Ugrás a tartalomra

Weöres Sándor Székesfehérváron

Weöres Sándor, aki 1947-ben már országos hírű költőként kapott Székesfehérváron igazgatói állást, hamar ráunt a kisvárosi életre. Az észak-európai és távol-keleti világrészeket is bejáró, állandóan a lelki táj dimenzióit kereső költő pezsgőbb szellemi életre vágyott. – Sebők Melinda tanulmánya alig ismert érdekességekről rántja le a fátylat Weöres munkásságából.

Weöres Sándor kivételes adottságú, született tehetség volt. Első méltatója, Bónyi Adorján a Pesti Hírlapban már 1929-ben „tiszta fényű”, „áthatóan ragyogó” csillagnak nevezte. Mesterei, Babits Mihály és Kosztolányi Dezső „csodagyermek”-nek tartották, Hamvas Béla „orpheuszi” költőnek. A kivételes formakészségű fiatal költő tehetségére a zeneszerző Kodály Zoltán, az ókortudós Kerényi Károly, a művészettörténész Fülep Lajos, a filozófus Halasy-Nagy József és a kultúratörténész Várkonyi Nándor is felfigyelt. Talán nincs is költő a huszadik század második felének modern lírikusai között, akit szélesebb körben ismernének: évtizedek óta óvodás és kisiskolák gyerekek nőnek fel derűs rím- és ritmusjátékain, gazdag nyelvének szépséges varázsdalain. Azt azonban talán kevesen tudják, hogy Weöres Sándor 1947-ben Székesfehérváron is élt egy rövid ideig, de már jóval korábban, gyermekkorától bekapcsolódott a város kulturális életébe.

Székesfehérváron Weöres Sándor születésének centenáriuma alkalmából rendezett ünnepségen, 2013. június 7-én avatták fel Nagy Benedek szobrászművész (a Szent István Király Múzeum Országzászló téri épületének falán elhelyezett) nagyszerű alkotását. Weöres 1947 júniusától 1947 októberéig volt a székesfehérvári múzeum igazgatója. Sajnálatos tévedés, hogy a dátum rosszul szerepel a domborművön.

A rendkívüli képességű Weöresnek nem kellett kapukat döngetnie: a Nyugat, a Magyar Minerva, a Szép Szó, a Válasz és a Magyar Csillag kapui nyitva álltak előtte. Mindemellett több tucat folyóiratban, napilapban, alkalmi kiadványban publikált. A vidéki lapok közül többször szerepelt a székesfehérvári Tulipán, Az Erő, a Fejér Megyei Napló mellékleteként megjelenő Új Erő, illetve Vár hasábjain. Pálffy István ezekkel a szavakkal méltatta Weöres első, Hideg van című kötetét az Új Erő 1934. június 10-i számában: „Előtte a huszadik század és a huszadik életéve, a háta mögött egy verseskönyv. Előtte az egyetemi évek fanyar néhány esztendeje és a sokat ígérő s egyben kevéssel kecsegtető pálya, mögötte pedig a könyvtárnyi könyvek felgyűjtött gazdagsága s a tudásnak lélekbe kamrázott kincse”.[1] Amikor Pálffy István személyes hangú kritikát közölt az 1933-ban Pécsett megjelent, Hideg van című kötetről, Weöres Sándor neve már ismert volt Székesfehérváron. A Fejér megyei lapok közül Az Erőben már 1928-ban megjelent az akkor 15 éves diák Szelek zenéje című költeménye. Az 1930-as évek elején a Tulipán című lap közli Hajnal, Sürgonydrótok a szélben és a Disszonancia című verseit; az Új Erőben volt olvasható a Madártávlat. Az Új Erőt, Fejér Megyei Napló mellékleteként megjelenőlapot Pálffy István fehérvári költő, újságíró, Weöres Sándor unokatestvére szerkesztette, aki néha Csöngén is meglátogatta őt. Pálffy és Weöres nem csupán rokonok, hanem gyerekkori barátok voltak, később is kapcsolatban maradtak, leveleztek. Kettejük levélváltása rávilágít az ifjú diákként szorongó Weöres magánéleti gondjaira, közös olvasmányélményeikre, érdeklődési körük sokféleségére.

Korai levelezésükből tudható, hogy még az 1920-as évek közepén néhány társukkal együtt alapították a Homeros Irodalmi Társaságot. Pálffy Csöngére küldött, dátum nélküli autográf levele bizonyítja, hogy Weörest már egészen fiatalon folytatásos regények foglalkoztatták, valamint unokatestvérével egy kézzel írt, verseket, elbeszéléseket és regényrészleteket közlő irodalmi lapot is terveztek: „Ezért azt javasolom, hogy a lap tervét ne vessük el, hanem a lap maradjon meg, s minden hónap elején, félannyi tartalommal mint az első, jelenjen meg. A regényeket mellékletnek is betehetnők és így nem kellene vesződnöd a lemásolásukkal. Talán, ha a lap terjedelmét felére csökkentjük, akkor Te meg tudod írni, vagy ha nem, akkor esetleg néhány kissebb elbeszélést és verset Te ideküldenéd, úgy ahogy van, s én lemásolnám a lapba, melyet Te ugyis mindig ide akartad küldeni, de a lapnak Te a megfelelő oldalait üressen hagynád, ahová én másolnám le azt a verset, elbeszélést amit te nekem egy egyszerű irkalapon, vagy azon a papiroson melyen irtad, ideküldenéd. […] Persze, ha a lap hónaponként jelenne meg, akkor a Te folytatásos regényeidet nem kellene lemásolni, hanem az eredetit melléklet gyanánt küldöznénk ide-oda”.[2]

Noha e korai lapalapítási kísérletük meghiúsult, később több fehérvári lapban (Tulipán, Az Erő, Új Erő) együtt jelentek meg Pálffyval, majd a Vár című folyóirat szerkesztési munkálataiban is részt vettek. Weöres az 1938-tól induló székesfehérvári Vár alapításába két szálon is bekapcsolódhatott: egyrészt Pálffy István révén; másrészt a pécsi egyetemistaként megismert íróbarátok közvetítésével. A pécsi nemzedéktársai közül Takáts Gyulával, Tatay Sándorral és Csorba Győzővel (akikkel Pécsen Öttorony címmel szintén irodalmi folyóiratot szerettek volna indítani) is életre szóló barátságot kötött. Épp az a pécsi fiatal írógárda kapcsolódott a Székesfehérváron induló Várhoz, akikkel Weöres pécsi diákéveiben (1933 – 1938) megismerkedett, és akikkel később is levelezett. A Vár című irodalmi és művészeti folyóirat 1938 februárjától 1939 januárjáig mindössze kilenc számot élt meg, mégis fontos vállalkozása volt Székesfehérvárnak. A havonta 1500-1600 példányban megjelenő lapot a helyi újságírók, Pálffy István és Baróti Géza szerkesztették. A szerkesztőbizottság további tagjai voltak: Jankovich Ferenc, egykori fehérvári diák, a Nyugat harmadik nemzedékének költője és György Oszkár, fehérvári költő-műfordító. A lap főmunkatársai közé tartozott Weöres Sándor és Takáts Gyula.[3] A lapban publikált a prózaíró Tatay Sándor és költő Csorba Győző is. Weöres rögtön az első számnak elküldi Szájharmonikás bolond című versét. Szintén a Várban közli Maláji dalok, Kisváros, Suhanás, Fényes hal siklott ki kezemből című költeményeit. Egy készülő könyvből címmel A vers születése doktori értekezésének a költészet ősforrását kereső részlete is a Várban volt olvasható. A vidéki lapok közül tehát az 1940-ig tartó pályaszakasz fontos állomása a Vár volt. Noha Weöres a fehérvári lap megszűnése után 1941-től a pécsi Sorsunk és a Nyugat-utód Magyar Csillag munkatársa lett, nem szakadt meg kapcsolata a várossal. 1946. november 24-én a székesfehérvári ciszter gimnázium nagytermében rendezett irodalmi esten lépett fel Kosztolányi Dezsőné, Kassák Lajos és Jankovich Ferenc társaságában. Pár hónappal később, 1947. április 22-én Székesfehérvár törvényhatósági jogú város szabadművelődési segédtitkára, majd június 1-jén a Szent István Király Múzeum megbízott igazgatója lett. Addigra Pécsett megvédte a filozófus Halasy-Nagy József professzornál írott A vers születése (1939) című doktori disszertációját, és számos kötettel büszkélkedhetett. Még a pécsi diákévek alatt 1935-ben adta ki Kő és az ember második kötetét, ezt követte A teremtés dicsérete 1938-ban, Medusa 1943-ban (ennek a kötetének köszönhette, hogy megismerkedett Hamvas Bélával), A teljesség felé 1945-ben, majd a világháború után gyors egymásutánban jelentek meg kötetei 1946-ban és 1947-ben: Elysium, Gyümölcskosár, A fogak tornáca. Közben szellemi érdeklődése, filozófiai-esztétikai-költészeti műveltsége is sokat formálódott. A Baumgarten-jutalomból és -díjból 1935 nyarán Norvégiába, majd 1937-ben Egyiptom – India – Kína különböző városainak érintésével távol-keleti utazást tett. A világkörüli utak kitágították Weöres filozófiai-kulturális érdeklődését, határtalan képzeletét, költői fantáziáját, poétikai szemléletét.

Weöres, aki 1947-ben már országos hírű költőként kapott Székesfehérváron igazgatói állást, hamar ráunt a kisvárosi életre, a múzeum zárt világára. Az észak-európai és távol-keleti világrészeket is bejáró, állandóan a lelki táj dimenzióit kereső és a költészet eszményein gondolkodó költő pezsgőbb szellemi életre vágyott, egy közeli olaszországi utazásban bizakodott. A múzeumi kutatásokban tapasztalatlan, költői-filozófiai égtájakon barangoló, szabad idejét italozással töltő művész képtelennek bizonyult a múzeumi feladatok ellátására. A Székesfehérváron töltött hónapok lélektani mozzanatait jól tükrözi az 1947. szeptember 3-án Fülep Lajosnak küldött levele: „Kedves Professzor Úr, köszönöm a lapot és a mostani levelet – az utóbbit csak a napokban kaptam kézhez, mert közben Pesten jártam. Útlevelemet sajnos még mindig nem tudtam kiharcolni, ez most egyre nehezebb; s egyre bizonytalanabb, hogy mikor jutok el Itáliába. De a lelki táj, ahová most jutottam, fölér minden utazással. Írtam arról a Professzor Úrnak, hogy eljutottam valami dimenziótlan Semmibe; azt hittem, hogy innen tovább felfelé kell jutni, s ehelyett kilátás nyílt lefelé, az élet felé, mint a gleccser tetejéről a völgykatlanba. Megdöbbentő, és éppen teljes valódisága által valószerűtlen, ahogy itt megmutatkozik a lenti táj nagy vonalakban, rajta a sors felhőárnyék-mintázata és mögötte a megfoghatatlan dolgok hegytömbjei. […] A költészethez való viszonyom sajátságosan átalakult. Egyelőre képtelen vagyok az alkotó koncentrációra, viszont a versek szinte folynak belőlem. […] Íme egy dalocska, melyben tulajdonképpen még csak ötlet sincs, mégis a magyar nyelv géniusza mosolyog benne; azt hiszem első eset, hogy sikerült egy isteni lényt megnevettetnem:

A kutya-tár

Harap-utca három alatt 
megnyílott a kutya-tár, 
síppal-dobbal megnyitotta 
Kutyafülű Aladár. 
Kutya-tár! kutya-tár! 
Kutyafülű Aladár!

Húsz forintért tarka kutya, 
tízért fehér kutya jár, 
törzs-vevőknek 5 forintért 
kapható a kutya már. 
Kutya-tár! kutya-tár! 
Kutyafülű Aladár!

Sejtelmem sincs, hogy ebből a fütyülő semmitmondásból hová lesz út tovább. Remélem Itáliába…”.[4] Weöres Sándor Fülep Lajosnak írt fehérvári levele pontos dokumentum a költő lélekállapotáról és a ma már gyermekversként ismert A kutya-tár című költemény keletkezéséről. A Rómába vágyó költő versében gúnyt űz Radnóti Aladárból, a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége helyetteséből, aki az akkori nevén Bognár utca 3. alatt ellenőrizte a múzeum igazgatóját, s elég meglepő állapotban lelte.[5] Ez a „látogatás” ihlette Weöres játékos versét, „a magyar nyelv géniuszának mosolyát”, melyben a Bognár utcai intézmény Harap utcai kutya-tárrá, a felügyelő pedig Kutyafülű Aladárrá válik. Radnóti Aladár – aki a római kori bronzedényeket feldolgozva, előtte kutatóként is megfordult a múzeumban – jelentette a minisztériumnak és Székesfehérvár polgármesterének Weöres alkalmatlanságát, majd Fülep Ferencet, a fiatal klasszika-archeológust bízta meg a múzeum vezetésével.

Az 1947. esztendő Weöres magánéletében is változást hozott, megnősült, feleségül vette Károlyi Amy költőnőt, akinek ugyanebben az évben jelent meg első verseskötete, Szegezzetek a földhöz, csillagok címmel. 1947 őszén Weöres megkapta a várva várt római ösztöndíjat, így feleségével azonnal Olaszországba utazott. A házaspár majdnem egy évet élt Itáliában, mivel Kardos Tibor, a Római Magyar Akadémia igazgatója jóvoltából hónapokat tölthettek az olasz fővárosban. A római ösztöndíj, az újabb szellemi utazás jó hatással volt a költőre: többek között – Kardos Tibor felkérésére – itt készült az Egy dunántúli mandulafáról híres Janus Pannonius-fordítása is. Mire hazatértek – az 1948-as kommunista kultúrpolitikai fordulat után – rájuk zárult a csend. Weöres Sándor is tiltott szerzőnek számított, nem publikálhatott. Hosszú évekig csak fordításait és gyerekverseit közölték. 1956-ig kellett várnia új verseskönyvére, A hallgatás tornya megjelentetésére, míg „tündérsípján” újra megszólalhattak mitikus varázsénekei: „Legelőbb a part fogy el, / később minden sziget és zátony / aztán a tenger, / aztán az égbolt, / aztán a fény, / aztán a sötétség, / végül semmi sem lesz: / ott megtörténik szabadulásunk.”

 

Jegyzetek:

[1]     Pálffy István Weöres Sándorról, Új Erő; a Fejér Megyei Napló melléklete, 1934. június 10., 4.

[2]     Lőcsei Péter közli a Vas Megyei Levéltár Weöres-hagyatékában található levelet teljes terjedelmében a „KEDVES CINA!” – „ÉDES DRÁGÁM!”– „KEDVES SANYIKÁM!” Weöres Sándor levelesládájából című tanulmányában a Holmi 2006 / 9. számában. Lőcsei Péter felhívja a figyelmet a Weöres – Pálffy levelezés további (máig lappangó) értékes dokumentumaira is.

[3]     A Petőfi Irodalmi Múzeumban található Jankovich Ferenc-hagyaték Takáts Gyula-levelei is rávilágítanak a fehérvári irodalmi lap közös (Weöres, Takáts, Jankovich) tervére. A kéziratos dokumentumokból közöltem néhány részletet Visszatekintés Weöres Sándor centenáriumán – Weöres versei a korabeli székesfehérvári lapokbancímű tanulmányomban, Vár, 2013 / 4.

[4]     A teljes levelet közli Tüskés Tibor Weörestől – Weöresről című kötetében, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993, 116 – 118.

[5]     Weöres állítólag egy gyermekszarkofágon „aludta ki ebéd után a délelőtti munka fáradalmait”. Kovalovszky Márta, Harap utca 3., Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2013, 17.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.