Galeotto (6–8.) – részletek Gáspár Ferenc készülő regényéből
A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon. A versbetéteket Diószegi Szabó Pál írta.
6.
– Megittad a borod, uram. Kérsz még egy kupával?
Észre sem vettem, hogy elfogyott.
– Talán kicsit később.
A kocsmáros letörli az asztalt.
– Szólj, uram, ha meggondoltad magad.
Hogy megtelt az ivó! Hirtelen beömlött sok vendég. Rosszallóan pislognak rám, hogy egyedül elfoglalok egy asztalt… Mikor betértem, csak bámészkodtak, de most… Hirtelen mellém zöttyen egy büdös atyafi.
– Húzódj beljebb, mester! – böfög rám. Haja csapzottan hull homlokába, szeme opálos, foga hiányos. Lehelete kénköves. Mindez nem elég: az első atyafi után átszakadt a jég, a túloldalról többen mellém telepednek, szemben is leül három. Vigyorognak, öntik gyomrukba a lőrét.
– Te olyan deákféle vagy, ugye? – kérdi a szemben ülő, és kacsintgat rám. Izzadság csurog a szemébe, amellyel grimaszol, a másik szemgolyó meredten figyel. Üvegszem, állapítom meg.
– Hol vesztetted el a szemed? – kérdezek vissza. Feszült lesz, erősebben markolja a kupát, homlokán megélénkülnek a ráncok. Vállát felhúzza, emelkedik ültéből. Szomszédjai egyszerre húzzák vissza.
– Mi közöd hozzá?! – feleli dühödten, kifújva a belészorult gőzt.
– Török vessző a ludas – mondja helyette a szomszédja. – Nem szívesen emlegeti.
– Meghívlak egy meszely borra, katona – mondom békülékeny hangon. – Amúgy deák vagyok, igen. A király deákja.
– Kövér vagy hozzá, és öreg – sistereg a félszemű. – Ne nézz madárnak.
– Jó – mondom. Nem tehetek mást, elő kell húznom valamit a mellényzsebből. Keresem Mátyás papiruszát, de nem lelem. Pedig a kinevezést itt szoktam hordani a zsebemben. Talán kicsúszott valahol jártamban-keltemben? Szorul a hurok a hiánya miatt.
– Mit keresel, zsíros? – kezd sértegetni támadóm. És újból fel akar állni a helyéről. Ezúttal nem tudják visszatartani. – Nem vagy te deák, sem mester – vicsorogja. És tőre felé kaparász a kezével. Én szintén felállok, ha sújt, megpróbálom kivédeni. De ekkor egy kéz markolja meg a félszemű vállát. A kocsmárosé.
– Ülj le, ha kedves az életed – suttogja a fülébe. – És hagyd békén Galeotto mestert. Nem deák ő, hanem egyenesen a király könyvtárosa.
Gyorsan hagyom el az ivót. Nem vagyok már könyvtáros, de azért benézhetek a corvinák közé. Hátha eszembe jut valami használható…
Itt volt például a görög. Aki eltűnt. Johannesz Angelosz, akit Jeannak is hívtak. Akit Mátyás Il Magnificótól kért el. Lorenzo Medicitől. És az volt a feladata… Mi is? Janus szerint folyamatosan a szerelméről mesélt. Hogy miképpen veszítette el őt az Aranyszarv-öböl partján. Janus szerint azért, mert így akarta őt felkészíteni arra, hogy szintén elveszítheti Veronikát, a szerelmét. De hogy aztán mi történt vele… Arisztotelészt fordított. Anyanyelve az övé.
Menjek haza rögvest? Codrus – ugrált, és megölték. És Guido?
7.
– Nagy a szád, Janus! – hallotta máris Guido hangját. – Gyere velünk ma este! Olyan helyre megyünk, ahol nem a szádat kell jártatnod! – röhög, és mozgatja csípőjét pajzánul. Balázs és a többiek azonnal veszik a lapot, a törpe éles, visító hangon mekeg, Rufus mély basszusa csak később csatlakozik hozzájuk, trópusi zivatarként söpörve el a makogó majomcsordát. Aztán persze meg rajta röhögnek, hogy milyen későn kapcsol. Janust nem zavarja a gúny, inkább mindjárt versel:
– Jobb sorsot mire jó hazudni, kérdem?
– Na, majd meglátod, milyen sorsod lesz ott, ahova viszünk! – vág vissza Guido. De Janus folytatja:
– Tán így több irigyed lehet, – reméled?
– Hagyjuk itt ezt a pojácát – mondja most a törpe. – Ez csak verselni tud. Puha a farka.
– Nincs vajon szeme, szíve, senkinek sem?
Legyintenek rá. Guido köp még egyet Janus felé, Rufus, a medve utánozza. Így a vers végét már csak nekem mondja el:
– Dúsabbnak ha magad mutatni vágyol, mint a líd meg a fríg tirannusok rég, Guido elfogadom, ha koldusabb is vagy mint Codrus, Irus, e két nyomorgó.
– Tudom, hová mennek – mondom, hogy megtörjem a csöndet.
– Én is tudom. De én nem mehetek velük.
– Mert még kicsi vagy, azért?
– Mit képzelsz?! – Hű, egészen kivörösödött a méregtől. – Nekem nincs szükségem ilyesmikre. Bordélyba menni!
– Mert? – érdeklődöm.
– Mert már van kedvesem – feleli önérzetesen. – Ágnesnek hívják.
– Tudod, miért kötött beléd a félszemű? – kérdezi egy hang hirtelen. Szakállas vénség a Zsidók utcájában. Hosszú, koszos körmével bökögeti a vállam.
– Na, miért? – Jobb, ha megállok, hamarabb túl leszek rajta.
– Frigyes kémje. Vigyázz vele, könnyen megcsúszik a kése.
Fordulnék vissza, de a szakállas sehol. Mi dolgom nekem kémekkel?
– Galeotto, Galeotto! – zúg egy érces hang. Akkora a gazdája, eltakarja a napot.
– Angelosz! – kiáltok fel. – Hát te hogy kerülsz ide? Régen nem láttalak, barátom!
– Ez kölcsönös – viccelődik a görög. – Mi lenne, ha betérnénk valami nyugalmasabb helyre?
– A könyvtárnál nem tudok nyugalmasabbat.
Bólint, mi meg indulunk. Azaz csak indulnánk. Mert az egyik házból kilép egy nő. Mit kilép – kitáncol. Karjait az ég felé veti, arcán bárgyú mosoly. És táncol folyamatosan.
– Agnes, vita, tuos, quoties contemplor… Életem, Ágneském ragyogó szemeidbe tekintek, S mintha a menny páros csillaga tűnne elém.
– A Szíriuszra gondolsz, ugye?
Gyorsan bólint:
– Ne szólj közbe, légy szíves! Elrontod a deklamációt!
– Hol láttad ezt az Ágnest?
– Kíváncsi vagy a költeményemre, vagy nem?! Folyamatosan belebeszélsz!
Megadóan sóhajtom: – Persze, hogy kíváncsi vagyok.
– Nahát akkor. Egyébként itt láttam. A palota előtti téren. És nemcsak láttam, beszéltem is vele. És szeret engem! Ő az én szerelmesem.
Ezt mondta még, majd megfordult, és elfutott. Régen volt mindez. Talán igaz sem volt.
8.
Úgy csinálunk, mintha örökké élnénk. Pedig naponta látunk embereket meghalni az utcán. A katonákkal más a helyzet. Ők tudják: percnyi az élet. Megszületünk, örülünk az ifjúságnak, a végtelen nyaraknak, aztán… Ne drámázz, Galeotto! – szólt rá saját magára. – Majd drámáz neked otthon az asszony! – Majdnem felnevetett, és legszívesebben megcsóválta volna a fejét, de úgy érezte, nézi valaki. Talán az a nő, aki az imént kitáncolt a házából? Boszorkányosság? Itt, Budán? A napsütötte pannon földeken? Galeotto összerázkódott. Brr. A kutya is így veri le a vizet magáról.
Éppen be akart lépni az ajtón, keze már a kilincs után nyúlt, amikor belülről valaki vadul felrántotta. A felesége állt ott, csípőre tett kézzel, harcra készen. Galeotto felsóhajtott:
– „Ámde ha oly nagy a vágy benned, hogy a Styx tava kétszer úsztasson a hátán…”
– Miket fecsegsz! Úsztasson téged az öreg ördög! Hogy sosem tudsz időben hazatérni? Megint a kocsmában voltál! Idebent az éhes porontyok, és te…
– „…ha megőrültél te egészen…”
– Kicsoda őrült meg? – és Galeotto Marziónak, a neves könyvtárosnak és írónak, nemkülönben eljövendő bolognai tanárnak, Mátyás király jeles, bölcs és elmés mondatai és tettei című könyv szerzőjének Márta asszony úgy a hátára vágott, hogy csak úgy porzott az ócska köpeny. Arcul csapni azért nem merte…
– Vergilt idéztem – vigyorgott Galeotto, és megsimogatta a gyerekeit. Azok már megszokták a perpatvart, s vidáman gyűltek köréje. Csak én nem szoktam meg, gondolta Galeotto, s hagyta, hadd turkáljanak a zsebeiben, kincsek után kutatva.
– Azért közben csak rám gondoltál?! – zsémbelt az asszony. – Idézgetsz összevissza, s azt hiszed, nem értem a célzást! Pénzt hoztál haza, édes? – rángatta meg tetetett kedvességgel férje ruha ujját.
– Pénzt nem, de verset annál inkább!
– Attól felkophat az állunk!
De a gyerekek már kórusban kiabáltak: – Verset! Halljuk a verset!
Lelkesedésüket növelte, hogy meglelték a cipókat a hatalmas zsebekben, darabokra szaggatták, s most elégedetten majszoltak. Galeottónak hét gyereke volt, a legkisebb talán négyéves, a legnagyobb, Luca, már-már anyányi. Még az asszonya is megenyhült, ahogy végignézett rajtuk. Ő pedig komótosan előhúzta a pergament, kitekerte, s míg Márta morgott, addig köhentett párat, majd belekezdett:
Mint hollóraj forgott a szél,
zászlót tépett… s fák haját;
fülünkbe fújt hangod zenél
levélnyi szimfóniát…
– Az meg micsoda? – kiabálták többen.
Galeotto kénytelen volt megszakítani a versmondást.
– Hangszeres zene.
– Hogyhogy hangszeres? Minden zene hangszeres!
Ezt az egyik középső fiú kiabálta. Marcónak hívták, s ő volt a kedvence a nagylány, Luca mellett, akivel már néha féltett titkait is megoszthatta.
– Persze, de ez olyan zene, ami egyszerre több hangszeren szól, több szólamban.
– Olyan, mikor trombitálnak a királynak?
– Olyasmi – egyezett bele. – Folytathatom? – És mert nem kapott választ, belevágott. Márta közben kiment a konyhába csörömpölni. Zsémbelt, zsémbelt, de azt mégis jó néven vette, ha a férje foglalkozik a gyerekekkel. Addig sincs a kocsmában. Mártának nem volt jó véleménye az uráról. Nem tudta, mivel foglalkozik, miért van a király mellett, s ha ott van, miért jár-kel olyan gúnyában, akár a koldusok. És főleg: miért nem hoz haza több pénzt?! Együtt ebédel Mátyással! És még sincs pénze? Nem, ez nem ment a fejébe.
Márványlap az esti égbolt,
hideg lángok „melege”;
rajta csillagképnyi fény-folt:
mécsesek… és benne Te
válaszunk már szótlan hagyod,
kézfogásod keres-e?
Túloldalt már láthatod, hogy
onnan a Hold fekete…
– Hogyhogy fekefe? – kiabált bele most a legkisebb gyermek. Még selypített.
– A Hold mindig ugyanazt az oldalát mutatja felénk – válaszolta az apjuk.
– Hát van neki másik oldala is?
– Mindenkinek van másik oldala. Még nektek is, pedig nem látjátok. Vagy látta már valamelyikőtök a saját háta közepét? Na, ugye.
– Én láttam – mosolygott Luca, a nagylány. – Tükörben.
– Jó, hogy mondod. Ha tükör segítségével láthatjuk a hátunk közepét, akkor talán egyszer megláthatjuk a Hold túlsó oldalát is.
– De ha az fekete? Akkor mi értelme van?
– Csak a versben fekete. A valóságban nem biztos…
– Miért, milyen a valóságban?
– Ezt most hosszú lenne elmagyarázni. Elégedjetek meg annyival, hogy néha ott is világos van, akárcsak nappal, itt minálunk.
És mielőtt tovább kérdeztek volna, folytatta a versmondást. Onnan már végigszavalta:
Állunk – Tőled elhagyottan,
arcunk fekete-fehér:
ellopott a Hajnal, gyorsan
elvitt a Göncöl-szekér...
Mint egy István, nyáralkonyon,
tűzzel tartasz vigadót…
Meglátunk ott – egyszer – lovon
s nekünk fúvatsz riadót!
Tudjuk, hogy Halálnak élünk,
gyászunk csokorba kötve;
mögötted maradva, léptünk
búcsúzik: Mindörökre!
– Nem vidám – szólalt meg Luca. – És miért a halálnak élünk?
– Ez csak egy költői fordulat – felelte Galeotto.
– Akkor nem kell elhinnünk? – érdeklődtek többen is. Megijesztette őket a halál említése.
– Nem, persze, hogy nem.
– Akkor miért írtad? – kérdezte Marco.
– Mert nagyon szomorú voltam – válaszolta.
– És kitől búcsúzol? – érdeklődött a nagylány.
– Tőle. Janustól.