Irodalmi Jelen

Kincses Elemér: Shakespeare-temető

2018. május. 01. - 11:18

KINCSES ELEMÉR

SHAKESPEARE-TEMETŐ

HOBÓNAK

Szereplők:

LEAR

BOLOND

(Sötét a színpad, középen egyetlen fény-ösvény, a Bolond nagy, piros orral előrejön, körülnéz.)

BOLOND: Királyom! Lear! Merre vagy?! Nagy idő közeleg. Hallga! (dörög) Dörög bizony. Amikor átkeltünk a patakon, kicsit lemaradtál. Amikor visszamentem érted, már nem találtalak. Ha nyulat, rókát, nyestet, esetleg fehérnépet láttál, se szó, se beszéd, indultál utána. Még így, öregen is... Hahó, Lear, Lear! Itt vagyok! (csend) Hoppá: dalolok. Olyankor mindig előkerül, néha énekel velem. Vagy csak brummog, mint egy cirkuszi medve.

(zene, Bolond énekel)

Merre vagy királyom? Északra, Délre?

Elindultál az erősődő szélbe?

Vissza kell jönnöd, Lear! Hallod?!

Veszélyek lesnek, és vár a Bolondod.

Barangolunk örökkévalóságig,

Cipőnk elkopott, ruhánk rongyos,

Csak az agyam fénylik, a kolontos.

Gyere már, Lear! Nem hallod?

Királyom, mondom, jő az éj,

Amitől jót Te ne remélj!

Felosztott ország, megosztott emberek,

A borzalmaktól bíz’ hangom bereked.

S ha az országot valaki komolyan veszi,

Bolondnak nézik, bár jól teszi.

Gyere hát, királyom, mentsük, mi menthető

Itt belül. Egy-két dalt, ami még érthető.

Utánozzuk néha madarak dalát,

Énekkel győzzük le a Halált!

Mi ketten. Ne hagyj egyedül,

Ha nem vagy mellettem, szívem kihűl.

Hol vagy Lear? Királyom, tűrésben mesterem. Félek a sötétben.

(Elindul hátrafele, visszafordul, nincs rajta a piros orr. Már Lear király.)

LEAR:

Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar,

Felhő, omoljatok le, míg a tornyot

S a szélvitorlát elsüllyesztitek!

Ti, gondolatnál gyorsabb kéntüzek, hamvasszátok el

Ez ősz fejet! Világot rengető

Villám, rombold el a természet műhelyét, s egyszerre

Fojts meg minden csírát, miből a háládatlan ember keletkezik!

(Előrejön, mennydörög tovább, zúg a szél.)

Bőgj, ahogy bírsz, hullj zápor, tűz okádj!

Tűz, zápor, szél nem leányaim.

Titeket én nem vádollak, elemek,

Kegyetlenséggel. Én nektek soha nem adtam országot,

Nem hívtalak leányaimnak, nem tartoztok szót fogadni,

Teljék hát be borzasztó kedvetek!

(Dörög, villámlik, aztán távolodnak a vihar hangjai.)

Itt állok, rabszolgátokul, szegény,

Kór, gyenge, megvetett öreg.

(Feltesz a piros orrot. Derűs lesz egyetlen pillanat alatt.)

BOLOND: Jó komám, eredj, s kérd leányaid áldását! Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.

(Zene… A Bolond dalol.)

Ez év nem kedvez a bolondnak,

Mert most a bölcs is dőre,

Nem bír eszével, s a majommal

Komázik nyakra-főre.

(Pillanat alatt leveszi a piros orrot. Már újra Lear.)

LEAR: Mióta vagy oly tele dallal, fickó?

(orr vissza)

BOLOND: Mióta leányaidat anyáiddá tetted, komám, mert midőn a vesszőt kezükbe adtad, s a bugyogódat letoltad...

(zene, a Bolond énekel)

Szilaj gyönyörtől sírtak ők,

Én dallék a bánat miatt,

Hogy ily király bolondok között

Bújócskát játszogat.

(Leveszi a piros orrot. Lear. A vihar elül.)

LEAR: (egészen közel jön a nézőkhöz, egyszerűen szólal meg)

Alattam föld. Felettem Isten.

E kettő közt lebegek,

Köröttem tátognak angyalok. Nem hallom.

Biz’isten tátognak, mint halak a parton, s nem hallatszik sem tenger,

Sem zene. Most távolodnak. Utaznak haza. Csillaghonba.

Valóban én bohókás, gyarló öreg vagyok. Nyolcvanéves legalább, és félek, őszintén szólva, hogy nem vagyok teljesen épelméjű. (Hátramegy, erősödik a fény, Lear körülnéz, csodálkozik.)

Nini, egy temető. Megannyi kereszt… Nincs két egyforma. (Sétál a sírok között, nézelődik, fütyörészve. Megáll, továbbmegy, újra megáll.) Mennyi ismerős, mennyi rokon, ha a neveket nézem a sírokon… Hoppá! Itt nyugszik Hamlet. Jó reggelt, öcsém! Hogy aludtál?

Ennek örülök. Az egészség fontos… Gondolom, a szomszédok nem szeretik, ha hangosan köhögsz.

Hát én is fázom, biz’isten. Betakarnálak… Csak hogy jutna gúnyám a föld alá? Itt maradnék pucéran… Így is egész Britannia engem röhög… Tudod, a lányaim, a felosztott ország… S könnyű léptű Cordéliám… Ő is itt nyugszik valahol. S ni, ott a vívótőr melletted. Rozsdásodni kezdett, pedig spanyol mester kalapálta… De nem számolt az Idővel. Még Fortinbras tette kezedbe a koporsóba, nyelére kulcsolva már hideg, már merev ujjaid. Időbe tellett.

Igen… Mindent, ami történt s történik… Néha robban szét ősz fejem… Hát persze, a tied is. A sírokba is belelátok. Csak a lányaim fejébe nem. Hittem nekik… Hazudik nekem a világ, mióta megszülettem. Csak anyám nem… A többiek, mind. S én hittem. Azért voltak, történtek dolgok, átéltem igaz perceket is. Beleégtek az agyamba örökre... Könnyű születés, futkározás gyerekként a királyi kertben, az első csók egy fagyalbokorban, az első ölelés, egy kurtizán fogadott forró ölébe suhancként… Tetszett neki, hogy nem volt borostás a képem, nem vette el az aranyat. Annának hívták… Azóta is dobban egyet a szívem, ha Annát látok.

Tudom, Oféliát.

Királyként már nem tudtak mindig megcsalni, becsapni a főurak. Ha velük tárgyaltam, eldugtam törpémet az asztal alá. Csak azt kellett figyelnie, hogy melyik nemes melyik nemesnek rugdossa a lábát, amikor felelniük kellett arra, amit kérdezek.

Igen. De ártatlan ember vérét soha.

Tudom, persze, nem kell mondanod. Hamlet öcsém... Tanácsokat adhattam volna... Vagy te nekem... Cseberből vederbe. Ki tudja? Önmagunknak rossz tanácsosai voltunk. Nem is rosszak… Gyalázatosak... Te lent nyugszol, én fent nyugtalankodom... Öcsém, a világot titokzatos rugók lökdösik előre, pattintják hátra... Ki tudja, ki ismeri? A Teremtő talán... De mit tehet az ember ott, ahol Isten tehetetlen? Ez itt a kérdés. A sátán ellen mit sem ér az angyali ének. Tudja őket kívülről. Jön ki a könyökén... Tán a szentek? Ők fogták le tőrt szorító kezed?

Ostobaság... Ilyen, hogy volna, nincs. Ha leszúrtam volna? Felejtsd el... Van, ami megtörtént, s van, ami történik... Volna?!... Amikor nem sújtott le tőrt szorító kezed,

a volnát megölted. S önmagad.

Ezt akarod?

Hát akkor idesüss!

Esik az eső a föld alatt,

A virágok villámlanak,

Kutya eteti gazdiját,

Fiókája csípi a madarat,

Bárányka üldöz farkasokat,

Kék égből hull eső, hull, zuhog,

Nem bőg a tehén, hanem huhog,

Tűz oltja a vizet, víz áraszt földeket,

Agyamban könnyez emlékezet.

Te nem vagy az apám, ez nem az anyám,

Ez nem az az ország,

Ez nem az a fény, az a fenyér,

S ez nem kenyér, ez nem kenyér.

Pacsirta hangja mennydörög,

Láza van nyáron a hóembernek,

S legvégül ki kell mondani,

Semmi sem az, ami.

Pacsirta hangja mennydörög,

Láza van nyáron a hóembernek,

S legvégül ki kell mondani,

Semmi sem az, ami.

Könnyezel? Ugyan minek? Ha a fejemre állok, valónak látom a világot… Ne sírj, kérlek, uramöcsém… Téged szeretett Isten… Felajánlotta neked az igazság pillanatát… Maga a sátán térdelt előtted, háttal. S nem sújtott le kezed… Mégis azt mondom, a Teremtőd szeret téged… (felteszi a bohócorrot)

BOLOND: Hallga! (énekel)

Esik az eső, az ég alól

Virágok kihajtanak,

Farkasok zabálnak kicsi bárányt,

Fióka etet madáranyát,

A tehén tejet ád, s bőg szelíden,

Szivárvány boltoz kék egen,

Fehér kenyeret eszik a paraszt,

Mindennap ás, legalább egy araszt,

A pacsirta trillázik, dalol,

Csak az eszem vesztettem valahol.

Fehér kenyeret eszik a paraszt,

Mindennap ás, legalább egy araszt,

A pacsirta trillázik, dalol,

Csak az eszem vesztettem valahol.

A többire nem emlékszem… Ugye, megbocsátod, Hamlet, dán királyfi? Ez az én gazdám, ez a Lear, hát ez egy született pesszimista… Nézőpont kérdése ez az egész kurva világ.

(leveszi a bohócorrot)

LEAR: (nézelődik) Megbocsáss, uramöcsém... Nem tudod, Cordéliám merre nyugszik?

Arra van észak. Köszönöm... Megyek. (elindul) Könnyes a szemed… Nem kell. (téblábol, megáll egy sír előtt) Hát ez nem is Cordélia... Sőt. Regan és Goneril. Egymás mellett?!... Hát ez a Hamlet... Soha nem volt egy praktikus elme. Jó reggelt, jó napot, jó estét... Leányaim. Nos?

Tudom, tudom, jót akartatok, a másik a hibás.

Hagyjuk... Köpdöstétek egymást az urak előtt. Regan meg akart karmolni, Goneril!

Hát persze... A legényeim kiebrudaltátok, engem kilöktetek a legnagyobb viharba, szélbe. Csoda, hogy nem kaptam tüdőgyulladást!

Persze. Jók a doktoraim. Itt vagyok... Még itt. Ebben az egyre torzuló Britanniában... S ti végre megbékéltetek? Idefent csak csipkedtétek egymást, mint a vércsék. Odalent?

Ennek örülök... Végre. Te, Regan, olyan voltál, mint egy kisfiú... Beleköptél a királyi díszkert kútjába. Jelentették. Hivattalak... Dacosan annyit mondtál: Meg akartam mérni, milyen mély. Ha hat szempillantás alatt ért le, amit kiköptem… Aztán kiszámítottam, hogy milyen gyors lehet a köptöm… Azt tudtam, mert kipróbáltam, hogy lefele gyorsabban megy, mint felfelé… Ugyan miért? Húsz láb mély a kút! Megmérettem… Annyi volt. Mindig megtanultad, amit a magiszter másnapra kiadott… Aztán, úgy tizennégy éves korodban beleszerettél a lovaglásba… Lovagoltál reggeltől estig. Csak az a bibi, hogy tíz nap után nem a lovat, hanem a lovászt lovagoltad meg…

Legalább onnan lentről ne tagadd! Milyen fehér a kezed, ahogy nemet próbál inteni…

Szegény fiút száműznöm kellett…

Igen, Skóciába, messze északra a tenger mellé, jól tudod… Minden leveleteket hozzám hozták, a válaszokkal együtt. Örültem, hogy tudsz szeretni. S a fiút életben hagytam… Családja van Skóciában, él, mint hal a vízben… Pontosabban él a halakból, amiket kifog a vízből. A kisebbik lányának a te neved adta.

Hát azért te sem voltál templomajtó, Goneril… Félek, még kerítés sem… Kerítő, az igen… Nem panaszkodtak udvarhölgyeid… Szerettek is… Néha, téli éjszakákon a tűz fénye mellett leheletükkel melegítették lábujjaidat… Aztán férjhez mentél egy

tutyimutyihoz… Aki most hadvezérnek képzelgette magát. Már nem képzeleg ő sem.

Az akaratod a nyaka köré, a combjaid a dereka köré fontad.

De igaz.

Mindig irigyelted a testvéredet. Egyszer az arcába vágtad a labdát, úgy tízévesen… Azt mondtad, kicsúszott a kezedből, pedig nem is abban az irányban állt. Ha a térdemre

ültettem, lelökted, nem fogdtad el a másik térdemet… Altatás alatt, amikor Regan már rég aludt, te kis, fehér pendelyben, mezítláb boldogan húzogattad a dajkád haját… S neki hallgatnia kellett, sőt halkan énekelni. S te énekeltél vele. Húztad a haját, s énekeltetted. Aztán azt mondtad: kifele! S a dajka kimenekült. Lefeküdtél. Ha tél volt, magadra húztad az egész takarót… Csillogó szemmel hallgattad kicsit később, ahogy a testvéred álmában vacog.

Miért? Te szeretted?

Ugyan… Féltékenyek voltatok egymásra. Soha nem szerettétek egymást. Fájt. Az udvar is észrevette… Persze megbékültetek, ahogy Cordélia felcseperedett.

Mind ezt mondjátok. Én egyformán szerettelek.

Olyan voltál, Goneril, olyan volt a tested, mint egy kút. Hordták belőled a vizet, egyre hordták. Boldog, boldogtalan…

Én is. Majdnem könnyezem. Végső soron olyanok vagytok, amilyenek. De az enyéim…

Goneril, ne sírj…Te nem szoktál…

Azért valami nem hagy nyugodni… Mi van akkor, leányaim, ha nektek volt igazatok? Minden csatában van győztes, és van vesztes. A győztes diadallal hirdeti igazát, de nincs olyan csata, háború, vita hadak, emberek, országok között, amikor a legyőzöttnek semmiben sem lenne igaza. Térden állva, legyőzve, vérző szívvel a legyőzöttnek is van igaza. Bár egy mákszemnyi. A csatát elvesztette, az igazát nem. S én?! Húztam a határokat Britannia térképén kárminvörös festékkel.

Nem kellett volna? Ki tudja?!

Megyek, legyetek jó kislányok…

Béke legyen veletek… Béke. (Elindul, megy néhány lépést hátrafele. Visszafordul, felteszi az orrot.)

BOLOND: Ez az én uram… Siratja a kígyókat. Forduljak fel, ha nem könnyes a szeme.

(énekel)

Lányaid, barátom, kígyók voltak nyakad körül,

S te aranyláncnak nézted őket.

Öltögették ronda nyelvüket,

S te dalnak hallottad a sziszegést,

Szi-szi, szi-szúúúúú.

Az a bor már nem aszú,

Agyagból sütöttek neked kenyeret,

Viháncolva nézték, ahogy eszed,

Földet is adtak volna fel,

Ha kiteszik eléd lelküket.

Hát a brit fold, bizony, finom,

Nem látszik rajta lábnyomom.

Földet is adtak volna fel,

Ha kiteszik eléd lelküket.

Hát a brit föld, bizony, finom,

Nem látszik rajta lábnyomom.

(Lépeget néhányat a szikkadt, sziklás földön.)

Egyik kobra, másik vipera… Kettőjük között az én öregem, őszen, szelíden, mint egy öreg nyúl. Két gyilkos villanás, nyulam megugrik, azok meg egymásba gabalyodva marják, szúrják egymást. Nyuszim meg vágtat, ahogy csak bír, de félrever a szív, robban a fej, ég a tarkó. De rohan. Árkon-bokron át. Nem néz csak előre. Jobbra és balra: kobrák és viperák. Na, mi ez, ha nem heppiend?

(Leveszi az orrot. Lear újra megáll egy nagyobbacska sír előtt.)

LEAR: Falstaff! Hékás! Te nem fogytál semmit! Ejnye-bejnye. Pedig háromszor is vágtak eret rajtad tudós doktorok.

Hogy? Itt is szabad káromkodni?! Tudok egy jó fogyókúrát… Céklalé, meggy s minden, ami zöld…

Füvet?!... Füvet, azt nem… Bölcs, vidám, iszákos, becsapott gyerek… Látom, testvér, hiába dobtak a Temzébe, te ugyanaz maradtál vizesen is, mint szárazon… Vidám, részeges, bölcs, becsapott gyerek. S bár ismerted őket… S mégis, hogy kibabráltak veled! Be a Temzébe, zsupsz! S ők kacarászva el...

Falstaff, ez itt temető, tudom… De mégis hány cemende, ringyó, hercegkisasszony, szüzike simogatta hatalmas pocakod… S nemcsak.

Mennyi? Úristen… S a feleséged?

A szomszéd fia?

S te belehaltál, drága boroshordóm, te.

Lelkiismeret? A szomszéd fia furdalja, nem a lekiismeret! Lelkiismeretfurdalás.

Először is kellene lélek. Hiánycikk. Fúró… Hát az van rogyásig. S ember is, aki fúróval fúr… Vagy anélkül…

S amit mondtál… Ha belegondolok, amit mondtál, nem is olyan nagy szám.

Mennyi?! Nééééégy? Egyetlen napon?! Gondolom, nem kellett ringatni azon az estén.

A szultánnak negyven felesége van Sztambulban, elárulta a követük, öt kupa vörösbor után. Neked akkor miért ne járna négy egyetlen napra, éjszakára? Na, mondjuk, három… Ekkora hassal, ekkora… Majd’ kimondtam, Szűzmáriám.

S szabadidődben mire gondolsz?

Énekeltek?! Énekkari próba, nap mint nap? S mire készültök?

Hogyhogy, tudsz valamit? A feltámadás… Már ilyen közel?

Nem mindegy, hogy két- avagy háromezer év múlva… Én halandó vagyok, barátom. Várj csak… Tippelek… Hát Ofélia, ő biztosan szoprán, Hamlet tenor, Othellót én basszusnak tenném…

Micsoda??? Othelló tenor??? Ki csinálta a szereposztást???

Bocsánat… Elképzelhető tenornak is… Attól függ, milyen a koncepció? Szép lehet egy ilyen kórus… S ki a dirigens???

Személyesen? Megáll az eszem… Nem tudod, barátom, könnyű léptű Cordéliám

merre találom? Szeretném megtalálni még napnyugta előtt… Hát vigyázz magadra, vén kópé…

Köszönöm. A fogyókúrát ne feledd… Céklalé és… Hát nem elfelejtettem?

(felteszi a bohócorrot)

BOHÓC: (énekel)

Hát feküdj s énekelj, jó barát,

Híred bejárta Britanniát,

Hordóhasú, nagyszájú,

Nagyivó, nagy hazudó,

Ki nők után meg volt veszve,

Otthonról jól eleresztve,

Bolondja mindennek, ami jó,

Nagy éneklő, nagy káromkodó,

Fittyet hányva az Időnek,

S ha éneked nem jut az égig,

Földed, sírod virágok védik.

Rózsa vigyáz a szívedre,

Gyermekláncfű a nyakadra,

Liliom az ágyékodra,

S szűz kórus az árnyékodra!

Hát ez egy kicsit szomorúra sikerült... Azt magyarázd meg, Lear, hogy egy ilyen alakot

hogy lehet szeretni? Jobban szeretem barátilag, mint te az összes angyalod. Hoppá! Dalolok barátságomat kimutatandó, hű be nehéz szó, dalolok csak néki egy epilógust.

(énekel újra)

Énekelj, dalolj szépen,

Bár idefent nem hallik,

Idefent zaj van, szélvihar,

Nemes urak üvöltenek a tanácsban,

Messzire menekül innen a dal.

Én csak pengek, pengek.

Dehát bolondra ki figyel,

Röhögnek rajtam, csontokkal dobálnak

Önmaguk helyett. Kész röhej,

Mindjárt sírok. Nem kell.

Dehát bolondra ki figyel,

Röhögnek rajtam, csontokkal dobálnak

Önmaguk helyett. Kész röhej,

Mindjárt sírok. Nem kell.

Nálunk Lear a sírós, én a nevetős. Néha megfordul. Ritkán, bizony. (leveszi az orrot)

LEAR: Jó estét, éccakát Richard... “a harmadik”. Rossz bőrben vagy, rosszkedvűnek látszol... S az arcodon... úgy látom, könny csorog... Még mindig?... Örökre? Nem áll el soha?

Szomorú... Tudod, mit?... Mondok neked egy viccet... Ilyen úgysem volt, mióta a világ világ... John, a remete, egyedül él a hegyekben, a fenyvesek között. Tavasszal lemegy a faluba, s bé a kocsmába. Jim, a kocsmáros örömmel fogadja... John leül... Kérek ételt, italt s fehérnépet!!! Jim válaszol... Hát, kedves John, étel-ital van dögivel, fehérnép nincs... De estleg ajánlanám Fredet... Micsoda?... Én nem vagyok olyan, mondja, elrohan.

Legközelebb ősszel jön... Leül... Ételt, italt, fehérnépet! – mondja újra... Étel-ital van, fe-hérnép nincs, már mondtam... Esetleg újfent ajánlanám Fredet. John újra elrohan.

Tavasszal jön le legközelebb... Ételt, italt... S hát nem bánom, jöhet az a Fred... De Jim!

Teljes diszkréciót várok!... Hát az meglesz... Nem fogja tudni csak Fred, te, én s még hat ember a faluból... Hát ők minek? – kérdi John... Hát, hogy lefogják Fredet... Mer

ő sem olyan. (hahotázik, néz lefele)

El sem mosolyodtál... Pedig jó vicc... Drága Bolondom kedvenc vicce!... Semmi?...

Semmi... Súlyos eset vagy... De miért sírsz állandóan?... Öltél, megöltek, passz. Minimum döntetlen.

Hallom, híres orvost hozattál Frankhonból, javítani arcod vonásait. Műtétileg. S ő legyintett: reménytelen. Még aznap hazaküldted. Dover felé egy erdőben a lova lábát törte. Ő meg a nyakát.

Igaz, te többeket öltél... Ők meg egyetlen téged... Nincs többszörös halál, se élet. Igen, szó, ami szó, nálad billeg a mérleg... Esetleg felborul... S a nők, akiket átöleltél, megszereztél, mind, mind halott. Hát ez nem szép, Richard... S a szőke gyerekek...

Nem, nem ítéllek el, ez nem célom... Érteni szeretném, amit csináltál! Felfogni ésszel!

Érteni a hatalmat, azt hiszem csalfa vágy... A rugókat ismerni, ami mozgatta kezed, agyad? Hatalom, hatalom, hatalom, ezt őrölte neked minden malom. Csoda, hogy nem bomlott meg az eszed... De csatatéren estél el... Elestél téves csatatéren... Volt, van, lesz ilyen... Részed volt, vágytad az egészet... Uralkodni igazán csak egészen lehet. Ha részen uralkodol? Mit csinál addig a többi?! Mind egészet akar... Támadásra készül, támad, vagy támadni fog. Te lépni akartál ellenük. Nem válogattál eszközökben, ez sajnos így igaz. Vágtattál, szembe a sorssal, így igaz. Levertek a lóról, mocsokba, vérbe, sárba. Karddal a kezedben estél el, előtte lóért üvöltöttél... Nem jött semmilyen ló. Jött véres acélpengék örök csendet adó, csillogó éle.

Felkoncoltak, összevissza vagdalták arcod, tested, végtagjaid... S lám, milyen szépen összerakott a Teremtő, s úgy kerültél ide, föld alá... Nem biztos, hogy a Teremtő... Úgy hiszem tudós anatómusok...

Igen, tudom... Te nők ölébe ölted nem létező szépségedet... Richard, ég veled!

Próbálj végre megnyugodni! Ez van... (felteszi a bohócorrot)

BOLOND: Én nem is tudom. Olyan egyformák ezek a csupasz hantok, de nagyon. Azt hiszem, itt a környéken ugyanazzal az építésszel dolgoztat mindenki… A házak egyformák, a sírok egyformák… Nem is beszélve a fűszálakról.

(énekel)

Akinek a hátsó évszáma kisebb,

Mint az elülső, hát az bizony meg sem született.

Madár lett, sólyom vagy kakukk,

Minő csoda, Szent Habakuk,

Ő járt-e jobban, vagy mi, földiek,

A kérdést ki válaszolja meg?

Madár leszek, sólyom vagy pacsirta,

E véres életverseket vajh ki írta,

A Teremtő? Tán a Sátán?

Vagy ők együtt négykezest játszanak

Az emberiség hátán?

Agyamat azért rágja egy gondolat, eszi,

A Teremtő sugallja a jót,

A Sátán a rosszat meg teszi.

Teremtőm néz, néha legyint,

Sátán cselekszik megint s megint,

Igen-nem, fekete-fehér,

Az ember esze meddig ér?

Teremtőm néz, néha legyint,

Sátán cselekszik megint s megint,

Igen-nem, fekete-fehér,

Az ember esze meddig ér?

Úgy hívott az ország, hogy Ricsi... Orra nagy, fütyköse kicsi... Ezt nem én mondom... Nincs ilyen jellegű tapasztalatom, istenuccse... A gyerkőcök skandálták utcaszerte... S hogy nem jó veled menni vadászatra... Hajtónak... Mert hogy rálőttél mindenre, ami mozog... Előre, hátra, jobbra, balra... Ide-oda tolattak kísérőid. Volt olyan vadászat, hogy lőttél nyulat, rókát, kecskét, kétfajta disznót, vadat és házit, kakast, egy darab hajtót és egy nemesurat. Azt seggbe, mint az ármány...

Na, nyugodjál békében, Ricsi... A harmadik... (leveszi a bohócorrot)

LEAR: (megy néhány lépést, aztán hirtelen megáll, római köszöntésre emeli karját)

Üdv Cézár! Morituri te salutant! Ni, még ott az arany tiara a fejeden. S csak kicsit véres. Nem hallgattál március idusán a madárjósra! Pedig mondta, hogy hajnalban a galamb nem burukkolt, hanem vijjogott. S rátámadt a vércsére, meg is vérezte. S előző nap a tömegből a Capitolium előtt egy hang azt ordította: Óvakodj, császár, március idusától! Katonákat küldtél, hogy hozzák eléd. Hiába. Lehet, az égből szólt alá valamelyik Isten. A feleséged is mondta, hogy ülj aznap a fenekeden. De te nem, te nem. Fel a szenátusba! Rendet, békét teremteni, meggyőzni az ellenzék szenátorait... Nohisz. Ide figyelj, ahány szenátor ott ült, az mind császár akart lenni. Csak idő kérdése volt, hogy mikor állnak össze, ketten, hárman, húszan. S köztük Brutus, a “fiad”. Testeden több tucat szúrás volt, vagy hetven legalább… Egyesek szerint csak harmincöt… Csak… Már rég halott voltál, s még mindig jöttek, szúrtak, vágtak, bizonyítandó lojalitásukat... Egy testet három férfi már közre tud venni. Ergo volt, aki többször szúrt. Köztük Brutus... Azt hiszem, aznap este, miután kimosták a szenátor urak ruháját, a mosónők vörös vizet loccsintottak ki hátul, a kert leghátsó részén. S odabent vacsoráztak, ünnepeltek, reménykedtek... Java részük egy év múlva már nem élt…

Őrölni kezdett a triumvirátus-malom...

Káosz. Mi lenne? Beözönlöttek a barbárok százezrei... Latinul egyikük sem tudott egy kukkot sem... S az asszonyaik szülnek, nyakra-főre... Hát az asszonyokra te sem panaszkodhatsz... Mindet megkaptad, akin csak megakadt szemed... Előszeretettel sámfáztad ki a szenátoraid feleségeit... Azután a férjet engedted fennebb csúszni a ranglétrán... Mondják, cnidiumot szedtél? Az mi?

Hát persze, afrodiziákum… Meg azt is mondják, valami undorító görög diéta szerint éltél, hogy ne essék baja a phalloszodnak… Phalloszod, pallosod is győzelemre segített ezerszer, legalább.

Jó… Legyen hétszáz… Nem semmi… Egyszer kopott fel csak az állad nászágyi csatamezőn… Mondják, valahonnan keletről hoztak egy gyereklányt. Amikor behozták a túlfűtött fürdőbe, kizavartad a többi hetet, egyedül maradtatok a gyertyák, fáklyák fényében… A lányka levetkőzött, s elindult a tulsó parton, hogy hozzád kanyarodjon.

Aranyból volt a bőre, mintha színaranyba mártották volna… A két aranybőrű lány haladt feléd… Egyik a víz színén, a másik a parton… Elállt a lélegzeted, eléje mentél, s két marék arannyal kijelölted a hozzád vezető utat. Nem nézett az aranyakra. Beleszédültél a karosszékedbe, ő meg letérdelt eléd, a térdedre fektette a fejét… Ennyit lestek meg a szolgáid.

Hiába… Egynek sem esett bántódása… Egy hétig maradtál a lánykával a fürdőben… Néha ettetek, ittatok. Kihallatszott, ahogy halkan énekel neked soha nem hallott dalokat.

Tudom… Megszökött egy arab zenésszel… Hiába küldtél utána szinte egy egész kohorszot, nem találták sehol, pedig a te kohorszaid…

Igen, igen olvastam… De bello Gallico… Egyetlen hadjáratban meghódítottál nyolcszáz várost, leigáztál háromszáz törzset, s magad után hagytál hárommilló

halottat… S ezt a hatalmas számsort nullázza le egyetlen késdöfés, s majd a többi tucat? Most már tudok megoldásokat ajánlani… Innen könnyű… Először is, amikor a Julianus-naptárt készíttetted a tudósaiddal, ki kellett volna hagyni márciust. S akkor nem történt volna semmi, úgy hiszem… Tudod, ha madárjós madárjóssal találkozik, mit csinálnak? Összeröhögnek… De neked ott, akkor hinni kellett volna a madárjósnak… Tudja a csuda… De a madárjósnak hinni kell! Ave. (felteszi a bohócorrot)

BOLOND: (énekel)

Madár leszek. Döntöttem,

Felszállok kék egekbe,

Felülről látok mindent,

Várost, erdőt, titeket.

Leúszom most közibetek,

Körülszaglászom egy lány nyakát,

Szárnyam érinti clitoriszát,

Elnyíló ajakkal lép tovább.

Én menekülök, fel az égbe, fel,

Bolond nem szerethet,

Bolond énekel.

Bolond nem szerethet?!

Bolond énekel, csak énekel?

S ha elhallgat majd az ének,

Élni lehet. De mi a fenének?!

Ha a bolond szeret, akkor kétszeresen bolond. Akkor már őrült… Akkor ketrecbe zárják.

Vizet kap ebédre vasárnap. (Egyet csap a kezével, mintha madár lenne.) Huss, leszálltam… Itt vagyok… S most koncert! (A zsebéből apró tárgyakat vesz elő, sípot, kicsi furulyát… A furulyán eljátszik néhány hangot… Majd nekifog, és ugyanazt madárhangon utánozza… Füttyög, turbékol, kelepel, trillázik, kakukkol, vijjog, stb. Befejezi. Meghajol. Leveszi a bohócorrot.)

LEAR: (Megy balra néhány lépést, mosolyog, kitárja karjait.)

Prospero! Drága Prospero! Végre láthatlak... S Ariel? A gyönyörű énekű, néked mindent megtevő, égi lány...

Hogyhogy? Lény?! Nem lány? Hát azért engem nehéz becsapni... Meg tudom különböztetni egy lány énekét egy férfi brummogásától... Istenem, ha nekem lenne egy Arielem... Nekem csak a Bolond jutott... Rendes fickó, sokszor megnevettet, néha megríkat... S botladozik a verslábak között... S túl sokat énekel… Néha már rekedt, de fújja, csak fújja... Az enyéim is szerették a zenét... Főleg Cordélia... Egyéves ha volt, kicsi fehér pendelyben odatipegett a hárfához, s megpendített egy húrt, majd kettőt. Nevetgélt, tapsikolt örömében... Amikor nagyobb lett, tanárt adtam mellé... Azt nem szerette, túl szigorú, túl sokat kell gyakorolni, mondta... Aztán egy nap feldöntötte a hárfát, tanárostól. Sokáig visszhangzott a széttört hárfa búcsúakkordja... Ahogy összetört a márványon. Mit mondjak... Disszonáns volt.

Őt nem láttuk… De mi lett Mirandával, gyönyörű lányoddal?

Aha… Nem rossz parti… S egyébként egy jó házasság nem rossz. Csak nemigen gyakori…

Hát persze Ariel… Kicsit fiatal volt hozzád képest… Majd elfelejtettem. Nem lány, lény. Most már megjegyeztem… Mondják, az összetört varázspálcádat megkapta Kalibán… Nyállal összeragasztotta, kiállt a legmagasabb sziklára, s elkezdett vezényelni… Üvöltött is valami indulót… A sziget, az általad álmodott gyönyörű sziget, fogta magát és elsüllyedt. Kalibán felett már összecsapott a hullám, de még mindig csapkodott a varázspálcával… Képzelj el egy Kalibán által vezetett szigetet… No hisz. Idefent ez most divat… Terjed, mint a pestis. Látom, ott fekszik melletted. Jó helyen van… Odavarázsolta Ariel… Mondják, amikor elsüllyedt a sziget, napokig lebegett feletted, könnyáztatta arccal… Aztán kivarázsolt a víz alól, s eltemetett.

Ide.

Te is énekelsz? S ki itt a dirigens… Tudom, tudom, már hallottam. Miért nem kérvényezted, hogy a lányod kerüljön ide, melléd? Hát azért kétszáz év alatt vehettek volna maguknak annyi erőt a legfelső szervek, hogy válaszoljanak. Lélekben itt van veled… Mint ahogy velem fáj Cordéliám. Jön majd ő, akit a legjobban vársz, barátom.

Lebeg, énekel, Ariel. (Felteszi a bohócorrot.)

BOLOND: Hát, ha az én kezembe egy hasonló gyártmányú varázspálca kerülne... Hát... Lássuk csak... Idevarázsolnék egy mellyes-faras fehérnépet, egy rőf kolbászt, egy ötliteres edényt telistele félszáraz fehérborral, s egy jó vastag lópokrócot.

Nem szeretem, ha kisebesedik a térdem... A templomban is... Hol állva, hol térdepelve imádkozunk... Ha térden imádkozunk, néhány hüvelykkel messzebb kerülünk a Fennvalótól... Ez nem ütött senkinek szöget a fejibe? Majd megkérdem az apát urunkat... S az én szigetemen a gazdagok laknának téglaházban, a szegények meg palotában. Bár egy ideig... Hogy lássák, milyen. És évente egyszer cserélnének... Békében... Egyébként tilos minden cserebere. A templomban összevissza ültetném őket. Miért lássa az Úr hamarabb a gazdagot?... Hisz a szegényt szólítja hamarabb magához! (énekel)

Ha az ember templomban énekel,

Nem néz balra, nem néz jobbra,

Egyre fel, csak egyre fel,

Mutatja arcát égieknek.

Ha felmászok egy hegyre,

Számíthatok-e a kegyre,

S ha szakadék alján fekszem,

Már-már a pokolban melegszem.

Én pedig bolondul hiszem,

Bennem lakik én Istenem,

Valahol a szívem körül.

Hova tűnik, ha szívem kihűl?

Én pedig bolondul hiszem,

Bennem lakik én Istenem,

Valahol a szívem körül.

Hova tűnik, ha szívem kihűl?

Na, ezt válaszolja meg valaki… De csak optimista válaszokat kérünk postázni, ha lehetséges… Agyő. Dolgom van. Vár Habakuk… (Leveszi a bohócorrot.)

LEAR: (Elsétál bal oldalra. Aránylag kisebb sírhant előtt áll meg. A sírhantot ellepik a

virágok.)

Hát itt vagy! Hát megvagy, gyönyörűm! Nem változtál, eltűnt arcodról a halál pecsétje. Szép vagy, gyönyörűm. Hogy megy sorod? A szomszédokkal rendben minden? S az ének?

Koloratúr szóló? A kedvedért, a hangodért? Nézd csak, a te sírodból sarjad virág… Mezei virág. Gondolom, tiszta szíved virágzik ily csodákat.

Tudom, tudom… Borotvát nem látott rég a szakállam… Majd keresek egy falusi borbélyt…

Nyavalyát. Bocsáss meg. Nem megyek sehova. Ideláncol minden. Atyai szeretetem, édes Cordéliám, s e büszke, véráztatta a föld… S mi, ami megtörtént, mi, ami történni fog? (Előveszi a bohócorrot, messze eltartja magától, nézi.) S a szegény kis bolondomat megfojtották… Nincs, ó, nincs már benne élet… Miért kellene élnie patkánynak, ebnek,

lónak, ha neked lélegzeted nincsen? (Kezében lóg a piros orr, előrejön, nagyon egyszerűen szólal meg.) Valóban én egy nagyon gyarló öregember vagyok, nyolcvanéves legalább, és félek, őszintén szólva, hogy nem vagyok teljesen épelméjű… Jövök, Cordéliám… (Mosolyog.) Társbérlők leszünk, csillagom. (Hátramegy, lefekszik a sírhant mellé.) Milyen meleg melletted a föld… Alvó szívedtől, ugye tudod? Lefekszem én is, s tán alszom is, mint rossz vadász túl hosszú lesen… (Két kezéből keresztet formál, maga fölött tartja egy ideig. A bohócorrot felakasztja a kéz-keresztre. Csend.) Nini… Reszket a kereszt.

(Csend. Szélzúgás. Lear felül. Nézelődik.)

Bocsáss meg, gyönyörűm! Még nem talál a Halál engem, vagy nem vagyok benne a mai tervében? (Integet.)

Hahó!!! Halál Úr!!! Erre, erre!!! (csend)

Tovább kell mennem. Űznek, hívnak az utak, de visszatérek.

A szívedig mindig tudtam az utat... Immár tudom a sírodig is. Indulok. (feláll)

Megyek, majd ide-oda, csavargok... De a Bolondom is viszem magammal. Legbelül.

S téged, Cordélia. Esőket hallgatok, szelet, madarakat. Embert soha. Sötétedik.

Ember nem lát a sötétben. A vadállat, denevér igen. Kikerülnek mindent. Az ember nem.

Nekimegy fűnek, fának, állatnak, országnak. S öl. Nemcsak sötétben. Sok csata után, vakító napsütésben nézik az elesettek még vérző sebeiket. Méreg, tőr, kard, csata, Britannia.

Az emberek vakok. Az ebben a temetőben nyugvók között alig halt valaki természetes halált.

Indulok. (lassan átmegy recitatívóba, zene)

Amerre nézek, sötétlő sík mező

Milliom ösvényt rejteget,

Megtalálom, ami idevezet,

S indulok vissza, tán Dél felé.

Útra kelek hát, vén Bolondtalan,

Csavargó király.

Egyetlen kérdés tolakszik elé:

Melyik út vezet az ég felé?!?

(Lassan kimegy hátra, eltűnik a sötétben, enyhe fény marad a kereszteken, sötétség, a darab elejéről ismert fényösvényben ott áll a piros orrú Bolond. Zene, a Bolond énekel... Felzeng a blues.)

Csavargó, Hobo, az vagyok,

S ha majd a pokol tüze éget,

Akkor is dalolok, ameddig égek.

Áténekeltem az életem,

Jót, rosszat, hisz mindent megéltem,

S amikor énekeltem, sohasem féltem.

Bátor bolond, mondták. Igazat beszél.

Dalaim cifrázta a kósza szél,

A tenger diktálta dobok ritmusát,

A csillagok a fényt, a technikát,

Áténekeltem az Óperenciát.

Vigyétek, halljátok, adjátok tovább!