Hóhullásban

Ha nincs kihez bújnom,
örökké tél van,
a fájdalom is nagykabátot ölt.
Ropog a tűz a kályha szívében,
néma gondolatok dalára gyújt.
Míg hull a fény,
és világod befutja,
érthetetlen szavakat
szaggat a szél.
Láza van a télnek,
befelé fordul,
hópelyheit szórja a dermedt tájra.
Dombok lelkében kutatok utánad,
befagyott patakok jégtükrében,
reccsenő fenyők ágai között
kereslek szüntelen.
Szemed mélyébe,
lángoló öled tüzébe vetném magam,
hogy ott, és mindenütt,
újra megtaláljalak.