Hámos László halálára

Az elmúlt évek, de különösen az elmúlt néhány hónap alatt ismét sok-sok barátunkat kellett eltemetnünk. Arra jutottam: ha mindeniküket elbúcsúztatom e hasábokon, rám fog ragadni, hogy én vagyok a nekrológos ember.

Bár ne kellene temetésekre járni és a végleges múlt időbe belehelyezni a barátokat.

Nem emlékezni meg egyikükről vagy másikukról: fájdalmas mulasztás.

De Hámos Lászlótól nem búcsúzni el: ez elképzelhetetlen.

Emlékét mint barátomét őrzöm, de nem csak mint barátot gyászolom. Olyan szereplőt veszítettünk benne, aki a távoli Amerikából harcolt leleményesen és eredményesen Ceaușescu és diktatúrája ellen, az erdélyi magyar közösség jogaiért és jövőjéért. Szervezkedett a falurombolás ellen, és általában azért, hogy az amerikai kormányzatban felülkerekedjen a Romániával kapcsolatos politikai tisztánlátás. Segített embereken és ügyeken, ellenállókon és bajbajutottakon, keze és szava egészen távolra és egészen magasra elért, és egymaga jóval hatásosabbnak bizonyult, mint akárhány szövetség, egylet, egyesület, szervezet, alapítvány és bizottság.

Persze neki is volt egy alapítványa, és voltak bajtársai és szövetségesei. Az én életemben is fontos szerepet játszott ez az alapítvány, és az én életemben is döntő jelentőségűvé lett a fegyverbarátság, amelyet egy hídon áthaladva kötöttünk.

A rendszerváltás történetével legújabban komoly kollektívák, stábok, intézetek, kutatócsoportok foglalkoznak. Csak remélni tudom, hogy mindezek alaposan és teljességében feldolgozták azt a dokumentum- és ismeretanyagot, amely Hámos László archívumában, fiókjaiban, főleg azonban fejében képez – immár csak: képezett – pótolhatatlan kincset. Olyan adatbankot és tudásbázist, amely semmiképp nem nélkülözhető a rendszerváltáshoz vezető folyamatok és összefüggések jobb – vagy akármilyen – megértéséhez.

Mindig higgadt volt, önzetlen, visszafogott és segítőkész. Éjjel-nappal frappánsan fogalmazni képes, remek humorú, tökéletes angolságú önkéntes tiszt volt a nagy huszadik századi sakktáblán. Öntörvényű volt, de nem az önzés mozgatta, hanem a történelem pozitív erői, a nemzethez való hűség és a becsület.

Nincsen belőle még egy.