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.