Géczi János esszéjében Nápoly múltjában és jelenében barangol, melyhez a hasított plakátokat, az úgynevezett dekollázsokat választja személyes útikalauzának.

Petőfi feltételezett szibériai életszakasza kapcsán szokott előjönni a hadtörténészek részéről az a gondolat, hogy az oroszok nem vittek magukkal magyar hadifoglyokat 1849-ben. Ez így igaz, viszont az osztrák levéltári anyag újabb átnézése azt mutatja, hogy az oroszok nem hadifogoly-státusban ugyan, hanem deportáltként – osztrák kérésre – igenis magukkal hurcolhattak embereket. – Sántha Attila tanulmánya.

Historia est magistra vitae. Talán mindannyiunknak ez az első „latinélménye” az iskolából, legalábbis az első latin mondás, amelyet megtanulunk, legkésőbb az első történelemórán.

Ha valaki a saját, hús-vér létezésével igazolja ennek a bölcsességnek az érvényességét, az bizonyosan Szabó István – mégpedig a Nagyvarjasról való, megkülönböztetendő ezzel sok más nevezetes Szabó Istvántól.

Tizenegy éves voltam, rózsaszín pizsamában ültem a tévé előtt. Már elmúlt tíz óra, mindenki aludt, csak én nem. Egy filmet néztem, amilyet azelőtt még sosem láttam. A barna, az arany és a zöld szín kavalkádja, gyönyörű kosztümök, dráma és humor. A 2005-ös Büszkeség és balítélet volt. Hamar rájöttem, hogy könyvadaptáció, sikerült is becserkésznem egy példányt a keresztanyámtól.

„Az európai kultúra bölcsője, az antik Görögország is cenzúrázta néha az »istenkáromló« és ateista műveket. Így járt Anaxagorasz és Prótagorasz, akiket száműztek, és műveiket elégették az Agorán.” – Pruzsinszky Sándor tanulmánya.

„… mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának, és ott letelepedének. És mondának: jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje…”

 (Mózes 1, 11,3)

Fel, fel, fel a magasba! Hogy döngethessük meg az Ég boltozatát!

„Nagyon jellemző, hogy vidéki művészről csak akkor vett tudomást a Nyugat, ha művét Pesten mutatták be. Tornyairól, Kosztáról csak pesti kiállításaik kapcsán, Sík Sándor drámáiról csak akkor, ha Pesten volt a bemutatójuk.”[1] – írja Péter László 1972-ben.

„csak a való rajzához kellenek e madarak”
(Kormos István: Egy rákvadászat emlékére)

A számokhoz hasonlóan a betűk is négyzetekbe rendezhetők. „Mágikus” voltuk ez esetben abból fakad, hogy az egyes sorokba, oszlopokba írt betűk különböző irányokból olvasva is szavakká kapaszkodnak össze, azaz palindromok, egyszersmind akrosztichonok is, mert a sor- vagy oszlopkezdő betűkből is szavak, mégpedig ugyanazok a szavak tevődnek össze. Ráadásul az oszlopok vagy sorok mentén összeolvasott szavak többé-kevésbé értelmes egésszé állnak össze.

„Arany balladájában a tetemre hívás látszólag csalhatatlan eszköznek bizonyul, ám voltaképpen pontatlanul működik: mert miközben az kétségtelenné válik (legalábbis senki nem tudja vitatni Kund Abigélnek ezt az állítását), hogy Bárczi Benő önmagát végezte ki,[1] a halott sebe azon személy jelenlétében kezd el eleven vérfolyással jelezni, akitől a halálos fegyver származik.

Ha a szépirodalmi műfajok leghosszabbikára, a regényre vetünk egy pillantást, kétféle típust különböztethetünk meg. Az egyikben a tartalom, a mondanivaló a lényeg, e köré tömörül minden szó, minden mondat, ezt növeli, hizlalja a teljes szöveg. A másik típus a formabravúrt mutató regény. Ebben olyan csillogóan sima a mesélőkedv és a mesélni tudás, hogy a történet árja könnyűszerrel ringatja el az olvasót.

Az ír nyelv, pontosabban annak közvetlen őse az óír, az ógörög és a latin után Európa legrégebbi írott nyelve, ha az etruszk töredékeket és a korai rovásemlékeket nem számítjuk. Nyelvemlékei már az 5. századtól, irodalmi szövegei pedig a 6. század második felétől kezdve maradtak fenn eredetiben vagy másolatban. Nem csupán prózai szövegek, hanem versek, sőt verstani leírások is! Az íreknek fejlett írásbeli kultúrájuk volt, hangsúlyos verselésük gazdag eszköztárból merít.

Alessandro De Bosis, aki a Kádár-érában szolgált olasz nagykövetként Magyarországon (és aki sokkal jobban ismerte a fogadó ország kultúráját, mint kollégáinak túlnyomó többsége), egy alkalommal azt a szellemes megállapítást tette: „A Varsói Szerződés országai közül Magyarország az egyetlen, amelyet Dante kétszer említ Isteni színjátékában.”
Nos, most e két „említéssel” szeretnék foglalkozni.

Dante Alighieri, a 13–14.

Az Irodalmi Jelen szerkesztősége Kiss Norbert alábbi tanulmányával gratulál a folyóirat
szerkesztő-munkatársának, Bene Zoltánnak a közelmúltban átvett József Attila-díjához.

„Kompiláció néhány lehetséges kézirattöredékből”

A múltat még az Isten sem tudja megváltoztatni – mondják. Az idő végtelen óceánja elnyeli a pillanatot, s mi, időben véges, de képzeletünkben határtalan emberek, kihalászunk egy-egy roncsot, álmot, néha talán iránytűt – ez az emlékezés. Tágabb értelemben történelem, történetírás. Mindig, minden a jelenben történik. Szent Ágoston mondta, hogy a múlt jelene az emlékezés, a jövő jelene a képzelet (majd így lesz, majd úgy lesz, tervezgetünk... szintén a jelenben), a jelen jelene az átélés, a cselekvés.

Szabadegyetem – mindenkinek

Új rovatot indít az Irodalmi Jelen Szabadegyetem címmel. Kezdeményezésünk célja, hogy olyan, többségükben már megjelent művekből kínáljunk ízelítőt, amelyek közös gondolkodásra, sőt elmélyült továbbgondolásra, esetleg konstruktív vitára adnak alkalmat – akár történelmi, akár művészeti, művelődéstörténeti, általános kulturális kérdések tekintetében.

Átböngészve Jenei Gyula versesköteteinek fogadtatását, mintha a 2018-ban megjelent Mindig más című kötet hirtelen jelentősen megnövelte volna az érdeklődést a Szolnokon élő alkotó költészete iránt. Noha addig sem maradtak reflektálatlanul verseskötetei – a legkevésbé sem –, a Mindig más homogén tematikája és hangvétele, nagy tudatossággal kialakított szerkezete és versekben feldolgozott téma (a gyermekkor) regényessége mégis átütött valamiféle falat a szakmai berkek és a tágabb olvasóközönség között.