A múlt sebeit hordjuk magunkon

2019 augusztusában halt meg Toni Morrison afroamerikai írónő, 11 regény szerzője, szerkesztő és egyetemi tanár, irodalmi Nobel-díjas művész. Ő volt az első fekete nő, aki megkapta ezt a neves kitüntetést, 1993-ban. A díj eredeti célja olyan emberek kiemelése és támogatása, akik a legnagyobb szolgálatot tették az emberiségnek. Morrison műveinek fő témája a társadalmi helyzetből adódó kiszolgáltatottság, s az ezáltal szerzett sebek gyógyulása, gyógyítása vagy éppen annak lehetetlensége. Az írónő a társadalom peremén élőket emeli be az irodalomba a történetek megalkotásával, s ezzel nemcsak a közös felelősségvállalásra hívja fel a figyelmet, hanem a történetmesélés segítségével elindítja a kollektív gyógyulási folyamatot, illetve a vele járó megbocsátást is. Főszereplői nagyrészt afrikai amerikai nők és gyermekek, rabszolgák vagy azok leszármazottai, akik transzgenerációs sebeken keresztül hordják magukon és magukban a múlt lenyomatát. Azáltal, hogy az írónő ezeknek a többszörös teherrel induló szereplőknek hangot (beszédhez való jogot) ad, és ezen a hangon elmond(at)ja velük saját történeteiket, traumáik átélt élménnyé válhatnak (a tapasztalat megélt élmény, szemben a passzívan elszenvedett traumával[1]), s e folyamat során egész társadalmi csoportjukat képviselik.

Morrison első regénye, a Nagyonkék (The Bluest Eye, 1970), egy tizenegy éves afroamerikai kislány történetét meséli el, aki szülei (és népe) transzgenerációs mintáit magára véve válik a rasszizmus és kizsákmányolás áldozatává. Pecola édesapja többszörösen terhelt gyermekkori sérülésekkel: Chollyt szülei elhagyták, első szexuális élményéhez is a diszkrimináció okozta kiszolgáltatottság, a tehetetlen düh és agresszió társulnak. A férfi saját feldolgozatlan élményeit adja át lányának, amikor ittas állapotban többször is megerőszakolja. A kislány, Pecola szavait nem hallja meg senki, édesanyja nem hisz neki, amikor próbálja elmesélni a történteket. A regény egyik narrátora Claudia, Pecola kortársa és barátja. Az ő szavai öntik formába azt a rémálmot, amelyet Pecolának nap mint nap át kell élnie. Ő az, aki olvasható és értelmezhető módon elmeséli Pecola történetét, akár egy túlélő, aki maga is traumatizált. Erre a szerepre nagy szükség van, hiszen maga az áldozat nem lenne képes verbalizálni azt, amit elszenvedett. Claudia alakjában ölt testet az a narrátor, aki maga is átéli az eseményeket, empatikus a szenvedővel, de van ereje a túléléshez, és ahhoz, hogy találjon egy hallgatót, akivel megoszthatja mindezt: ez a hallgató az olvasó. A történetet továbbadó barát igen gyakran felbukkanó szerep az irodalomban (elég Horatióra gondolnunk a Hamletből): a tragédiát ugyan nem tudják megakadályozni, de a főszereplő mellett vannak, és akár egy hírnök vagy közvetítő, tanúságot tesznek arról, hogy mindez megtörtént, és így történt meg. Claudia, Pecola és az olvasó hármas kapcsolatának keretében megtörténik a feloldozás és a megbocsátás, ami a gyógyuláshoz vezethet: egyszerre értjük meg a kislány sorsát és a bántalmazó tragédiáit, nem eltörölve a bűnt és a bűnösséget, csak feloldozva ennek a társadalmi tragédiának a résztvevőit. Megfigyelhetjük, ahogy a regény keretein belül Pecola is megpróbálja megteremteni a maga hallgatóságát egy elképzelt barát köntösében, habár addigra már drámák súlyos rétegei rakódtak rá: apjától született gyermeke meghalt, ő maga pedig teljesen elveszítette a kapcsolatot a külvilággal. Körbe-körbe jár kimondhatatlan traumái körül, madárszerű karcsapásokkal próbál elmenekülni az őt elpusztító, rajta élősködő világból, de felszállni nem tud. Ennek a mozdulatsornak egy másik lehetséges értelmezése a saját teteme körül köröző dögevő madár. Az elbeszélő szavai mindenen áthatolnak: a társadalomnak szüksége van Pecola Breedlove-okra, mert hozzájuk képest mindig szépek, okosak és vagyonosak vagyunk, és életünk apró tragédiái semminek látszanak. A mű nagy hangsúlyt fektet a szereplők és a háttér leírására is, ezzel még inkább hangsúlyozva a közös felelősséget, amelyet az egész társadalomnak kell vállalnia a legapróbb és legkevésbé szem előtt lévő emberekért is, hiszen rájuk nehezedik a legsúlyosabb teher. A Nagyonkék Morrison talán egyetlen igazán reménytelenül záródó regénye: a magára maradt gyermek saját világába menekül, melyben van kivel beszélgetni, hiszen őt is meghallgatják, és amelyben neki van a legkékebb szeme.

Az írónő több regényében az olvasó bevonásával teremti meg a történetmesélés és így a traumafeldolgozás eseményét. Könyörület (A Mercy) és a magyarul még kiadatlan Home című műveiben a főhős történetmesélése egyfajta terápia. Az előbbiben az édesanyjától megfosztott rabszolgalány egy lakatlan ház falait próbálja teleírni, hogy szerelmének (és egyúttal magának is) megmagyarázza érzelmi állapotát és kiszámíthatatlan viselkedését. Az utóbbi regény főhőse a narráció során ébred rá legmélyebb sérüléseire, amelyeket saját maga elől is rejtegetett. Florens, a Könyörület (2008) hősnője egy fiatal lány, aki egész életében azt a képet cipeli magával, amikor az anyja elviteti őt az akkori gazdájuktól egy új otthonba, míg az anya a régi tulajdonosánál marad, kisfiával a karjában. Florens nem értette az édesanya szavait, csak azt tudta, hogy őt elutasították, átadták valakinek, hogy az anyukájának „nem kell”, hogy nem szereti. Ezért, amikor beleszeretett az első fekete férfiba, akivel találkozott, csak kétségbeesett szorítással tudott szeretni, minden pillanatban készen állva arra, hogy megvédje pozícióját az árva kisfiúval szemben, akit a férfi időközben befogadott, pártfogásba vett. A figyelmes olvasó pedig már felfedezi a mintát: a lánynak másodszor is egy nála fiatalabb kisfiúval kell megosztania a szeretett személyt. Ez azonban tragédiába fullad, amit Florens a regény végén is kétségbeesetten próbál megérteni, illetve megmagyarázni saját magának és a szerelmének, aki helyett az olvasó biztosítja az empatikus hallgató szerepét és a megbocsátást, feloldozást.

A Home (2012) című regény azért különleges, mert egy háborús veterán a főszereplője és társnarrátora, tehát Morrison kivételesen a férfi-kiszolgáltatottságot választja regénye központi témájául. Természetesen ahogy minden művében, a főhősé mellett itt is számtalan más tragikus sors kirajzolódik a háttérben, de a könyv végére az ő élettörténete áll össze egy egésszé, az ő narratíváját alkotják meg közösen az elbeszélők és az olvasó. A főhős férfit rémképek formájában kísértik a múltbéli szörnyűségek. A fejezetek során ő maga fokozatosan fejti le, illetve értelmezi ezeket a látomásokat, néhol saját magára és az emlékezés és felejtés dinamikus folyamatára is reflektálva. Tudatosítja, hogy mi az, amire nem emlékszik, mi az, amit a tudata eltorzított vagy átírt, hogy el bírja viselni. Újra átéli például, amikor kishúgával együtt szemtanúi voltak annak, ahogy egy gödörbe ásnak egy friss hullát (egy szintén fekete férfit). Később, miközben háborús élményeiről, társai elvesztéséről és a halálközeli tapasztalatairól beszél, előkerül egy kislány szereplő. A főhős először úgy meséli el a gyermek szexuális kizsákmányolását és megölését, mintha csak szemtanúja lett volna az eseményeknek, s csak a történet többedszeri felidézése után eszmél rá arra, hogy valójában maga elől is rejtegette az igazságot: ő volt az, aki ezeket a szörnyűségeket véghezvitte. Itt külön megszólítja, azaz létrehozza a hallgatót az olvasó személyében, és bocsánatot kér, megmagyarázva tettét: azért rejtegette mások elől, mert az önmaga elől is rejtve volt.

A fekete rabszolgák, bántalmazott nők és gyermekek, illetve a háború nyomaitól szenvedő férfiak mellett az írónő hangot ad egy olyan csoportnak is, amelynek a valóságban lehetetlen: a még beszélni nem tudó gyermeknek. A kedves (Beloved) című regénye egy 8–10 hónapos csecsemő traumáját ülteti bele egy kamaszlány testébe: Kedves (Beloved) édesanyja, Sethe önkívületi állapotban megöli saját gyermekét, majd az sok-sok évnyi kísértés után visszatér saját(?) testében. A kizsákmányolt és lelkileg kiüresített rabszolganő, illetve ősei szenvedéstörténetén kívül a műben megjelenik az élethez való jog kérdésköre is. Van-e joga bárkinek más életét kioltani? Van-e joga egy anyának a gyermeke életét elvenni? Van-e joga egy közeli hozzátartozónak eldönteni, hogy a másik előtt álló élet olyan nyomorúságos és szenvedésekkel teli lesz, hogy annál jobb számára a halál? Megbocsátható-e a(z ön)gyilkosság, ha kibírhatatlan a nekünk szánt sors? Az olvasó feladata nem a kérdések megválaszolása, hanem a különböző nézőpontok meghallgatása és megértése. Például annak megértése, hogy érezheti-e valaki azt: a másik ember olyan szorosan hozzá tartozik, mint egy testrész? Eggyé válhat-e anya és lánya? Vagy fordítsuk meg a nézőpontotkérdést: el tud-e valaha válni egymástól anya és lánya? A mű felveti a kérdést, hogy rabszolgaként helyes döntés-e az, ha nem ragaszkodunk a családtagjainkhoz, mert bármikor megfoszthatnak tőlük minket. Hiszen nem szabad szeretni, mert az elválás elviselhetetlen fájdalommal jár, a családtagjainkat pedig úgy rakosgatják a rabszolgatartók, mint a sakkfigurákat. A regényben a jóságos és bölcs nagymama, Baby Suggs – aki zavarba jött, amikor felszabadításakor megkérdezték a nevét, és azért lett Baby, mert a férje így szólította – fogalmazza meg ezt a tanácsot, de a menye, Sethe nem képes megfogadni. Sethe túl erősen szeret, és nem érti, hogyan lehet „kicsit” szeretni. Számára nincs határvonal közte és a gyermekei között, és ezt a címszereplő Kedves (Beloved) ki is mondja, amikor a halálból visszatérve megfogalmazza az érzelmeit. Itt a „nem létezem nélküled”, az egymáshoz kötöttség és az egymásba olvadás uralja a szereplők belső világát. Mikor a gyermeke visszatér a halálból, Sethe vég nélküli játékba kezd, ám ez a játék a legkomolyabb dolgokról szól. Meg lehet-e változtatni a múltat? Jóvátehetjük-e a hibáinkat akkor is, ha a természet törvényei ezt nem teszik lehetővé? Visszajöhet-e valaki a halálból? Sethe megölte saját gyermekét, hogy megvédje a rabszolgatartóktól, hogy gyermekének ne kelljen azt a szenvedést átélnie, amit ő átélt. Az anyát traumái tartják fogva, sötét szobaként korlátozzák a mozgásterét, elveszik a látását, és végül az ép eszét is. Sethe számára az idő nem lineáris, hanem örökkévaló jelen. Amint halott lánya újra megjelenik az életében, az idő visszafordíthatatlanságába vetett hitünk meginog, a múlt megváltoztatása valósággá válik. Sethe racionalizálni akarja érzelmeit, azt szeretné, ha Kedves megértené, miért tette azt, amit tett: miért választotta szét kettőjük egységét. A traumát megtestesítő nőalak, azaz Kedves 18 éves teste és csecsemő lelke egyre erősebbé válik, ahogy az édesanya mind többet és többet áldoz fel önmagából: Sethe már nem jár el dolgozni, nem eszik, hogy minél többet adhasson szeretett lányának. Ennek a folyamatnak már nem tud egyedül véget vetni a főszereplő, a múlt csaknem felemészti. A mű végén a közösség együttes fellépése – mely egy rítusban testesül meg – kiszabadítja az anyát saját börtönéből, feloldozza bűnei alól, a kollektív megbocsátás elpusztítja a démonként testet öltött emlékeket, s ezáltal a főszereplő képessé válik rá, hogy az életben először magára gondoljon, és észrevegye, hogy mindenekelőtt saját magáért felelős. Ez a pillanat sokakat emlékeztethet Henrik Ibsen Nórájára: Morrison regénye egy fekete nő öntudatra ébredését ábrázolja 1987-ben.

A szerző utolsó regénye, az Engedjétek hozzám (God Help the Child) sok változást hoz az előző művekhez képest. A magyar cím bibliai utalás. Jézus mondja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.”[2] Morrison több regényében is a legsérülékenyebb társadalmi csoportot, a gyermekeket állítja középpontba. Többször utal rá, hogy a fekete férfiak a fekete nőnek adják tovább saját sérüléseiket, hiszen bántalmazójukkal (a fehér férfival) nem kerülhetnek szembe. A fekete nők pedig gyermekeiknek adják át ezeket a traumákat, többek között fizikai vagy verbális bántalmazással, viselkedésmintákkal. Ebben a műben egy sikeres afroamerikai nő a főszereplő, aki a divatszakma csúcsán áll mint az egész társadalom által elismert szépség. Érzékelhető tehát a szemléletváltás: a bőrszíne nem fosztja meg őt az érvényesüléstől, nem él emiatt megaláztatások kereszttüzében. A múlt árnyai viszont kísértik: születésekor édesanyja még azt gondolta, ilyen fekete bőrrel nem kaphat a gyermeke szeretetet ebben a világban, ezért tudatosan elhidegült tőle, hogy ne érje majd sokként a lányt, mikor a külvilág visszautasításával találkozik. Ráadásként a kislány, Bride gyermekkorában hamis tanúvallomást tett: a bíróságon azt állította, hogy egy bizonyos fehér nő szexuálisan bántalmazott fekete bőrű gyermekeket, aminek ő maga szemtanúja volt. Bride mindezt azért tette, hogy elnyerje édesanyja elismerését, ami meg is történt. Ahogy Morrison Home című regényében, úgy a főhős itt is csak fokozatosan ismeri fel a múltban elkövetett bűnét. Ahhoz, hogy mindent felismerjen és megértsen, fizikailag gyermekké kell válnia (szó szerint fokozatosan átváltozik a teste), és meg kell hallgatnia és értenie (empatikus hallgatósággá válnia) egy tényleges szexuális bántalmazásban és gyilkosságban elhunyt kisfiú testvérét. Így válik képessé arra, hogy szembesüljön a múltjával, s megértse azt teljes komplexitásában. A mű Bride édesanyjának szavaival zárul, érzékeltetve azt, hogy habár a traumák súlyának elviselése nagyon nehéz, feldolgozásuk pedig még nehezebb, fontos, hogy felismerjük és megállítsuk ezt a folyamatot, melyben a generációk egymásnak adják át a sérüléseiket. Az édesanya narrációja feloldozza a lánc köztes szereplőit is (ebben az esetben saját magát), akik szülőként továbbadták a szenvedéseiket, hangsúlyozva, hogy minden szerepkör fájdalommal jár.

Toni Morrison 1993-ban kapott Nobel-díjat. Regényei az afroamerikai identitás és kollektív emlékezet építőköveivé válva gyógyítják a múlt sebeit. Művei valódi értéket képviselnek az irodalomban, és minden időben aktuálisak. Rámutatnak az egyén és a társadalom sérüléseire, hangsúlyozva mindkét fél felelősségét, a kollektív és egyéni fellépés fontosságát is. Hiszen mindnyájan felelősek vagyunk azért, hogy megismerjük saját történeteinket, feldolgozzuk és integráljuk emlékeinket, hogy minél kevesebb traumát adjunk át a következő generációknak.

Felhasznált irodalom

Biblia. Magyar Bibliatársulat, 1990.

Caruth, Cathy: Unclaimed Experience: Trauma, Narrative, and History. Baltimore, The Johns Hopkins UP, 1996.

Herman, Judith Lewis: Trauma and Recovery. Pandora, 1998.

Morrison, Toni:  A Kedves. Novella Könyvkiadó, 2007, Sarkadi Péter és M. Nagy Miklós fordítása.

Morrison, Toni: A Mercy. Vintage, 2009.

Morrison, Toni: Beloved. Vintage, 2007.

Morrison, Toni: Engedjétek hozzám.Park Kiadó, 2018.

Morrison, Toni: God Help the Child. Vintage, 2015.

Morrison, Toni: Home. Vintage, 2013.

Morrison, Toni: Könyörület. Park Kiadó, 2017, Lukács Laura fordítása.

Morrison, Toni: Nagyonkék. Novella Könyvkiadó, 2006, Sarkadi Péter és Lázár Júlia fordítása.

Morrison, Toni: The Bluest Eye. Vintage, 1999.

Schreiber, Evelyn Jaffe, Race, Trauma, and Home in the Novels of Toni Morrison, Louisiana State University Press, 2010.

Smith, Sidonie, and Julia Watson: Reading Autobiography: A Guide for Interpreting Life Narratives, Second Edition. NED , New edition, Second ed., University of Minnesota Press, 2010.

Jegyzetek

[1]                    Sidonie Smith és Julia Watson.

[2]                    Márk 10:14 – 10:15.