Ugrás a tartalomra

Lélegzet a márványon

Laczházi Aranka fordítása

(regényrészlet)

Az udvarban a szélben susogott a magasra nőtt fű, a kútnál ott állt a lavór a szappanos vízzel és néhány mosatlan edénnyel. A fűből békacsapat pattant fel, és a fenyves felé repült.
Az ajtó most be volt zárva, belülről elreteszelve. Liudas sorban bekopogott az összes ablakon, de nem történt semmi. Mégsem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy Izabelė odabenn lapul.

- Izabelė, azonnal nyisd ki, vagy betöröm az ajtót! - kiáltotta türelmét vesztve.
Semmi. Csak a szél mozgatta meg a füvet, aztán megint elcsendesedett. Liudas még egyszer körbejárta a házat, elment a verandáig, megállt a kertben az almafák alatt. A verandán, az üres háromliteres befőttesüvegek mellett egy benzineskanna állt. Liudas önkéntelenül előrelépett, és az üvegablakhoz tapadt. És akkor a kertre néző ablakban feltűnt Izabelė arca. Sápadt volt, beesett körvonalakkal, nagy, lázasan izzó szemekkel. A szeme elnyomott minden más vonást, még kicsiny, a ruhája redői mögött megbújó testét is. Mintha a szemek tüze belülről emésztette volna fel Izabelėt. Liudas szólásra nyitotta a száját, de Izabelė az ajkára szorította az ujját, és mintha összeesküvő lenne, megrázta a fejét. Liudas egy kézmozdulattal kérte, hogy nyissa ki az ablakot, a nő résnyire kinyitotta, és azt suttogta:

- Most nem jó. Gyere máskor.
- Mikor, Izabelė?
- Felhívlak.
- Hívj holnap.
- Felhívlak.
- Mindjárt reggel, Izabelė.
- Jó.
- Vagy majd én felhívlak holnap.
- Jó, jó.
Izabelė halkan, mintha valamitől tartana, becsukta az ablakot, behúzta a csipkefüggönyt, és ujját ugyanúgy az ajkára téve hátrálni kezdett, míg eltűnt a szoba félhomályában.
Liudasnak elszorult a torka. Először az jutott eszébe, hogy visszamegy a városba segítségért. Megállt a kocsi mellett, és sokáig nézte a ház üres ablakait, amelyek mögött ott lángolt Izabelė. Nem tudta eldönteni, mit tegyen. Hamarosan sötétedett, nem merte Izabelėt egyedül hagyni, és azt sem tudta kitalálni, hogy kit tudna idehozni, kire bízhatná rá a nőt.
Kihajtott az udvarból, elrejtette az autót a fenyves sűrűjében, és ellenőrizte, ott van-e még a csomagtartójában a hálózsákja. Ha ötven méterrel arrébb ment, a páfrányok közül láthatta a házat meg az udvart egészen az istállóig. Igaz, hogy az ajtó a másik oldalon volt, a mező felé, de ott nem tudott volna elrejtőzni.
Befújta magát szúnyogriasztó spray-vel, a páfrányok között kiterítette a fóliára a hálózsákját, nyakába akasztotta a látcsövet.
Néhány órán keresztül minden csendes volt. Mikor sötétedni kezdett, hirtelen megszólalt a mobiltelefonja. Liudas felszisszent, és gyorsan lenyomta a gombot. Beatričė telefonált.

- Szia - üdvözölte olyan hangon, ami semmi jóval nem kecsegtetett.
- Jó estét.
- Hol vagy?
- Miért érdekel?
- Kíváncsi vagyok, még mindig járőrözöl-e.
Liudas hallgat.

- Látták a kocsidat ma nálunk.
- Igazán? Talán tévedtek.
- Mit találtál ki, Liudas?
- Mit akarsz, Beatričė?    
- Iljára vadászol? Hát akkor tudd, hogy nem fogod elkapni. Ő nem csinált semmit, beszéltem vele. Aznap éjjel egy másik csoportban volt, egy másik ilyen, reménytelen gyereknél. Valahonnan kapnak cigarettát, és abban kártyáznak. Nem ment ki sehová, érted?
- Te magad zavarodtál össze.
- És nem fogok mást vallani, ha úgy alakul.
Mindketten hallgatnak. A férfi nem hallja Beatričė lélegzetvételét, csak a dermesztő csendet a vonal másik végén.

- Hagyd békén Ilját. Hallod? - mondja a nő.
És hirtelen minden olyan reménytelennek tűnik, talán tényleg nem igaz, kitaláció.

- Minden jót, Beatričė! - Liudas befejezi a hívást és lenémítja a telefont, hogy csak az idő múlását tudja követni a képernyőn.

Estére a szél teljesen elült, csak a madarak trilláztak finoman. A ház elmerült a sötétben. A nagyszoba három ablaka, amit Liudas látott a páfrányok közül, sötéten bámult, Izabelė biztos a konyhában gubbaszt, mint legutóbb, vagy talán a kisszobában. Vagy a tekintetének elmeháborodott tüzével világít.
Lehűlt a levegő, Liudas elővette a kocsiból a pulóverét és a dzsekijét. Cigarettáját eltakarva gyújtott rá, arra az esetre, ha Izabelė véletlenül kinézne az ablakon.
Nem vette észre, hogy elaludt. Bár úgy tűnt, csak egy pillanatig bóbiskolt el.
A recsegés ébresztette fel, és a nyugtalan fény a szemhéja mögött. Erős, baljós szag áradt a tüdejébe, felugrott, még rendesen ki sem nyitotta a szemét, nem értette, hol van.
Az udvar végében ragyogó fény látszott. Égig érő lángnyelvek.
Liudas csak ekkor eszmélt: az istálló ég ropogva.
A tűz fénye mint a röntgen világította meg a deszkák vörös csontjait, ropogtak, süvöltöttek, pattogva törtek darabokra, ahogy a tűz felemésztette őket. A forró levegő a fekete égbe hajtotta a szikrákat, amelyek aztán távolabb ereszkedtek le a fűre,
Izabelėre.
Liudas csak akkor vette észre őt, amikor berohant az udvarba.
Izabelė az ösvényen állt előrehajolva, kezét oldalt a testéhez szorította. Világos pamutruhája az apró virágokkal a sötétben úgy világít, mint egy fátyol, lenyírt haja alatt, mint a rózsafüzér gyöngyszemei, úgy domborodnak ki a gerincén a csigolyák. Túl közel áll a lángokhoz, nem vigyáz magára, mintha egylényegű volna azokkal. Tágra nyitott szemmel mered a tomboló lángnyelvekre. Nem hallja Liudast. Csak amikor a férfi megragadja a kezét, és odébb húzza a tűztől, akkor rezzen össze, és onnan néz rá olyan tekintettel, mint aki semmit nem ért.
Izabelė lázas szemének mélyéről fürkészi Liudast. Kíváncsian, sietség nélkül teljes figyelmét a férfira irányítja a tűzről. Ahogy a tüzet, Liudast is először látja. És ez a zavarodott érdeklődés rettenetes.
Liudasnak hirtelen eszébe jut a benzineskanna a verandán.
Izabelė pupillája kitágul, az arca ráncokba zsugorodik, mint az izzó papírdarab, és elsírja magát. „Mama!” - suttogja hangtalanul. „Ma-mács-ka!” Remeg. Most már Liudasra néz, szótlanul könyörögve, hogy a férfi takarja el az ő szemét, takarja be őt, és segítsen elaludni.
A mező felől, az égerfák irányából megjelennek az első emberek, a sötétben világít a ruhájuk. Liudas dühösen magához húzza Izabelėt, a mellkasához szorítja felhevült arcát, talán kissé túl erősen
- a pulóverén át megérzi az orrát, de Izabelė nem ellenkezik.
Az a szerencse, hogy nincs szél.
Az emberek közelednek. Liudas észreveszi Garnist és Pranciškát, mögöttük rohannak még páran Kurpiškėsből. Már be is ugranak a sötétből a tűztől megvilágított udvarba, az arcuk narancsszínű, a szemük fénylik összeráncolt homlokuk alatt. Liudas int nekik.
A másik kezével még mindig magához szorítja Izabelėt, hogy az ne lásson semmit, és ne gondolkozzon. Akkor nem marad semmi a félelemből, fájdalomból, kérdésekből: csak a sebeket megtisztító csupasz láng. Liudas mindent elvégez helyette. Liudas lesz az a takaró, amire Izabelė vágyik. Ami alatt biztonságosan el lehet bújni, ha az ember rossz fát tett a tűzre.
Hallgatja Izabelė megnyugvó lélegzését.
Izabelė pedig mindenbe beleegyezik.

A regény 2021 őszén jelenik meg a Typotex Kiadó gondozásában.

*

Laura Sintija Černiauskaitė (Vilnius, 1976) litván írónő, a Litván Írószövetség tagja. Színpadi művekkel kezdte pályáját, Liučė Skates című drámája Berlinben első díjat nyert a 2004-es nemzetközi drámafesztiválon. Az azonos címen megjelent próza- ás drámaválogatását az év legjobb tizenkét könyve közé sorolta 2003-ban a Litván Irodalmi Intézet. A Lélegzet a márványon első regénye, a művel 2009-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját.

Laczházi Aranka műfordító, egyetemi adjunktus. Az ELTE BTK Szláv és Balti Filológiai Intézetében az Orosz Nyelvi és Irodalmi Tanszék oktatója. Szakterülete többek között a litván és a lett irodalmi nyelvek kialakulása, valamint a balti nyelvek kapcsolatai más (orosz, lengyel, német) nyelvekkel. Számos irodalmi és szakmai szöveg fordítója litván, lett és orosz nyelvből.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.