Ellentétek egysége

A veszprémi Sziveri János Intézet előadássorozatában ezúttal Bónus Tibor, az ELTE BTK docense beszélt Kosztolányi Dezső publicisztikájáról. A vendéget az intézetet vezető Arany Zsuzsanna mutatta be a főként hallgatókból és oktatókból álló közönségnek.

2019. október 9-én, szerdán este újabb programmal várták a veszprémieket a Sziveri János Intézet munkatársai. Bónus Tibor előadásán a házigazda Arany Zsuzsanna az előadó szakmai referenciáiról szűkszavúan, ám annál „beszédesebben” nyilatkozott, amikor elárulta: két eddigi legfontosabb munkájához (köztük a Kosztolányi-életrajzhoz) Bónust kérte föl lektornak.

Az ELTE BTK tanára azonban nemcsak Kosztolányival foglalkozik, hanem francia irodalommal is (Proust és Moliére munkásságában egyaránt jártas), valamint irodalomelmélettel. Mindez persze kiderült az előadásból is, hisz egyrészt elméleti (és filozófiai) jártasságáról tett tanúbizonyságot, másrészt – kérdésekre válaszolva – Proust-szöveghelyeket idézett.

A magas színvonalú műhelyszemináriumok hangulatát idéző összejövetelen hallhattunk a Kosztolányi-tárcákban tetten érhető munkafogalomról, illetve annak ellentmondásosságáról: az író egyfelől gyötrelemként, másfelől azonban örömforrásként értelmezi a „munkát”. Bónus arról is szólt, hogy a létfenntartás önmagában is „munka” – küzdünk az entrópia ellen, tehetjük hozzá –, ami így örökös energiabefektetés, s látszatja mindössze annyi, hogy fenntartjuk „rendünket”.

A veszprémi Pannon Egyetem vendégelőadója ezt követően a „tapintat” (udvariasság) és az „erőszak” fogalmait vizsgálta a Kosztolányi-publicisztikában. A tapintat nem azonos a részvéttel, mint kiemelte. Az író számára a tapintat az, ahogyan embertársainkhoz közeledhetünk, s ez a tapintat mentes mindenféle álmoráltól. Lényegében etikai kérdésekhez jutottunk, melyekkel szoros összefüggésben jelent meg az erőszak problémája is. Bónus ezen a ponton olyan tárcát olvasott föl, melyben a Titanic tragédiája utáni újabb súlyos hajókatasztrófáról esik szó. Kosztolányi már szinte naturalisztikusan (sőt, horrorisztikusan) ír arról, hogy a mentőcsónakokra kapaszkodókat milyen kegyetlenséggel lökdösték vissza a matrózok. Az a pár ember, aki felfért a csónakokra, s ezáltal életben maradásra „rendeltetett”, csak úgy tudott megmenekülni, ha a többieket már nem engedték följutni. Véres cafatokban lógtak a mentőcsónakok széleihez ragadt kézfejek, a hullákat pedig messzire sodorták a hullámok. Ha túlélésről van szó, szélsőséges élet-halál helyzetről, nincs humanizmus, nincs udvariasság, nincs semmi, csak a nyers ösztönök, az életért folytatott legkeményebb, legállatibb harc.

Kérdésre válaszolva Bónus arra is rávilágított, hogy mindebben Nietzsche hatását is felismerhetjük, illetve hát – ahogy sorjáztak a hozzászólások – ott van azért Camus, Freud és még sok más (többé-kevésbé) az íróval kortárs gondolkodó is. Köztük nem utolsósorban Marx, akiről egyébként Bónus még a munkáról szóló passzusban emlékezett meg. Valóban, ideje lenne újragondolnunk Marxot is, például Kosztolányi esetében, természetesen mindenféle ideológiai elfogultság nélkül. Mert hogy Kosztolányi egészen biztosan olvasott Marxot – benne is volt a Tanácsköztársaság idején az ún. Marx Fordító Bizottságban –, ám az már más kérdés, hogyan viszonyult hozzá. És hogy vajon ez a „fordítósdi” – amit nem az önkéntesség mozgatott – milyen nyomokat hagyott benne.

Egyszóval ismét izgalmas és tartalmas délutánt tölthettünk el a veszprémi Sziveri János Intézet rendezvényén. Mindez pedig még inkább felcsigázta érdeklődésünket: ha ilyen a kezdet, vajon milyen lesz a folytatás?

Tóth Lénárd

Fotók: Kapornaky Veronika, Marton Angéla