Gyászbeszéd – Szőcs Pista hallócsöve

Drága Pista,

körülbelül egy emberöltővel ezelőtt kértél meg, hogy ne magázzalak. Épp a festményeidet mutogattad, magyaráztad nekem az Erzsébet úti lakásotok emeletén.

Persze akkor én már túl voltam Kis illemtanon, két regényeden és néhány tucat esszéden, kritikádon. És azon a felismerésen, hogy Szőcs István, a rettegett kritikus egy középkorú, derűs férfi, akivel az ég világán mindenről lehetett beszélni, kivéve a focit.

A Színházban minden előadás után ez volt a kérdés: Rendben, rendben, de vajon mit ír majd Szőcs Pista? Írt X, írt Y, de a mérce az te voltál. És persze írtál te is, nem csak szinikritikákat. Igen, 2000 cikked jelent meg, regények, kötetek követték egymást. Sumerológia, gasztronómia, illemtan és minden, ami az élettel, ami az életünkkel kapcsolatos volt, vagy azzá válhat.

Azt hiszem, te voltál Kolozsvár utolsó reneszánsz szellemű alkotója. Minden érdekelt… A teremtett világ. Figyelted, kérdéseket tettél fel, persze voltak téves következtetéseid is. Ember voltál, s az emberi agy természetéhez hozzátartozik a tévedés lehetősége. De barátaim, ha Szőcs Pista valamelyik írásával nem értettem egyet, perceket, néha órákat kellett gondolkodnom, hogy méltó ellenérveket találjak.

Hallatlanul művelt, ragyogó elme sugarai villágítottak az Erzsébet úti lakás ablakábol az akkor már egyre sötétebb kolozsvári éjszakába. Volt még egy titkod: elmédnek minden megnyilvánulását belengte, átszötte valami csendes humor. Nem röhögés, kacaj. A szellem fölényének mosolya. Azt hiszem, bátran leírhatom, humanista voltál Pista.

Életművedet én egy székesegyházhoz hasonlítanám. A színes üvegablakok: megannyi esszé, regény, kritika, más - más színű, de mindegyiken rajta a kézjegy: Sz. I..

Boldogok lehetünk mi, tízen, százan, többezren, akik bejutottunk a székesegyházba.

Dörömbölnek. De Pista, te ezt már nem hallod. Megajándékozott téged a Teremtő a végső csenddel. Drága Pista, nyugodj békében ebben az áldott, téged átölelő, őrző, kolozsvári anyaföldben.

Kincses Elemér

Szőcs Pista hallócsöve

Néma a telefonom. Néhány napja nem szól. Nem hallom rekedtes hangját, amint beleszól a kagylóba: „Te, Gyuri, hallottad? Mit tudsz róla mondani?” S ilyenkor mindig elújságol valami furát, ami talán nem is olyan fura, csak újra elővette valaki, felmelegítette, s járja a sajtót, mint ama megfoghatatlan kísértet járta egykoron Európát. Szőcs Pista számomra sok évtizede a mindig kíváncsi, a minden meghökkentőre és újra nyitott éles szellem, aki szívesen fordult ahhoz a tanítványhoz, aki egykoron éppen nála kezdte tanulni a „mindenre kíváncsinak lenni” életmodellt. Mert számomra eleinte csak A SZERKESZTŐ volt, akihez a fiatal szerző rendhagyó verseit küldte, s igen sokra becsülte, hogy nemcsak efféle mondatokat kapott tanácsként: „Maga olvasson még”; „Tanuljon verstant”; „Nézze át az irodalomtörténetet, ne csak a mait” (ezeket őelőtte, illetve őutána írták az Utunk szerkesztői), hanem igen konkrét javaslatokat tett: „Olvassa Arany János és Négyesy verstanát  a ritmus különféle megközelítéseiről”; „A szinonimaszótárakat vigyázva forgassa, hiszen a magyar nyelv nem mindegyik értelmezést támogatja”; „Bővítse a kört Várkonyi Nándorral, s akkor sok mindent megért”.

Évtizedekig jártam hozzá személyes konzultációkra, Nyugaton megjelent kiadványok után, vitatkoztunk gyöknyelvészetről és sumerológiáról, néprajzi gyűjtemények értékéről és elfelejtett magyar őstörténészekről, mint Fáy Elek, Magyar Adorján, Baráth Tibor, vagy olyan rovásírókról, mint Galánthay Glock Tivadar vagy Andrássy Kurta. Amikor a régészet is érdeklődésem középpontjába került, ő adta kölcsön Tolsztov Az ősi Chorezm című könyvét, illetve ő hívta fel Nicolae Vlassa régész figyelmét a temesvári kutatóra, s így a tatárlaki leletek történetének rengeteg rejtett mozzanatát ismerhettem meg.

A nyolcvanas években találkozásaink a kölcsönös információcsere egyik pillérévé váltak. Ismerőseim szemében egy őrült voltam, hogy még meg nem írt könyveim ötleteit is megbeszélem Szőcs Istvánnal, hiszen a legtöbben úgy gondolták, ő a „legirgalmatlanabb magyar kritikus”: gyilkos szarkazmussal csap le mindenkire, aki él és mozog e földtekén. Vele önként vitatkozni felér egy öngyilkossággal. Olyat is hallottam, hogy Szőcs István nem ismeri a „kímélet” szót, s bizonyosan a poklok poklára kerül „arcátlansága” és „meg nem alkuvása” miatt. Gyakori vád volt ellene, hogy kifigurázza az arra érdemesült pácienst, s ez bizonyosan sok embert igen kellemetlenül érintett, főleg, hogy az olvasók közül jó néhányan azért vették meg az Utunkat, hogy Szőcs István kritikáin szórakozzanak. Hogy ezek száma nem volt csekély, azt tapasztalatból tudom, hiszen évtizedeken át ment a „Szőcs István-show”. Persze az már ritkán került szóba, hogy a sértettek voltak a legharsányabb ellendrukkerei, amikor Szőcs belefutott egy-egy ideológiai tabuba, mint a sumér–magyar nyelvhasonlítás, s ilyenkor a hivatalos álláspont képviselői sem voltak kegyesek vele: ott gáncsolták, rúgták, ahol érték. Ilyenkor a postaládája megtelt – mesélte nekem kacagva – az ellene írt cikkekkel vagy könyvekkel, az adott témában kiemelt passzusokkal. Jellemének megítélése így aztán ellentmondásosan alakult: a gonosz leegyszerűsítők szemében Szőcs István a „nála kicsibb embereket” gúnyolta, sértegette, míg a nála nagyobbak megmutatták az ő határait, s visszafizettek a gúnyolódónak.

Én, aki sokszor közelről tekintettem át Szőcs István harcait, nem így láttam a történetet. Szőcs István egy volt és oszthatatlan. A református erkölcs talaján álló, szigorúan ítélkező szerkesztő, tanító, aki sokat olvasott, és igazságosan mérte az elébe kerülő alkotások értékét. Ha a szerző reményteles volt, dorgált, ha téveszméket hirdetett, azt kigúnyolta, ha pedig reménytelen dilettáns volt, azt kizavarta a művészetek templomából, de mindezt hittel tette. Hogy hitének alapjait az olvasók is megértsék, szeretettel nyúlt a régi idők elfelejtett alkotóihoz, akiknek műveit új fénybe állítva próbálta kitágítani az adott korban érvényes kánont. Hivatalos ellenfelei mindig a dogmatikusok voltak, akik sohasem tettek fel kérdéseket. Olyan korban élt, amikor az önálló gondolkodás bűnszámba ment, ezért is ütközött meg sokszor a határok kitágítása reményében a vaskalaposokkal. Hogy gyakran elbukta ezeket a harcokat? Lehet. Hogy voltak e harcokban tévedései? Biztos. Hogy voltak olyan tehetségek, akiket nem ismert fel a maguk kezdeti állapotában? Biztos. De akkor is, mindig igaz, emberi mércével ítélkezett. Egy dogmáktól és közhelyektől átitatott világban a kitörés útjait kereste, s olyan szövetségeseket, akik segítik a diktatúrák monolit dogmáit hajlékonyabb igazságokra cserélni. Ezért volt oly fontos életében a kérdés. A nyitott kérdések éltették, hiszen ezek mentén húzódtak a repedések, ezek mentén volt fellelhető az új. Ő ezt kereste, s büszkén vallom, hogy e keresésben egyik legjobb tanárom volt. „Sohase engedj az egyszerű és félkész válaszoknak” – mondta immár nagyon régen, jó fél évszázada.

S most elnémult a telefon. Vagy mégsem? Hallani vélem a hangját: „Ráki, a hallócsövemet, mert Gyurival beszélek. Valami furcsát mond a székelyekről s a csíkiekről. Ráki, hozd a hallócsövemet, mert ezt pontosan tudni akarom...”

 Mandics György