Ugrás a tartalomra

Galeotto (6–8.) – részletek Gáspár Ferenc készülő regényéből

A Galeotto bizonyos mértékig a Janus (Trubadúrvarázs) tükörregénye, de nem csak az. Galeotto Marzio, aki Magyarországon Janus Pannonius barátjaként és a Mátyás királynak kiváló, bölcs, tréfás mondásairól és tetteiről szóló könyv megírójaként lett ismert, számos fontos munkát alkotott. Ezek egyike volt az De incognitis vulgo, amiért a velencei inkvizíció börtönbe zárta. A Galeotto egy hitében hol megerősödő zarándoklatot járó, hol elgyengülő racionalista gondolkodó életét mutatja be újszerű módon. A versbetéteket Diószegi Szabó Pál írta.

 

6.

 

– Megittad a borod, uram. Kérsz még egy kupával?

Észre sem vettem, hogy elfogyott.

– Talán kicsit később.

A kocsmáros letörli az asztalt.

– Szólj, uram, ha meggondoltad magad.

Hogy megtelt az ivó! Hirtelen beömlött sok vendég. Rosszallóan pislognak rám, hogy egyedül elfoglalok egy asztalt… Mikor betértem, csak bámészkodtak, de most… Hirtelen mellém zöttyen egy büdös atyafi.

– Húzódj beljebb, mester! – böfög rám. Haja csapzottan hull homlokába, szeme opálos, foga hiányos. Lehelete kénköves. Mindez nem elég: az első atyafi után átszakadt a jég, a túloldalról többen mellém telepednek, szemben is leül három. Vigyorognak, öntik gyomrukba a lőrét.

– Te olyan deákféle vagy, ugye? – kérdi a szemben ülő, és kacsintgat rám. Izzadság csurog a szemébe, amellyel grimaszol, a másik szemgolyó meredten figyel. Üvegszem, állapítom meg.

– Hol vesztetted el a szemed? – kérdezek vissza. Feszült lesz, erősebben markolja a kupát, homlokán megélénkülnek a ráncok. Vállát felhúzza, emelkedik ültéből. Szomszédjai egyszerre húzzák vissza.

– Mi közöd hozzá?! – feleli dühödten, kifújva a belészorult gőzt.

– Török vessző a ludas – mondja helyette a szomszédja. – Nem szívesen emlegeti.

– Meghívlak egy meszely borra, katona – mondom békülékeny hangon. – Amúgy deák vagyok, igen. A király deákja.

– Kövér vagy hozzá, és öreg – sistereg a félszemű. – Ne nézz madárnak.

– Jó – mondom. Nem tehetek mást, elő kell húznom valamit a mellényzsebből. Keresem Mátyás papiruszát, de nem lelem. Pedig a kinevezést itt szoktam hordani a zsebemben. Talán kicsúszott valahol jártamban-keltemben? Szorul a hurok a hiánya miatt.

– Mit keresel, zsíros? – kezd sértegetni támadóm. És újból fel akar állni a helyéről. Ezúttal nem tudják visszatartani. – Nem vagy te deák, sem mester – vicsorogja. És tőre felé kaparász a kezével. Én szintén felállok, ha sújt, megpróbálom kivédeni. De ekkor egy kéz markolja meg a félszemű vállát. A kocsmárosé.

– Ülj le, ha kedves az életed – suttogja a fülébe. – És hagyd békén Galeotto mestert. Nem deák ő, hanem egyenesen a király könyvtárosa.

Gyorsan hagyom el az ivót. Nem vagyok már könyvtáros, de azért benézhetek a corvinák közé. Hátha eszembe jut valami használható…

 

Itt volt például a görög. Aki eltűnt. Johannesz Angelosz, akit Jeannak is hívtak. Akit Mátyás Il Magnificótól kért el. Lorenzo Medicitől. És az volt a feladata… Mi is? Janus szerint folyamatosan a szerelméről mesélt. Hogy miképpen veszítette el őt az Aranyszarv-öböl partján. Janus szerint azért, mert így akarta őt felkészíteni arra, hogy szintén elveszítheti Veronikát, a szerelmét. De hogy aztán mi történt vele… Arisztotelészt fordított. Anyanyelve az övé.

 

Menjek haza rögvest? Codrus – ugrált, és megölték.  És Guido?

 

7.

 

– Nagy a szád, Janus! – hallotta máris Guido hangját. – Gyere velünk ma este! Olyan helyre megyünk, ahol nem a szádat kell jártatnod! – röhög, és mozgatja csípőjét pajzánul. Balázs és a többiek azonnal veszik a lapot, a törpe éles, visító hangon mekeg, Rufus mély basszusa csak később csatlakozik hozzájuk, trópusi zivatarként söpörve el a makogó majomcsordát. Aztán persze meg rajta röhögnek, hogy milyen későn kapcsol. Janust nem zavarja a gúny, inkább mindjárt versel:

Jobb sorsot mire jó hazudni, kérdem?

– Na, majd meglátod, milyen sorsod lesz ott, ahova viszünk! – vág vissza Guido. De Janus folytatja:

Tán így több irigyed lehet, – reméled?

– Hagyjuk itt ezt a pojácát – mondja most a törpe. – Ez csak verselni tud. Puha a farka.

Nincs vajon szeme, szíve, senkinek sem?

Legyintenek rá. Guido köp még egyet Janus felé, Rufus, a medve utánozza. Így a vers végét már csak nekem mondja el:

Dúsabbnak ha magad mutatni vágyol, mint a líd meg a fríg tirannusok rég, Guido elfogadom, ha koldusabb is vagy mint Codrus, Irus, e két nyomorgó.

– Tudom, hová mennek – mondom, hogy megtörjem a csöndet.

– Én is tudom. De én nem mehetek velük.

– Mert még kicsi vagy, azért?

– Mit képzelsz?! – Hű, egészen kivörösödött a méregtől. – Nekem nincs szükségem ilyesmikre. Bordélyba menni!

– Mert? – érdeklődöm.

– Mert már van kedvesem – feleli önérzetesen. – Ágnesnek hívják.

 

– Tudod, miért kötött beléd a félszemű? – kérdezi egy hang hirtelen. Szakállas vénség a Zsidók utcájában. Hosszú, koszos körmével bökögeti a vállam.

– Na, miért? – Jobb, ha megállok, hamarabb túl leszek rajta.

– Frigyes kémje. Vigyázz vele, könnyen megcsúszik a kése.

Fordulnék vissza, de a szakállas sehol. Mi dolgom nekem kémekkel?

– Galeotto, Galeotto! – zúg egy érces hang. Akkora a gazdája, eltakarja a napot.

– Angelosz! – kiáltok fel. – Hát te hogy kerülsz ide? Régen nem láttalak, barátom!

– Ez kölcsönös – viccelődik a görög. – Mi lenne, ha betérnénk valami nyugalmasabb helyre?

– A könyvtárnál nem tudok nyugalmasabbat.

Bólint, mi meg indulunk. Azaz csak indulnánk. Mert az egyik házból kilép egy nő. Mit kilép – kitáncol. Karjait az ég felé veti, arcán bárgyú mosoly. És táncol folyamatosan.

 

Agnes, vita, tuos, quoties contemplor… Életem, Ágneském ragyogó szemeidbe tekintek, S mintha a menny páros csillaga tűnne elém.

– A Szíriuszra gondolsz, ugye?

Gyorsan bólint:

– Ne szólj közbe, légy szíves! Elrontod a deklamációt!

– Hol láttad ezt az Ágnest?

– Kíváncsi vagy a költeményemre, vagy nem?! Folyamatosan belebeszélsz!

Megadóan sóhajtom: – Persze, hogy kíváncsi vagyok.

– Nahát akkor. Egyébként itt láttam. A palota előtti téren. És nemcsak láttam, beszéltem is vele. És szeret engem! Ő az én szerelmesem.

Ezt mondta még, majd megfordult, és elfutott. Régen volt mindez. Talán igaz sem volt.

 

8.

 

Úgy csinálunk, mintha örökké élnénk. Pedig naponta látunk embereket meghalni az utcán. A katonákkal más a helyzet. Ők tudják: percnyi az élet. Megszületünk, örülünk az ifjúságnak, a végtelen nyaraknak, aztán… Ne drámázz, Galeotto! – szólt rá saját magára. – Majd drámáz neked otthon az asszony! – Majdnem felnevetett, és legszívesebben megcsóválta volna a fejét, de úgy érezte, nézi valaki. Talán az a nő, aki az imént kitáncolt a házából? Boszorkányosság? Itt, Budán? A napsütötte pannon földeken? Galeotto összerázkódott. Brr. A kutya is így veri le a vizet magáról.

Éppen be akart lépni az ajtón, keze már a kilincs után nyúlt, amikor belülről valaki vadul felrántotta. A felesége állt ott, csípőre tett kézzel, harcra készen. Galeotto felsóhajtott:

„Ámde ha oly nagy a vágy benned, hogy a Styx tava kétszer úsztasson a hátán…”

– Miket fecsegsz! Úsztasson téged az öreg ördög! Hogy sosem tudsz időben hazatérni? Megint a kocsmában voltál! Idebent az éhes porontyok, és te…

„…ha megőrültél te egészen…”

– Kicsoda őrült meg? – és Galeotto Marziónak, a neves könyvtárosnak és írónak, nemkülönben eljövendő bolognai tanárnak, Mátyás király jeles, bölcs és elmés mondatai és tettei című könyv szerzőjének Márta asszony úgy a hátára vágott, hogy csak úgy porzott az ócska köpeny. Arcul csapni azért nem merte…

– Vergilt idéztem – vigyorgott Galeotto, és megsimogatta a gyerekeit. Azok már megszokták a perpatvart, s vidáman gyűltek köréje. Csak én nem szoktam meg, gondolta Galeotto, s hagyta, hadd turkáljanak a zsebeiben, kincsek után kutatva.

– Azért közben csak rám gondoltál?! – zsémbelt az asszony. – Idézgetsz összevissza, s azt hiszed, nem értem a célzást! Pénzt hoztál haza, édes? – rángatta meg tetetett kedvességgel férje ruha ujját.

– Pénzt nem, de verset annál inkább!

– Attól felkophat az állunk!

De a gyerekek már kórusban kiabáltak: – Verset! Halljuk a verset!

Lelkesedésüket növelte, hogy meglelték a cipókat a hatalmas zsebekben, darabokra szaggatták, s most elégedetten majszoltak. Galeottónak hét gyereke volt, a legkisebb talán négyéves, a legnagyobb, Luca, már-már anyányi. Még az asszonya is megenyhült, ahogy végignézett rajtuk. Ő pedig komótosan előhúzta a pergament, kitekerte, s míg Márta morgott, addig köhentett párat, majd belekezdett:

 

Mint hollóraj forgott a szél,

zászlót tépett… s fák haját;

fülünkbe fújt hangod zenél

levélnyi szimfóniát…

 

– Az meg micsoda? – kiabálták többen.

Galeotto kénytelen volt megszakítani a versmondást.

– Hangszeres zene.

– Hogyhogy hangszeres? Minden zene hangszeres!

Ezt az egyik középső fiú kiabálta. Marcónak hívták, s ő volt a kedvence a nagylány, Luca mellett, akivel már néha féltett titkait is megoszthatta.

– Persze, de ez olyan zene, ami egyszerre több hangszeren szól, több szólamban.

– Olyan, mikor trombitálnak a királynak?

– Olyasmi – egyezett bele. – Folytathatom? – És mert nem kapott választ, belevágott. Márta közben kiment a konyhába csörömpölni. Zsémbelt, zsémbelt, de azt mégis jó néven vette, ha a férje foglalkozik a gyerekekkel. Addig sincs a kocsmában. Mártának nem volt jó véleménye az uráról. Nem tudta, mivel foglalkozik, miért van a király mellett, s ha ott van, miért jár-kel olyan gúnyában, akár a koldusok. És főleg: miért nem hoz haza több pénzt?! Együtt ebédel Mátyással! És még sincs pénze? Nem, ez nem ment a fejébe.

 

Márványlap az esti égbolt,

hideg lángok „melege”;

rajta csillagképnyi fény-folt:

mécsesek… és benne Te

 

válaszunk már szótlan hagyod,

kézfogásod keres-e?

Túloldalt már láthatod, hogy

onnan a Hold fekete…

 

– Hogyhogy fekefe? – kiabált bele most a legkisebb gyermek. Még selypített.

– A Hold mindig ugyanazt az oldalát mutatja felénk – válaszolta az apjuk.

– Hát van neki másik oldala is?

– Mindenkinek van másik oldala. Még nektek is, pedig nem látjátok. Vagy látta már valamelyikőtök a saját háta közepét? Na, ugye.

– Én láttam – mosolygott Luca, a nagylány. – Tükörben.

– Jó, hogy mondod. Ha tükör segítségével láthatjuk a hátunk közepét, akkor talán egyszer megláthatjuk a Hold túlsó oldalát is.

– De ha az fekete? Akkor mi értelme van?

– Csak a versben fekete. A valóságban nem biztos…

– Miért, milyen a valóságban?

– Ezt most hosszú lenne elmagyarázni. Elégedjetek meg annyival, hogy néha ott is világos van, akárcsak nappal, itt minálunk.

És mielőtt tovább kérdeztek volna, folytatta a versmondást. Onnan már végigszavalta:

 

Állunk – Tőled elhagyottan,

arcunk fekete-fehér:

ellopott a Hajnal, gyorsan

elvitt a Göncöl-szekér...

 

Mint egy István, nyáralkonyon,

tűzzel tartasz vigadót…

Meglátunk ott – egyszer – lovon

s nekünk fúvatsz riadót!

 

Tudjuk, hogy Halálnak élünk,

gyászunk csokorba kötve;

mögötted maradva, léptünk

búcsúzik: Mindörökre!

 

– Nem vidám – szólalt meg Luca. – És miért a halálnak élünk?

– Ez csak egy költői fordulat – felelte Galeotto.

– Akkor nem kell elhinnünk? – érdeklődtek többen is. Megijesztette őket a halál említése.

– Nem, persze, hogy nem.

– Akkor miért írtad? – kérdezte Marco.

– Mert nagyon szomorú voltam – válaszolta.

– És kitől búcsúzol? – érdeklődött a nagylány.

– Tőle. Janustól.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.