Erotikus költészetünk újításai és határátlépései

Szerelem és szexualitás. Vagy jobb esetben: erotika. Örök téma, amelyet nem lehet megunni. Irodalmunk nem volt szerencsés e téren. Janus Pannonius latin nyelvű versei, melyek 1447 és 1454 között keletkeztek, csupán az 1700-as években kerültek nyilvánosságra. Akkor is csak részlegesen, nem autentikus fordításban. A legnagyobb tisztelettel illethetjük Csorba Győző munkásságát e téren, aki pajzán versekként fordította az újlatin költő verseit, hitelesen és kellő leleménnyel. A nyelvi megújításba is besegített, ahogyan például a vulva esetében a „mindzsó” szót használta. Csorba Győző joggal vallotta, hogy Janus költészetét csak ezen anyag birtokba vétele után nyertük vissza a magyar költészet számára.

Pannóniai János után jelentős űr keletkezett az erotikus líra történetében. A felvilágosodás irodalma, Kazinczy és társai fedezték fel Goethe erotikus verseit, a Római elégiákat (illetve prózai műként A naplót). A 19. századi magyar irodalom erotikához való viszonyát jól jellemzi a már-már anekdotaértékű történet, miszerint Arany János erotikus verseit Voinovich Géza életében nem adta ki, a kézirat végül pincéje mélyén megsemmisült. Az elázott papírköteget a hagyaték birtokosai kidobták.

Az erotikához való viszony értelmezése és újraértelmezése a Nyugat indulásától eredeztethető. Idézzük itt Balázs Béla Erotikus művészet és művészi erotika című, 1914-ben született jelentős tanulmányának egy részletét:

„Bizonyos, hogy ez az egész problémakör egyre aktuálisabb lesz. Bizonyos, hogy antiszexuális keresztény kultúránk az utolsó emberöltő folyamán ismét görögösebb irányba fordult. Ruháink simulnak és kevesebbednek. Táncosnőink már meztelenek. A páros táncok is egyre őszintébbek. A művészetnek több és több »szabadság« szabad. A közös fürdők divatja és a »Naktkultúr« szanatóriumok felvirágzása egy új szexuális koedukáció kezdetét jelentik. És hogy önmagunkat se áltassuk tovább, a freudizmus a lelkünkről is lehúzta a leplet.

Bizonyos, hogy mai kultúránk legaktuálisabb feladatai közé tartozik egy új állásfoglalás az erotikával szemben, egy új közszeméremérzésnek, egy új nemi morálnak megteremtése. (...)

Ami pedig az erotikus művészet veszedelmét illeti, igaz-e az, hogy »állati mivoltunkból fakad és azt táplálja«? Hiszen nincsen az animálistól távol állóbb, nincsen szellemibb, nincsen emberibb valami az erotikus művészetnél, sőt (ebből a szempontból mindegy), nincsen a művészietlen pornográfiánál sem. Az emberi szellemnek szinte démonikus munkája, hogy az élet eme legvegetatívabb részét is az öntudatba akarja felszívni. Mert hiába, a lélek az, mely még a testi kéjt is nem érezni, hanem látni, tudni akarja. Nem az állatnak kell a kép. Annak a húsos valóság kell. De vannak a természetellenességig emberek, akik a valóságtól el, a képhez fordulnak. Mert az öntudatban nem áldozatai, hanem urai vagyunk a természetnek, és mindent megszépíthetünk.”

Balázs Béla teóriája a „megszépítés” irányába megy, az erotikus történések átesztétizálása a célja. Ezt tekinti az elfogadhatóság feltételének és a befogadhatóság kritériumának. Az írás még az első világháború kitörése előtt született, a háború után lényegesen megváltoztak az élet dimenziói. Ennek jó példája dr. Zoltvány Irén Erotika és irodalom című értekezése, mely 1924-ben jelent meg a Szent István Társulat gondozásában. A szerző igen szigorúan osztályozza az irodalomban megnyilvánuló erotikus törekvéseket, kezdve a finoman érzékies szerzőktől „a hús és vér poézisét” nyíltan hirdetőkig:

„Látni fogjuk egyébként, hogy az erotikum nagyon viszonylagos fogalmat szokott jelölni, s hogy többféle fokozat érthető rajta. Már itt is előrebocsátjuk, amit később bővebben fogunk tárgyalni, hogy egyáltalán nem a kiválasztott tárgy (pl. a házasságtörés témája) határozza meg valamely mű erotikus jellemét, hanem csakis a tárgy földolgozásának és kifejezésének módja. Van akárhány költő, aki műveiben teljesen kifogástalan szellemű, még csak nem is keresi az élet rút oldalait, csupán itt-ott elvétve akad nála egy-egy érzékies kép, egy-egy kissé bántóan színezett leíró részlet. Egy másik gyakran nyúl ugyan kényesebb témákhoz is, de a nemi élet körében mutatkozó rútat az igazsághoz hűen rútnak tüntetve föl, nem sérti erkölcsi érzékünket. Természetes, hogy az ilyen költőket nem sorozhatjuk az erotikusok közé. Viszont vannak költők, akik az életnek egyenesen szexuális oldalát szeretik kedvteléssel föltárni, s mentől merészebb és újszerűbb »meglátásokkal« akarják meglepni az olvasót; vannak, akik a hús és vér poézisét, az érzékiség szabadságát nyíltan hirdetik, s a testi gyönyörökben egész szabadon tetszelegnek; akik a cédaságot s a feslettséget, az érzéki vágyak kielégítését, az elcsábítást vonzó alakban és szép színekkel rajzolják; a házasságtörést mentegetni vagy éppen igazolni törekszenek; akik a szabad szerelem védelmére szofizmákat gyártanak; akik minden áron érdekesek akarván lenni, a rendes családi élet örömei, bajai és küzdelmei helyett a léhaságot, a könnyelmű és bűnös asszonyt, a kicsapongó férfit, az izgalmakkal járó tiltott viszonyt rokonszenves módon és alakban állítják elénk, sőt igazoljak őket, a nemi ingereknek kitett emberi természet gyarlóságát és a körülmények, a környezet kényszerítő hatását hangoztatva, úgy hogy hőseiknek (lucus a non lucendo) bűnei alig esnek beszámíthatóan rovásukra.”

A szerző a továbbiakban „átesztétizálás” helyett azt tartja helyesnek, ha a nemi élet körében „a rútat rútnak tűntetik (sic!) fel a szerzők.” A szigorú, erénycsősznek is nevezhető teoretikus hölgy, aki meghagyná ezen területet a maga értékítélete szerinti rútságában, azért mégsem teljesen merev. Bizonyos – az irodalomban már bevett – formákat nagyvonalúan elfogad, Rabelais-t és Boccaciót nem kérdőjelezi meg a maga nyelvi mivoltában. A mentségeket maga is – kellő grandezzával – előtárja. 

Talán meglepően hangzik, de Balázs Béla és Zoltványi Irén álláspontja nincs messze egymástól. Balázs Béla a nemileg elhallgatott tartalmakat új kifejezésekkel próbálja nyilvánosságra hozni, Zoltványi a „rútat” meghagyná a maga zártságában. Mindazonáltal igaz, hogy az intim testtájak „nevesítése” már akkor sem dicsekedhet kellő gazdagsággal a nyelvünkben. Legalábbis ami az elfogadható, „szalonképes” kifejezéseket, köznyelvi megnyilvánulásokat illeti.  

E teoretikus fejlemények után a két világháború közötti irodalmunk sem talált adekvát kifejezési formát az erotika, a szexualitás ábrázolásához. Két kivételt mégis találhatunk: Weöres Sándort és Faludy Györgyöt. A múlt század negyvenes éveiben keletkezett a Weöres-mű, a Fairy spring – a vers első szavai szerint: Tavaszi játszadozás – a férfi és a női principium kettősségét sokrétűen tárja elő, bőségesen merítve a görög mitológiából. Nem borítja fel az alaptételeket, inkább árnyalja, színezi a két nem jellegzetességeit. A nő szerepét a köznapi élet, a konyha és a kamara körében látja; érdekes, a férfié nincs ilyen részletezően kibontva. Az érzéki jelzéseket a biologikumra, a lelki vonatkozásokra vezeti vissza, a kettősség egyensúlyát többször is hangsúlyozva. És az a bizonyos egyesülés „vakon egymás felé szalad”, beteljesítve az ősök törvényét. 

„Magányos éjek tőrei,
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,

két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet,
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.

Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hídon
és a híd mindig leszakad!

Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!”

Weöres ilyetén kísérletezése lényegében visszhangtalan maradt. Megközelítése a beavatás misztériumából ered. A kezdet mítosza, a komolyságba forduló játék, a belső összhang keresése – ezek a weöresi univerzum főbb motívumai. A pajzánságtól a bujálkodásig terjedő skála még sok-sok árnyalatot hordoz, és Weöres „felfedezései” ezen a téren számos új megoldással gazdagították irodalmunkat. Az ötvenes években keletkezett Priapos kötet kétarcú képződmény. Egyfelől ennek az erotikus életérzésnek kifejeződése, másfelől játék, szójáték és szóvicc, az erotika érintkezése a nehezen elfogadható obszcénnel. A költőzseni ezt is megengedhette magának.

Ezen az úton vonakodva követik kortárs olvasói – na és a cenzúra. Az Antik ekloga (1964) a botrányon kívül a szerkesztő leváltását idézte elő. A Psyché (1972) néhány évvel később keletkezett és sokkal könnyebben talált helyet a kortárs irodalomban. Weöres pajzán költészete az utókorban azért nem maradt hatás nélküli. Petri György erotikus versei egyik jelentős forrásának tekinthető a weöresi kezdeményezés. Lator László Orpheusa is magányos zárványként áll a költő életművében, pedig a szólelemények, a helyzet személyességének vállalása, a nemi szabadosságot tükröző önértékelés terén elérte a kimondhatóság határát, és megtalálta azokat kifejezéseket, amelyek a szeretkezést, a meztelen együttlétet új nyelvi köntösben jelenítik meg. Az Orpheus olvasásakor sem hagyhatjuk figyelmen kívül a weöresi örökséget.

Faludy György magányos alkotó, aki azért is jutott nehezen magyar publicitáshoz, mert a harmincas évektől Nyugat-Európában és Amerikában élt, majd egy átmeneti időszak után, amikor idehaza publikálhatott – 1947-től ’56-ig – újabb emigrációba kényszerült, csak a rendszerváltás után jöhetett haza – immár véglegesen. De más is hátráltatta elfogadottságát. Pánerotizmusa már korán kihívta maga ellen konzervatív kritikusait, többek között erről ír Balogh Ákos az Új Forrás 2015-ös júniusi számában Szerelem a nemeken túl címmel, amikor kiindulásául megállapítja: „Az egész Faludy-életmű egyik legfontosabb szervezőeleme a helyenként finom, néhol erőteljesebb, alkalmanként pedig már-már hivalkodó erotika.” Már Eckhardt Sándor is felfigyelt Faludy (ahogy Eckhardt nevezi) „romlott fantáziájára” a Villon-átköltések kapcsán, Révai József pedig így intette a fiatal költőt: „Itt is utalni akarok az eljárásra, hogy szeret bizonyos dolgokat, ahol csak halvány lehetőség kínálkozik rá, hajánál fogva átráncigálni a szexuális síkba.” Az 1937-ben – bátor kiadó híján saját költségén – megjelentetett Villon-átköltések, amelyek Faludy erotikus költészetének éppúgy szerves részét képezik, mint saját néven jegyzett költeményei, óriási botrányt kavartak a profán szövegek okán, s nemcsak a cenzúra, de olyan elismert filológusok, mint Devecseri Gábor is ádázul támadták.

Balogh Ákos a már említett tanulmányban felhívja a figyelmet, hogy a költő korai szexuális irányultságú verseit évtizedekkel később nyíltabban, érzékibben fogalmazta át, s ezek között éppúgy szerepelnek nőkről, mint férfiakról írott költemények. Faludy ilyen „lázadásait” az apai tekintély, a vallási dogmatizmus, a diktatúrák tilalmai ellen érthetőnek találja, és számos példával illusztrálja. A „Heréje szép piros. / Nem is szégyenli / mutogatni. A fiúk végignyalják, / ha hozzájutnak. A Paradicsomból, / a Bűn Fájáról lopták ezt az almát” sorok (Ali baba és bandája) nyugodtan nevezhetők pornográfnak. A pezsgőbe kevert spermák lehörpintése pedig bizonnyal egyik visszariasztó, visszatetsző motívuma erotikus verseinek, amelyektől a provokáció sem áll távol.  

Szerelemei, mint az Amárnak nevezett marokkói férfi, később a balettáncos Eric Johson komoly nyomot hagytak költészetében, majd végleges budapesti hazatelepülése után egy újabb botrányos akcióval hívta fel magára – magukra – a figyelmet. Szakított Eric Johsonnal és Kovács Fannyval kezdett új szerelmet és életet. A Playboy-ban közölt meztelen fotóösszeállításban – Fannyról és róla – a magyar közönség csupán a botrányt látta meg, pedig tekinthetők akár művészi happeningnek, s ily módon a Faludy-életmű részének. Idekívánkozik, amit Csiszár Gábor doktori disszertációjában megjegyez: „Faludy olvasásakor a legszembetűnőbb az alkotások életrajzi jellege.” Ez a viharos életrajzi jelleg sokakat elriasztott az utóélet, a befogadás nyomait figyelve. Pedig akárcsak más szerelmes verseiben, a Fanny-költészetben is szinte éteri tudott lenni nyelvében, ahogy szeretkezésüket leírja:

Csupán egy pillanat, s egy új világba
léptem. Elájultam, vagy ébredek?
Köröttünk csend. Kék, őrült vadvirágok
kezdtek forogni homlokom megett.
(...)
Sokan vannak, kik erről mit se tudnak,
vagy nem akarják hallani, pedig
egyedül ezt nevezem szerelemnek
a lepedőnktől fel az egekig.

Vagy egyik legszebb vallomásversében, ahol egészen eltávolodik az erotikától: „Megvédlek, vénség, magamtól, fogadtam, / s el sem képzeltem, hogy a szerelem / hatalmasabb. Most itt ülök melletted / s hosszú, szőke hajadon a kezem” (Szerelmes vers).

Az Eric-szerelem szonettjei a magyar költészet legkiemelkedőbb alkotásai, némelyik versben szürreális képekig merészkedik: „...Tested mellett / megszédülök. Ha átölellek, / karomból kiesik a csont” (Náladnál kétszer idősebbnek). Már-már mpresszionista hatást kelt az Amárhoz írott dalszerű költemény, melyben a kedves testrészeit veszi sorra:

Gerince mint jégleple síkon
kis sátrak elnyúlt tábora –
halánték-tája tóvidék,
s mikor feláll, oly mámorítón
arányos mint nagy hópihék.

Az 1960-as, 70-es években két szerző tűnt fel, akik – véleményem szerint – új hangot ütöttek meg az erotikus költői beszédben: Kemenes Géfin László és Major-Zala Lajos. Sokatmondó, hogy nem a hazai irodalomban, hanem a nyugati tájakon bomlott ki és talált befogadó fülekre ez az artisztikummal átszőtt, szokatlan obszcenitás. Major-Zala Lajos (1930–2006), az 1949-ben Svájcba emigrált költő több kötetet is szentel 1972 és 1984 között az erotikus megszólalásnak. Ilyenek a Csonton virág, a Rontásbontó, a Karazis, a Támadj föl, az Édes és a Leszámolás. Kísérlete a szerelmi együttlét, a férfi és a nő érzelmi és fiziológiai állapotának leírását tekinti fő céljának. Maga így vall törekvéseiről Testamentum című kötetében (Auróra, 2004):

„A nyelvről a nyelvben, szerelemről a szerelemben. Nem szégyellem bevallani, új szerelmi líráról álmodoztam, inkább magamnak, mint másoknak, ha már költő és férfi vagyok. A pókhálók lepte mámoros vidéket megmutatni, a maga varázslatos valóságában, elűzni a homályt, beengedni a napsugár éltető és tabuolvasztó erejét. Szemérmesen, de elhessegetni az álszemérmet. Azóta sok író gondolja így, barbárul tiltott szavak bevetése a szövegbe nagyágyúként szól a modernség csetepatéjában. Mert a szerelem a szexualitás esztétikája és etikája. Nem bírja el a hamisjátékosokat. A szexualitás szépségformáló, embergazdagító tett, ha párbeszéden keresztül folyik a játék. A szépajkak, a szépujj, az örömdomb, a kéjgyűrűk, a gyönyörhüvely összehangolásában az ikerdombok ritmusában. Innen kezdve igyekeztem összeállítani a magyar nyelv szexuális szótárát, mert ott minden használható szó azzal kezdődött, hogy szeméremajkak, szeméremdomb, szeméremhüvely, szeméremgyűrű és így tovább. Nagyon szemérmes ez a magyar értelmező szótár…”

Költőnk merészen, előítéletek nélkül  behatolt az „erogén zónákba”, s nemritkán komoly erőfeszítéseket tett ezen nyelvezet megújítására. A megújítási törekvés önmagában nem elítélendő, a magyar nyelv szókészlete e téren szegényes és fantáziátlan, habár eufemizmusokban gazdag. „Ágyékom ujja” – írja egy helyen Major-Zala, s ez találó kifejezés, elfogadható.  „Pinahaj-szőnyeg”, „gyönyörhüvely”, „szépujjam” – az egyedi szóalkotások egy lehetséges nyelvújítás felé törik az utat. Ám azzal a költő már tabukba ütközött, amikor obszcén szavakat, kifejezéseket igyekezett behozni a köznyelvbe. Ennek részeként egy televíziós interjújában kifejtette, hogy a pina az egyik legszebb szavunk. Major-Zala nem adta fel, hogy a normális nyelvhasználatból kivetett formákat, tabusított, obszcén szavakat használja köznyelviként és művésziként, és számos kötetében, versében erőltette ezt a „újítást”. Csakhogy ezek a szavak nem véletlenül nem váltak bizalmas alakká. Az ízlés, az alkalom, a mérték az, ami használatukat tolerálhatja. Major-Zala azonban mértéktelenül élt e szavakkal – nyelvújítása ily módon nem ért célt, az obszcén szavak erőltetett használata magányos és folytathatatlan kezdeményezés maradt.

Kemenes Géfin László, az 1956-ban Kanadába emigrált író, költő Fehérlófia című eposzával szerzett nevet e téren. A mű húsz évig készült, az első kiadást – még Nyugaton – követte a második, már itthon, 1991-ben, a Szépirodalmi Kiadó jóvoltából. András Sándor költő – az Arkánum folyóiratban szerkesztőtársa Kemenes Géfinnek – később, 2003-ban egész kötetet szentelt a Fehérlófia „feltárásának”. Jankovics József a kötet fülszövegében a következőképpen ajánlotta a művet az olvasónak:

„A külső és belső pokoljárás, az önélveboncolás számtalan változatához a műfaji sokszínűség rendeződik: szabadvers, levél, ráolvasás, dráma, paródia, esszé, szatíra, biográfia, napló és elbeszéléskeverékéből áll össze a világ, a géfini univerzum kollázsa. S mindez az obszcenitástól a megkapó líraiságig terjedő skálán.” András Sándor az említett monográfiájában fergeteges szövegözönnek nevezi a művet, „amihez foghatót magyar nyelven nem írtak” – teszi hozzá.

Az eposz sokféle kérdést vet fel, magam csak egy szempontból vizsgálódom: az erotika kérdését tartva szem előtt. E mű a szövegét tekintve elment a végső pontig, obszcenitása csakis a mindenben toleráns olvasókra apellálhat. Bizarr, megbotránkoztató kifejezések özönét vonultatja fel – sokan és sokszor emlegetik a kötetből például a „bugyiszüret” motívumát, melynek morbiditása aligha fokozható. „Az onirikus [álomszerű] jelenetek erősek, kemények, sokakat fognak undorítani, viszolyogtatni” – írja András Sándor a könyvről. Major-Zala Lajos törekvéseihez hasonlóan Kemenes Géfin e különleges művének sem sikerült az „áttörés”, és megmaradt a maga egyediségében. Ezzel együtt szókimondásával, tabudöntögetésével áttételesen vagy direkten, de tagadhatatlanul hatott a későbbi nemzedékekre. A lehetséges továbblépésnek gazdag, sokszínű és termékeny pozíciókat teremtett, s ezt az érdemét aligha lehet elvitatni. 

A „direktség” a hetvenes években indult Petri György költészetének is sajátja, ugyanakkor versei inkább csak érintik a „testtáj-költészetet”. A komoly felzúdulást kavart Apokrif című verse is elsősorban a bibliai téma blaszfémikus és provokatív tálalása miatt vált botránykővé. A költőt nem érdekelték az erotika megjelenítését érintő problémák. Csupán megfricskázni kívánta a „szentfazék” ízlést, amely a 90-es évek politikai légkörében új ideológiai töltetet kapott – s ez sikerült is neki. A társadalmi-művészeti ízlés azonban túllépett „e mai kocsmán”, és megvédte a szerzőt a különféle retorzióktól. A költő legnagyobbként emlegetett versében, a Hogy elérjek a napsütötte sávig című költeményben a kényszerű erotika önmegalázó szituációjába merül alá. Nincs szüksége arra a bizonyos esztétizálásra sem: a hetykeségből, vagányságból vállalt megalázó, az emberi mélységet felmutató szeretkezés a rútból, az ocsmányból való kiemelkedés apoteózisává vált Petri előadásában.

Napjaink költészetét illetően egy kivételes teljesítményről szólhatok még: Turczi István erotikus verseiről, illetve Erotikon című kötetéről (Kossuth, 2008, Eifert János fotóival). Ez a fotókkal illusztrált versszöveg kivételes vállalkozás a kortárs lírában. Turczi óvatosan él a kimondhatatlan szavakkal, van érzéke az átesztétizáláshoz, és némi humorral fel tudja oldani a kényes helyzeteket. Önvallomása a kötetről némi támpontot ad megközelítéshez:

„Költő arról, hogy miért ír erotikus verseket, nem beszélhet. Illetve beszélhet, ám aligha mond bármit is. A szöveg mondja el, amiről ő nem tud beszélni. Minden feltett kép, lezárt gondolat, felfakasztott érzésféle (bármilyen versformába gyömöszöljük) végső soron egy-egy idegvégződés. Inkább lélek-, mint verstan. A szépség önmagában létező kegyelmi pillanat, nem szorul magyarázatra, kifejtésre. Egyediségének kulcsa a titokban rejlik, azaz saját magában. Az elérhetetlen titok megszólításának módszere a vágy. A vágy pedig a testben válik kézzelfogható fluidummá. És a test tudja a magáét. Ezért is írok erotikus verseket.”

Turczi István kalandozása a testek, viszonyok, „áthatások” körülményeiben a köz számára is hozzáférhető. Befogadható. Egy kis betekintő ennek a költészetnek pikantériájába:

„Imádnak a nők.
Mondom, imádnak a nők
– ne irigykedjetek.
Kamaszkorom óta csak ők érdekelnek,
és néhány más dolog is persze.
Azért óvatosabbak lettek, mióta
megtudták, hogy időnként írok ezt-azt,
ami nemcsak róluk szól. Például verseket.
A nők véleménye a költészetről merőben eltérő.
A költészetre, ugye, nem lehet táncolni,
nem egykönnyen ehető, nem mindig divatos,
kocsit sem lehet venni rajta, és parfümillata
sincs. A költészet olyan, mint az ágyba tévedt
szentjánosbogár: akkor is világít, mikor
elkelne egy kis szolidáris sötétség.”

A nyelvi megoldások terén mindig találunk ebben a költészetben néhány meghökkentő, újító, humoros, leleményes szóalkotást. Így például „kedvtelve nézed ingóságomat”, „a hús gerillája vagyok”, „csiklórepülés”, „pinafüvet szívni”, „grandkanon, rés és az egész problematikája” – és lehetne folytatni a sort. Vilcsek Béla a Kortárs 2009/10. számában elemzi az Erotikon „testbeszédeit”:

„A Turczi-költészet alakulástörténete azt mutatja, hogy a pályát kezdettől fogva jellemző formai egységesség megtartása mellett a látás- és alakításmódban a 2000-es évek elejétől határozott elmozdulás következik be. Az EROTIKON kötet szempontjából azért fontos ez, mert miközben a pályán folyamatosan születnek szerelmes vagy szerelmeskedő tárgyú költemények, az ezekben kikísérletezett szemlélet- és versszervezési mód a 2000-es évek második felében egy tizenhét új verset az élén szerepeltető gyűjteményes kötetté áll össze. A mind tartalmi, mind formai szempontból egységes ciklust alkotó tizenhét vers így mintegy visszamenőleg hitelesíti a korábbi évek kísérleteit, ugyanakkor már-már tökélyre fejleszti a már a 2007-es áthalások kötetben is alkalmazott, újabban következetesen használt verstechnikát és verstípust. Itt is megváltozik azonban a megközelítés iránya és célja. Eddig a fő írói törekvés e nagyon személyes tematikában is az identitástudat eredetének térben és időben való felkutatása és felmutatása volt. Lehetőleg valami meghökkentő vagy nagyon személyes téma merészen nyílt feldolgozása és kötetlenül kötött lüktetése. (Szemléletes példái ennek a pálya olyan népszerű darabjai, mint a Venus Vulgivaga, mely egyetlen szexuális aktus részletes leírása és megjelenítése, vagy a Téltemetővirág, melyben szintén hangsúlyosabb a kapcsolat személyessége és a vallomás kendőzetlensége, mint a nagy konstrukció megformáltsága.) Ahogy az első korszak idézett emblematikus verse már a címével utal rá: előbb a nők, s csak azután a költészet. A legnagyobb elmozdulás éppen e tekintetben következik be, s érdekes módon a történelmi vagy identitáskereső versek vonulatával ellentétes módon. Az irány nem egy város történelme vagy egy személyiség »tört.én.elme« (a 2001-es Deodatus alcímében szereplő »műfaj-meghatározása«) felé vezet a témához illő egyedi nagyforma kialakításával, hanem éppen fordítva: az évek során kialakított és legalkalmasabbnak tartott kisforma felől az ahhoz leginkább illő hétköznapi téma megformálása felé. Nem a nagy műstruktúra szívja magába, kebelezi be a legkülönfélébb részleteket és írói megoldásokat. Nem a részeredmények minél bőségesebb felmutatása a cél, hanem a lehető legsűrűbbre zsugorított kész kisforma építkezése és felépülése. Az irány és a cél itt elsődlegesen, csúnya szakszavakkal mondva, nem a de-strukturálás, hanem a strukturálás, nem a de-konstrukturálás, hanem a konstrukturálás, nem a fragmentálás, hanem a szintetizálás. Egyértelműen megváltozott tehát a korábbi vers(korszak) tétje és sorrendje: előbb a költészet, s csak azután a nők.”

A „vaginadialógok” egyelőre úttörőnek számítanak a magyar lírában. A Vilcsek által kiemelt szempont is továbbgondolásra méltó: a költészeti formák elsődlegessége a szerelmes-erotikus versekben.

***

Az utóbbi években „béke” honol irodalmunkban: az erotikus hódítást nem követte valamely új nyelvi hódítás.  Ilyen jellegű mai kísérletekről nem tudunk. A fiatalabb nemzedék beéri az eddigi nyelvi eredményekkel és korlátokkal. Ambícióit, erőfeszítését más témák kötik le. Tanulságos átnézni néhány mostanában megjelent verskötetet, erotikus tartalmakra vadászva. Az Oláh András új kötetében (Április bolondjai, Magyar Napló, 2017) szereplő tájékozódási pont című vers egy esti szeretkezés nyomait őrzi: „befelé sikoltva öleltél”. Egy másik versében: „ölelésedből menekülök”. Botár Attila írja Naponta csodálhat című versében: „Nem testi énnel, de megfejtetett.” Tornai József szerelmes versének, a Múltnak egy emlékezetes sora: „ő is nekikezdett, hogy szóba intse a gyönyört”.

Az Április bolondjai Oláh András-kötet egy meglepetést is tartogat, mégpedig Az elveszett kézirat című verset, amely A helység kalapácsa egy részletének  mai „átirata”, persziflázsa. Az a bizonyos, sokunk által ismert jelenet nyer itt új értelmet: a pincébe igyekvés, borért való lehatolás egyúttal szemérmetes Erzsók és Csepü Palkó együttlétére, szerelmes együvé borulására is alkalmat teremt.  A „lompos”, a „faltörő kos”, „büszkén meredő lőcs” a visszafogott alpáriság újabb nyelvi leleményei. És a szeretkezés leírásában a költő a Petőfi-vers paródiáját is közreadja, kissé régies, archaizáló nyelvhasználattal, nyelvi fordulatokkal. A kimaradtként, elveszettnek hittként aposztrofált részlet a kortárs líra erotikus gyűjteményét gazdagítja.

Pajzán, erotikus, obszcén – ezek a nyelvi fokozatok vezetnek ama tartományba, ahova nem vezet kalauz. De az olvasók mégis odatalálnak. Mindig is nyilvánvaló volt, hogy a köznapi közlés és a (szóbeli) durvaságok között van átjárás. A tiltás ellenére újra és újra beszivárog a hétköznapi kommunikációba egy-két szó, kifejezés, az altesti világ néhány „találata”. Van azonban egészséges korlátja e jelenségnek, nem fajul el a nyelv – Major-Zala Lajos ebbe bukott bele. Az elsüllyedt világ vonzása persze erős. A mitikus, a démoni, az elfojtott tudattartalmak irritálják, (olykor) provokálják a hétköznapi felfogást, látásmódot, viszonyt. Az artikulálatlan hangok, jajok, nyögések ezt a mélyben húzódó dimenziót képviselik. Vannak szavak vagy szóhoz közelítő artikulációk is, amelyek ebből a szférából fakadnak, s olyanok is, amelyek már csak a zene révén jutnak kifejezéshez. Az erotika – út visszafelé, az emberi lényeg egyik alappontjához. Nem találhatjuk meg önmagunkat, ha ezeket a titkokat nem fejtjük meg. Az erotika együtt jár a szépséggel, a harmóniával, mindavval, ami végességünk vigaszát jelenti. Ezért illeti meg különleges figyelem.

Illusztráció: Zichy Mihály grafikája