Ugrás a tartalomra

Bűnangyal

regényrészlet

Csak firkálgatok egyik füzetembe, amelyik éppen előbukkan a fiókból. Mindenféléket írok, néha dalszöveg lesz belőle, néha csak valami monológszerű, ahogy jön, semmi tudatosság, minek az, nem igaz? Na, ez a dívás dalszöveg belém ivódott, kicsit unom, de Kolos nyomja, és ameddig jön belőle valami lé, csináljuk. Írtak is rólunk, főként rólam. Az újságírónő el volt ragadtatva, s ennek nyomtatásban is hangot adott, én a neten láttam, mikor megosztották a linkjét. Nem figyelem a sajtómat, szarom le az egészet, énekelek, és kész.

Nagyon sok mindent nem tudunk, ami megmagyarázhatatlan. Ez ellent mond a fizika szabályainak. A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy megálmodjuk, ha áldozatról van szó. És milyen áldozatról? Arról, ami anyagi szempontból megnevezhetetlen, vagyis a lélek. Ha a lélek szárnyal, a tested is ezt teszi a szellemeddel együtt.

Ha boldog vagy, megnyílnak a csakrák, s páratlan mosoly ül ki az arcodra. De erre nincs alkalom. Gyarló, önpusztító, csak elméletileg sikeres életem mindig elém gázol turbó rakétáival. Elnyom kegyetlenül, úgy, hogy nem számítok rá, miközben én irányítanék. Sokszor szem elől tévesztem a sivatagi autópálya végét. Túl sok a földolgozott és fel nem dolgozott sztori. Elrejtett, szőnyeg alá söpört pillanatok, emlékek. Káosz van bennem. Pedig a múltamat tekintve semmi sem véletlen. Talán, ha megtisztul a lelkem, aztán az agyam, ez a plusz lesz a hangomban. Természetesség, gyermetegség, szex, díva, színésznő, s minden spontán érzelmi töltet, amit a koncertjeimen fogok majd érezni. Egy angyalarcú ördög: a játszótársam. Előtör bennem a fájdalom. Félek szabadulni, mert ha a szívemmel fölemelkednék az univerzumba, s legyőzhetném a sátánt, azt hiszem, eltévednék. Mégis szabadulnom kell, mert belepusztulok, a fizikumom leépül, és létezhetetlen leszek. Végleg elsüllyedek. Végleg. Örökre. Hacsak…

 

Operába annyira, de annyira szeretett volna eljutni. Most lehetősége lenne rá. Barátom, a gazdasági vezető küldött az igazgatósági páholyba szóló két tiszteletjegyet. Máris hívom Csengét.

– Mi van, előkerültél?

– Mehetnénk operába.

– Nem mondod. Semmi kedvem hozzá.

– Pedig akartad.

– Nagyon szomorkás a hangulatom. Be vagyok zárkózva. Azt se tudom, mit vennék föl.

– Nekem mindenben tetszel.

–  Nem rólad van szó.

–  Bármiben elegáns tudsz lenni.

– Semmihez sincs kedvem.

– Talán az én szemem is egy tükör.

– Nem a megjelenés, értsd már meg. Antiszociális vagyok.

– Akár ki se mozdulunk a páholyból.

– Ne birtokolj! Istenem, senki sem ért ezen a világon.

– Nem akarlak birtokolni, csak szeretni. Depis évszak van, és se vagyok túl vidám.

– Mit is fogunk látni?

– A Toscát.

– Megnézem, miről szól.

– Egy énekesnőről, meg egy festőről, meg a szerelemről, meg az életről.   

–  Jó, háromnegyedre ott leszek.

– Várlak.

 

Tosca imája. Az értők legalábbis így nevezik. Miért ne? Ha van kesztyűária, kabátária, képária, éppen ima ne lehetne. De addig el is kellett jutni. Csenge végül összeszedte magát, és elindult az Operába. Életében először. Találkoztak. Beültek a páholyukba, de a lány alig várta, hogy szünet legyen, hogy bejárhassa a zenepalota minden zegzugát, hogy a telefonjával végigfotózhassa a patinás épületet, hogy valósággal kirontson a teraszra. Kolos szinte csak fölösleges ráadás maradt ebben a száguldásban, megértően kullogott Csenge nyomában. Aztán a második felvonás baljós jelenetében, az imában elfutotta a feliratozó gépre függesztett tekintetét a könny. Nem zokogott, csak majdnem. Elfogadta a feléje nyújtogatott papírzsebkendőt, és a csöndes áhítat kellős közepén jó hangosan belefújta az orrát, némiképp megbotránkoztatva a körülöttük finomkodó rajongókat. Végül kirontott a páholyból. Amikor Kolos a felvonás végén követte, a lányt izgatott telefonálás közben látta viszont.

A harmadikban újra feltört Puccini zsenije – ha eladdig nem történt volna meg a csoda. Az első felvonás Te Deuma, a második Vissi d’artéja után a levélária. Az a fantasztikus bevezető futam, amit a klarinét játszik. A legérzékibb melódia talán, amit ez a túlcsorduló szívű zeneköltő valaha is papírra vetett. Nincsenek szavak, hallgatni kell, amint aztán megszólal a halálraítélt, és vágyakozó könyörgése átszáll a nézőtér karéja fölött, nem töri meg a mennyezetfreskó, fellebbenti Lotz Károly jelképes alakjait, és eljut a teremtőig, aki talán irányítja ezt az egész felbolydult vircsaftot.

Csenge végigzokogta a felvonást, aztán a legvégén hangos huhuzással köszöntötte a vörös bársonyfüggöny előtt hajlongó énekeseket. Szinte utolsóként hagyták el a házat, de a lány arra még szakított időt, hogy a végtelen türelmű ruhatárosok egyikét megkérje, fotózza le kettejüket. A kép aztán felkerült a hálóra, egy sokak által fellengzősnek tartott megjegyzés kíséretében.

 

Az Andrássy úton intettem egy taxinak. Ezt az estét nem lehetett BKV-járaton befejezni. Menjen a Városligetbe, mondtam a pilótának, és Csenge nem akadt fenn azon, hogy nem a címét mondtam be.

Ott hová, kérdezte a sofőr, némileg gyanakodva. Nem kapott pontos választ. Csak menjen, hajtson, mondtam, és magamhoz húztam Csengét, aki szeppent kislányként olvadt bele az ölelésembe. Nem törődtünk semmivel, mentünk valahová, akárhová, sehová. Egy nemrég újraolvasott regény perbefogott jelenetsora járt a fejemben. Az őrült postakocsi száguld városon, fasoron, rakpartokon, hidakon át a vasútállomás felé, aztán vissza a folyóparton, egyre gyorsabban, egyre dühödtebben vágtatva valamilyen ki nem tudódó cél felé. A mozgás őrülete hajtja őket, nem akarván megállni sehol, ki a világból, ebből a valódiból, teremtvén egy másikat, egy sokkal-sokkal igazibbat, ahol odabenn, a kocsi mélyén csak két ember létezik, Ádám és Éva, s a teremtő sem akarja őket eltéríteni, éljenek csak, legyenek egymáséi, legyenek boldogok, postakocsiban, taxiban, vasúton, repülőn, szárazföldön, vízen, levegőben – mindenhol.

A kocsi behajtott a Liget fái alá, lassan végiggurult a bontásra ítélt épületsorok mellett, be a futók és kutyasétáltatók közé, majd tovább lassítva lehorgonyzott a lombjukat apránként vesztő platánok alatt.

Fülembe zeng most is Csenge egyetlen, a kocsiban kiejtett szava.

Imádlak.

 

Az igazság az, ha egyáltalán létezik igazság, hogy túl sokat találkoztunk. Kolos folyton a nyakamban lihegett, üzent, hívott, jött, ha kellett, ha nem. Arra hivatkozott, hogy dolgoznunk kell a darab újraírt szövegén; tényleg igaz, szerettük volna Pesten is bemutatni; talált is erre egy színháztermet, ahol felléphetünk vele; időpontot egyeztetett, rendezőt is keresett. Valahogy minden nélkülem zajlott, és már ez sem tetszett. Persze én nem szerveztem volna semmit. Hilda ugyanis lelépett, valamiért kiestem a kegyeiből, ha ugyan benne voltam egyáltalán.

Kolos fölkért egy fiatal srácot, aki szerinte nagyon jó arra, hogy megcsinálja velem a darabot. Ide is adta a szöveget, amibe bele-belenéztem, de igazán nem olvastam el. A címe más lett, s amint lapozgattam, láttam, hogy elég sok a szövegem, amit meg kellene tanulni, mert ebben a változatban nem a színésznő naplójából olvasok föl, hanem jön egy új szereplő, valami George nevű figura. Kolos lelkesen magyarázta, hogy most lett igazán dráma ebből a jelenetsorból. Nem tudom. Lehet, hogy igaza van, elvégre ő a szerző, nem én. Én csak énekelek, ha elvállalom, ha megcsinálom. Semmi kedvem hozzá. Lemondták egy megszervezett fellépésemet, mert nem volt érdeklődés, és A dal vetélkedőben sem jutottam tovább. Bezárkóztam, elég mindenből.   Kinyomogattam Kolos hívásait. Akkor üzente, hogy írt egy levelet, postán küldte, de nem találtam, mert a nevem sincs kiírva a levélszekrényre.

Pár nap múlva karácsony, de nem nekem. Anyám is hívott, számít rá, hogy hazautazom. Ott legalább nem keres senki, bezárkózhatok a kuckómba, legföljebb az öreglány szpícseit kell hallgatnom. Nem baj. Kibírom.

 

Mély gödörben vagyok, s nem látom, hogyan lehetne ebből kimászni. Csenge megint eltűnt, nem először. Pedig vettem neki karácsonyi ajándékot, nem is egyet. Egyszer csak átadom majd, legkésőbb húsvétkor.

Fát sem vásároltam. Minek? Kinek? Magamnak? Elleszek valahogy nélküle. Aztán 24-én délelőtt elfogott valami megmagyarázhatatlan, ám talán késői lendület. Lerohantam a piacra, az árusok már pakolgattak, de azért sikerült egy valamirevaló fenyőt kiválasztani. A díszek ott rejtőztek a kamrában, szaloncukor nem kell, a csillagszórót is csak Kori kedvéért aggattuk a fára.

Lázasan kutatni kezdtem. Előkerült sokféle cucc, ki nem dobált vacakok, Nelli bedobozolt holmija, amit az anyja itt felejtett. Egy összehajtogatott télikabát alól előbukkant a karácsonyfatalp meg a színes gömböket rejtő papundekli doboz. Bingó! Most már nem lehet baj. Baj? Miféle baj lehetne?

Belefaragtam a fát a tartójába, és nem sebeztem meg a kezemet. Már ez jó jel. De az örömös meglepetés ezután következett. Hallom ám, hogy pityeg a kaputelefon kis hangszórója. Valaki bejött számkóddal. Az nem lehet. De mégis.

Kornél áll az ajtóban, élőben, teljes terjedelmében.

Hihetetlen. Levegő után kapkodok. Ez nem lehet igaz. Hogyan? Csak így, minden szó nélkül.

Átölel, magához szorít. Csak állunk, nem tudom, meddig tart ez a pillanat. Nem akarjuk elengedni egymást.

– Nem hiszem el. Miért nem írtál, jeleztél, hogy jössz?

– Meg akartalak lepni.

– Sikerült. Nincs itthon semmi ünnepi kaja. Ezt a fát is ma délelőtt vettem, az utolsó pillanatban.

– Számít ez? Majd beülünk valahová.

– Kori! Várj egy kicsit, míg elhiszem.

Kipakol, sürög-forog a lakásban, rendet csinál, amit elmulasztottam. Előveszi az ajándékait, felbontjuk a Chivas Regalt, s mire egészen beesteledik, már jócskán nyakaltunk belőle. Nem rúgtunk be, de alkoholos befolyásoltság alatt álltunk, ahogy a fiam mondta.

– Nem vettem neked ajándékot – szabadkoztam.

– Mit számít? Menjünk el az éjféli misére. Tedd meg a kedvemért.

Értettem, persze. Amíg hárman voltunk, amíg Kori kicsi volt, amíg Nelli élt, mindig más környékbeli templomba mentünk a szertartásra. Most erre emlékezett, ezt kérte tőlem.

 

Hazafelé a szállongó hópihés éjszakában végre fel mertem tenni a kérdést, ami sokszor eszembe jutott.

– Mikor jössz haza? Úgy értem, hogy végleg.

Nem válaszolt, lelépett a járdáról, hogy egy pimaszul parkoló kocsit kikerüljön.

– Ez nem olyan egyszerű – mondta aztán, némi szünet után.

– Szerintem meg az. Nemsokára lejár az ösztöndíjad.

– Tudom, fadör, tudom. Akár hiszed, akár nem, én is sokat töprengek ezen.

– Min? Ha vége, akkor vége, nem?

– Igen, de lehetne folytatni.

– Micsodát? Nem akarsz hazajönni?

– Nem tudom. Most ne beszéljünk róla.

Elhallgatott, s többet egy szót sem lehetett kihúzni belőle e hajnali órán. Szótlanul rugdosta a havat, így értünk haza az éjféli miséről.  

Úgy szálltak a napok, mintha angyalok röpködnének körülöttünk. Az együtt töltött órák feledtették a hiányokat, Nelliét, Csengéét. Kornél sem kereste Ramónát, úgy járt-kelt, mint aki most mindent pótolni szeretne, az eltelt hosszú hónapokat, a távolléte okozta űrt. Csengéről kérdezett, én válaszolgattam. Vitatkozott, védekeztem. Aztán megbékéltünk. Sikerült meggyőznöm aggodalmai feleslegességéről. Mintha Nelli tért volna vissza az óceán mélyéről.

Szilveszterkor magával hívott egy buliba. Eleinte húzódoztam, hogy huszonévesek társaságában töltsem ezt az estét, de végül meggyőzött, hogy tartsak vele. Másodikán repül vissza, és már nagyon ketyeg a számláló mutatója.

– Nézz körül, lesznek facér csajok is. 

–  Tényleg, Ramóna miért nem jött veled?

Hosszú hallgatás a felelet.

– Már nem vagytok együtt?

Vállrándítás.

– Azt csak tudod, hogy igen vagy nem?

Egy bizonytalan kis gesztus a felelet.

Kori két nap múlva visszamegy, még nem látja odakinti létezésének a végét, talán nem ragad ott, talán egyszer hazatér, de az nem mostanában lesz. Csengéről továbbra sincs semmi hírem.

A buli lassú mederben csordogált. Évekkel ezelőtt jól éreztem volna magamat benne, de most – most volt, telítve mindazzal a várakozással, feszültséggel, felemás hiányérzettel, ami bennem dúlt. Kori viszont nagyon élvezte, most láthattam csak, milyen népszerű a fiam, hogy társasági ember lett belőle, hogy kézről kézre adják, szeretik, meghallgatják, figyelnek rá. Ő talán majd nem követi el azokat a hibákat, amiket én. De miféle hibákat? Mit kellett volna, vagy mit nem kellett volna tennem? Tudom a választ, ha nem is mondja senki, csak érzékeltetik velem: nem beleszeretni ebbe a zűrös csajba. No, igen. Könnyű mondani.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.