Turbulencia

Negyedórás késéssel indultunk, de már így is meg kellett volna kezdjük a leszállást legalább húsz perce. Alig több mint másfél óra az út, nem értem, hol cseszhették el ennyire. Előveszem a telefonom, hangosabbra állítom a zenét, nemcsak azért, hogy elnyomjam a szomszéd sorból fel-felhangzó gyereksírást, de azért is, mert tetszik ez a szám, és érzem, hogy pont most jön egy jobb rész. Ekkor a gép hirtelen rázkódni kezd, erősen, de alig néhány másodpercig. Lekapom a fülest, és közben leállítom a mixet, hogy ne maradjak le semmiről. A köröttem ülők egy része a karfába kapaszkodva, kővé dermedve figyel, egyelőre még csak a többi utas reakcióját lesve, akik a saját anyanyelvi környezetükbe ágyazott viccelődéssel próbálják elnyomni az ösztönös félelmet, de a tapasztaltabbak büszke nyugalommal olvassák tovább az újságjukat, vagy alszanak az ülésükbe süppedve. Természetesen középen ülök, mellettem, az ablaknál, egy idős nő a karfákba kapaszkodók sorát erősíti, míg a másik oldalamon egy fiatal lány zavartalanul lapozgat egy régi könyvet. Az idős nő elegáns kosztümruhát visel, valami flancos rendezvényre siethet, valószínűleg még a cuccait sem rakja le landolás után, mert akkor lazábban öltözött volna. A fiatal lány viszont egyszerű farmert és kötött pulcsit választott az utazásra, a haja oldalt felnyírt, hátul néhány rasztatinccsel, és remekül áll neki, ahogy a nagy, kerek szemüveg is. Megpróbálok ilyeneken gondolkodni: ruhákon, hajakon, vajon ki mit hord és miért. Ez persze csak figyelemelterelés. Meglepő ugyanis, mennyire megijedtem én is a széllökéstől, valami mélyről jövő szorongás tört rám, az afölött érzett aggodalom, hogy ha most bármi történik, én azt semmiképp sem tudom befolyásolni. De nincs baj. Nincs semmi baj. Ha megnézzük Európa repülési útvonalait, naponta több ezer járat szeli át a kontinenst, a térképből alig látszik alattuk valami, és mikor zuhant le utoljára gép, mármint Európában? Nem is tudom. Egyetlen eset jut eszembe, ironikusan, pont a lengyeleknél, mikor a légierő egy gépe veszett oda, a fedélzeten a fél kormánnyal. Az elmúlt hetekben olvastam róla, valami évforduló miatt. Visszarakom a fülhallgatót, benyomom a mixet. Ahogy beüt a jó rész, a basszus izgalmas játékot kezd egy magas, csilingelő hanggal – ezt a zenét nekem írták. Nem kell ráparázni egy kis turbulenciára, gondolom, gyakran megesik, még csak a személyzet sem próbált minket megnyugtatni. És ekkor beugrik, hogy még a lengyelek légikatasztrófája sem Európa területén történt, hanem már a célállomás közelében, Oroszországban. Szmolenszk. Igen, az lesz az. Vagy az még területileg Európához tartozik? Mindegy, nem most kéne ezen kattogni. A gép egyszer csak megkezdi a leszállást, enyhe nyomáskülönbséget érzek a fülemben.

Alig fél perccel később megint rázkódni kezdünk, először még csak egészen finoman, mintha ringatnának minket, majd erősebben is. Lehunyom a szemem, ha valaki rám nézne, egy laza csávót lásson – főleg a mellettem ülő lány, aki korábban sem vett igazán tudomást a széllökésekről. Ahogy a gép hatalmas fémteste ismét megnyugszik, elgondolkodom azon, mit érzek. Félni rendszeresen szoktam. Aki azt mondja, nem szokott, az vagy hazudik, vagy őrült. De én már megtanultam kezelni ezt a félelmet. Kétféle is van – mintha mindkettőt a felszínen érezném, a bőrömön. Körbevesznek, az egyik – mint egy páncél –, kissé lelassít, de megvéd, a másik – mint egy szuperhőst a tapadós sztreccsruhája –, felbátorít és elrejt. De most mást érzek. Mintha a testem középpontjában lenne egy mag, egy félelemmag, ami csak úgy sugározza ki belőlem a félelmet, és ez a félelem csak részben áll meg a testem határvonalánál, a bőröm is átenged belőle valamennyit, érzem, határozottan érzem, ahogy lesüt rólam ez a félelem, akármit is csinálok. Mike Tyson egyszer azt nyilatkozta, hogy az egyik edzője rendszeresen mondott neki valami olyasmit, hogy a félelem olyan, mint a tűz. Képes melegen tartani, képes megfőzni az ételed, ugyanakkor a házadat is képes elpusztítani. Az első kettőt már jól ismertem eddig is, de a harmadikkal rég nem találkoztam, így azt hittem, már nem is létezik. Erre jön egy laza széllökés, és itt ülök egy fapados járat kényelmetlen kis ülésén, rettegve.

Kinyitom a szemem. A mellettem ülő idős nő lassított felvételként mozog, az arca falfehér, de ahogy a gép ismét nyugodtan száll alá tovább, ő is kezdi visszanyerni a kontrollt a saját teste felett. A mellettem ülő lány továbbra is csak olvasgat, annyira nem törődik a turbulenciával, hogy még a közös karfánkon is úgy terpeszkedik, mintha nem én lennék közel nyolcvan kiló és száznyolcvanöt centi. Nem fél, vagy legalábbis ő már megtanulta kezelni azt a tüzet is, ami a házadat égeti el. Ez persze nem esik jól, keménykötésű srác vagyok, de úgy tűnik, csak a felszínen.

Aztán egyik pillanatról a másikra teljesen lenyugszom. Teljesen hülye vagyok, túlgondolom az egészet.

Korábban nem is tudtam, hogy félek a repüléstől.

Most csinálom először.

Még egyszer rácsavarok a hangerőre, az egyik lábfejem finoman dobogni kezd. Újra fogom hallgatni ezt a szettet, ritka jó. Előveszem a telefonom, hogy még egyszer megnézzem, ki a DJ, el ne felejtsem. Furcsa neve van, DJ Warsaw, én meg épp Varsóba repülök, nem is értem, azt szedtem le, amit először feldobott az algoritmus. Ösztönösen nyomom be a mobilnetet, hogy rákeressek a DJ-re, mikor hirtelen beugrik, hogy az indulás előtt vagy háromszor mondták be, hogy a készülékeinket állítsuk repülési üzemmódba, vagy, ha ez nem lehetséges, kapcsoljuk ki őket, és hagyjuk is így egészen a landolásig. Ekkor a gép vaskos testét újabb széllökés éri, ezúttal erősebben és váratlanabbul, mint korábban. Hirtelen elnevetem magam – mekkora lenne már, ha azért zuhanna le a gép, mert rákerestem egy DJ-re.

Csak a turbulencia, nincs semmi baj.

Lehunyom a szemem, hátrahajtom a fejem, és már meg sem játszom: csak lazulok.

De nem sokáig. Kényelmetlenül, oldalra csavart gerinccel ülök, hogy ne hatoljak be a mellettem ülő lány terébe, most a könyöke mégis  megbök, olyan erővel, hogy az csak véletlen lehet. A másik oldalról pedig egy sikítást hallok, az idős nő bepánikolt. Kinyitom a szemem. A fiatal lány már nem a könyvet lapozgatja, hanem két tenyérrel markolja a karfát, és bár az arca még szinte nyugodt, nagyon határozottan néz a vezetőfülke irányába. Az idős nő hozzám beszél, leveszem a fülhallgatót. Azt kérdi, ez gyakran szokott-e előfordulni, mire őszintén felelek: nem tudom. A turbulencia meg egyre csak erősödik, a félelemmag ismét sugározni kezd. Vajon ez már az otthonunkat elégető tűz? Tényleg baj van? Vagy ez is csak egy kis széllökés? A fiatal lányra nézek, ő meg vissza. Nem szól hozzám, de a tekintete mintha neki is azt kérdezné, ez vajon normális-e. Megvonom a vállam, és valamiért én is a vezetőfülkét kezdem el bámulni. A pilóta beleszól a mikrofonba, nyugtatgatni próbál minket, mire az utastérben kitör a pánik. A felettünk lévő légkondis, olvasólámpás panel hirtelen megnyílik – azok a légzést segítő műanyag valamik esnek ki rajtuk, amikről indulásnál magyaráztak valamit, de csak annyi maradt meg, hogy előbb a sajátunkat kell felhelyezni, és csak később a gyerekekét. Van nyilván mentőmellény is, jól jön az még a szárazföldbe való becsapódáskor. Néhányan egyből elkezdik felrakni a maszkot, mintha ez bármit is segítene, mások letépik és elhajítják, hogy ne legyen útban. Én egyszerűen csak otthagyom, ahogy a fiatal lány is. Az idős nő már a kezében szorongatja, de inkább úgy, mintha belekapaszkodna – még nem akarja elhinni, hogy fel kéne vennie. Ahogy a turbulencia tovább erősödik, a pánik is káosszá alakul át, semmit sem hallani a pilóta vészmonológjából. A fiatal lány megfogja a kezem, de nem néz rám, kővé dermedt, és ezen az sem változtat, hogy a gép hirtelen rázkódása egyszer csak abbamarad, az orra viszont előre bukik, és olyan szögben kezdünk el süllyedni, hogy senki sem tudná elhitetni velem, hogy ez már nem zuhanás. Szinte mindenki ordibál, bár néhányan – mint mi is –, az összes izmukat megfeszítve várják az elkerülhetetlent. Viszonylag hátul ülök, és nem tudom, ez jó vagy rossz. Mintha egy filmben hallottam volna, hogy egy repülőgép becsapódásánál sokkal előnyösebb elöl ülni, de az is lehet, hogy épp fordítva van, elvégre a gép eleje fogja fel az ütést. Erre a gondolatra ösztönösen hátranézek, hány sor lehet még mögöttem, és ekkor valami igazán szokatlant látok. Az emberek nyilván itt is pánikolnak, sikoltoznak vagy szoborként ülnek, de pont mögöttem egy széles vállú, vastag karú, fekete férfi ül, enyhe mosollyal az arcán. Mike Tyson az, Iron Mike, a valaha élt egyik legjelentősebb nehézsúlyú bokszoló, egyszerű fehér pólóban és melegítőben. A szemembe néz, majd megszólít, természetesen magyarul:

– Igen, fiam, jól érzed. Ez már az a tűz. Az a tűz, ami az otthonodat pusztítja el.

– Bocs, Mike.

– Miért, fiam?

– Véletlenül kikapcsoltam a telómon a repülési üzemmódot.

Pontosan tíz perccel az ébresztőóra előtt kelek, már nem tudnék visszaaludni – ülök az ágyban, és próbálok magamhoz térni. A legtöbb álom általában egyből halványulni kezd, ez viszont olyan élénk, mintha tényleg megtörtént volna. Még Mike Tyson pontos arcmimikáját is fel tudom idézni, olyan félelmetes nyugalmat árasztott, mintha épp a családjával töltött volna el egy kényelmes ebédet. A sikolyok viszont még mindig visszhangzanak a fejemben. Na mindegy, most nincs erre idő. Alig egy óra múlva indulok a reptérre, és néhány dolgot még be is kell pakolnom. Évek óta nem repültem, természetes, hogy tartok tőle, ráadásul a szmolenszki katasztrófáról tényleg olvasgattam mostanában, és elég sokat is agyaltam azon, hogy milyen lehet egy épp zuhanó repülőgépen azon kattogni, hogy akármit is csinálok, egy-két perc, és meghalok. Mike Tyson cameója sem teljesen véletlen: néhány napja futottam egy hosszabbat a Budai-hegységben, ilyenkor mindig többórás podcastokat hallgatok, és most épp egy Joe Rogan Mike Tyson interjút szedtem le, ahol viszonylag sokat beszéltek a félelemről, mint gátló erőről vagy épp motivációról. Ahogy szépen összeáll bennem az álmom eredete, teljesen lenyugszom. Bár nem valami jó előjel az, hogy a Varsóba tartó járatom előtt azt álmodom, hogy lezuhan a Varsóba tartó járatom, ez azért mégiscsak álom, az érzelmeim kivetülése. Hiába szokatlanul élénk.

Fehérjeturmix, zabpehely, vitaminok, kávé, mosdó, tíz perc rohangálás a lakásban, hogy semmit se hagyok-e itthon, és már indulok is.

Mikor leszállok a Ferihegy vasútállomáson, hogy átszálljak a reptérre tartó 200E buszjáratra, egy pillanatra mégis felizzik bennem az a bizonyos félelemmag. Szinte látom is, mintha fekete lenne, lilás-fehér lángcsóvákkal. Le kellett volna feküdnöm időben, egyszerűen fáradt vagyok. Elfelejtettem, milyen nehezen alszom el olyankor, mikor korán kell kelnem, pontos időpontra, nem úgy, hogy haverhoz megyek, és még írhatok is neki, hogy bocs, de kések kábé tíz percet, ami aztán lesz vagy húsz. Mindent az utolsó pillanatra hagytam, alig hatórányi alvásidővel – ráadásul részben ezt is forgolódással töltöttem, és mikor végre félálomba merültem, szinte egyből éreztem, hogy vécére kell mennem. Csak ezután aludtam el, akkor viszont már mélyen, Mike Tysonnal.

Nem vagyok oda ezért a repülésért. Nem is az, hogy félek tőle, csak valahogy fölöslegesnek érzem. Valószínűleg igaz, amit mondanak róla, hogy nagyon károsítja a környezetet, de nem is ez a fő bajom, hanem a távolság. Varsó busszal is vállalható lett volna, tizenhárom óra az út, ennyit azért néha ki lehet bírni, max kiolvasok végre egy könyvet – erre hónapok óta nem volt időm. Így is hoztam magammal valamit, de a bő másfél óra alatt jó, ha negyven oldalt letudok – persze, ha nem fog egyetlen gyerek sem sikítozni mellettem. Én egészen máshogy terveztem volna az egészet, de nem én fizetem az utamat.

A becsekkolás szokatlanul gyorsan ment, nem volt sor, így most dekkolhatok itt másfél órát. Egy ideje már a 2-es terminál hatalmas várójában ülök, egy mixet hallgatok, de a DJ neve természetesen nem Warsaw, viszont akkor már legyen lengyel, Zamilskát töltöttem le. Elkezdeném a könyvet is, de hiába a duplakávé, félig még mintha mindig aludnék. Unatkozom. Elvileg még tizenöt perc, és kiírják, honnan indul a gépem. Ekkor szerencsére beugrik, hogy illene valami ajándékot vinnem magammal, így benézek a Duty Free-be, és veszek egy nullhetes Unicumot. Mire végzek, kint van a kapu, A2. Nem kell messzire mennem, viszont, ami furcsa, hogy mikor odaérek, látom, már ki is írták, hogy késéssel indulunk – ráadásul elvileg tizenöt percnyivel, ahogy az álmomban is.

Odahúzom a gurulós bőröndöm egy szabad hely mellé, leülök, és nézem, ahogy az utasok tolakodva sorakoznak – mintha nem lenne helyjegyünk. Lassan vége a mixnek, rámegyek a reptéri wifire, egy másik lengyeltől szedek le mixet, VTSS, hadd szóljon. Amíg a sor csökkenni nem kezd, letöltök másik két mixet is, hátha kéne az útra. Mikor végzek, ránézek a beszállókra. Még mindig vannak jó páran. Bámulok, élvezem, ahogy felpörög a zene, majd hirtelen észreveszem, hogy a sorban áll egy idős nő is kosztümruhában, és nagyjából úgy néz ki, mint az álmomban. Megvakarom a fejem, furcsa grimaszt vágok, de igazából nem azért, mert ezt jelnek fogom fel vagy ilyesmi. Inkább olyan, mintha egy filmben szerepelnék, és úgy érezném, ezt most jelként kell értelmeznem. De én hiszek a véletlenekben. Túl összetett a világ ahhoz, hogy a benne megjelenő minták összessége mind előre eltervezett legyen. Mike Tyson meg amúgy sincs sehol. Megvárom, míg már csak néhányan állnak a sorban, majd felállok, és komótosan odacammogok én is. Mikor átlépek a kapun, még jönnek utánam néhányan, és büszkeséget érzek, amiért nem álltam én is a többiekkel együtt jó tíz percet a tömegben, teljesen feleslegesen.

A valóságban is hátul ülök. Ezt eddig észre sem vettem, csak miután elől szálltam fel a gépre, szóval a megspórolt tolakodásért most jó öt perc szerencsétlenkedés vár rám, de nem baj, vicces figyelni a repedésig agyontuszkolt táskásjukat erőszakkal csomagtartóba tuszkoló utasokat. Időm viszont van bőven, megnézem, és tényleg középső ülést kaptam, legalábbis gondolom, mert az van a boarding passomra írva, hogy 37E, és feltételezem, hogy ez azt jelenti, hogy az A, a B és a C van az egyik oldalon, míg a másikon a D, az E, és az F, az E pedig akkor tényleg a középső. Hihetetlen, mennyire szerencsétlen vagyok. Viszont érdekes egybeesés az is, hogy az álmomban is nagyjából ezen a helyen ülhettem. Bár, mikor utoljára repültem, akkor is így volt, még évekkel ezelőtt. Egyvalamitől azért egy kicsit mégis megijedek: mi van, ha én már megnéztem a helyem korábban is, és kikövetkeztettem, hol fogok ülni, csak elfelejtettem? Ennyire nem lehet rossz a memóriám. Elvégre még az álmomra is emlékszem, néhány részletre meglepően élénken. Egyszer csak megnyílik előttem az út, többen is egyszerre ülnek le a szűk folyosó melletti széksorokba. Szinte zavartalanul sétálok, egészen a harminchetedik sorig.

Az első, ami feltűnik, hogy már telepakolták az ülésem feletti csomagtartót. Kérdőn nézek körbe, hátha valaki észbe kap, de mindenki kerüli a tekintetem. Egy kissé ideges leszek, mert utálom az emberi önzőségnek ezt a fajtáját, a kézipoggyász alig van néhány utasnál ott, ahol lennie kéne, a lábuknál. Ekkor egy légiutaskísérő odalép hozzám, megfogja a bőröndöm, és azt mondja, hátul még lesz hely. Ez egyfelől rendben van, úgyis arra kell leszállnom, másfelől zavar, hogy nem lesz rálátásom a cuccaimra. Nem is attól félek, hogy ellopják, csak valahogy mégis kényelmetlen. Félhangosan odaszólok a közelemben ülőkhöz, hogy valaki nem szedné-e le a cuccait a fejem fölül, mire az ülésem melletti sor végéből, az ablak mellől felnéz rám egy idős nő. Igen, a kosztümruhás.

Már mellette ülök, mikor szorongani kezdek. Nem tudom levenni a szemem a nőről, de ő ezt nem veszi észre, még neki is korán lehet – az ablaknak döntött fejjel próbál aludni, egy sálat vagy kendőt használva párnaként. Bár az már valószínűleg korábban feltűnt volna, ha Iron Mike is köztünk van, alaposan megnézem a mögöttem lévő széksort, de csak egy fiatal házaspárt látok ott egy néhányéves gyerekkel. Sehol egy nehézsúlyú bokszvilágbajnok, a többi meg lehet véletlen egybeesés. De meddig? Úgy értem, hány véletlen fér el egymás mellett úgy, hogy az még véletlen legyen? Ha tartom magam az elveimhez, végtelen számú, elvégre nemcsak a csodákban, de a jelekben sem hiszek, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valami rajtam kívülálló csupán miattam történjen meg, és hiába szeretnék nagy ember lenni, nem tartom magam olyan fontosnak, hogy azt gondoljam, egy transzcendens erő üzenget nekem. De azért az idős nő meg a tizenötperces késés tényleg durva. Nézem a többi utast, és egyszerűen képtelen vagyok őket felidézni az álmomból, mintha itt is lettek volna meg nem is, már összeolvadtak, homogén masszaként sikoltoznak az emlékeimben.

Szinte mindenki helyet foglalt, és el is kezdenék örülni neki, hogy szabad lesz a mellettem lévő ülés, mikor persze megjelenik a széksorok között az utolsó utas is: egy fiatal, szemüveges lány, oldalt felnyírt hajjal, hátul néhány rasztatinccsel, farmerban, kötött pulcsiban. Lefagyok, ami úgy nézhetne ki, mintha valami ősbunkó lennék, aki alaposan meg akarja bámulni, de szerencsére nem veszi tolakodásnak, rám mosolyog.

Ugyanolyan megkövülten, befeszített izmokkal ülök, mint álmomban, mikor zuhantunk. Már nem is gondolkodom, egyszerűen csak tudom, hogy ez már nem lehet véletlen. Ráadásul az is beugrik, miért volt ez az álom élénkebb a szokásosnál: az álmok általában csak úgy megtörténnek, nem tartanak sehonnan sehova, ez meg inkább olyan volt, mint egy emlék. Pontosan tudtam, honnan jövök, és mi a célom, még arra is emlékeztem, mennyit késtünk, igen, emlék, ez lesz a jó szó, mintha egy emléket éltem volna újra, vagy inkább előre. Akkor ez mégsem csak egy álom, hanem valami más. Egészen biztos vagyok benne, hogy le kell szállnom a gépről – nem akarok meghalni. De közben felelősséget is érzek a többiek iránt. Hányan lehetnek itt rajtam kívül? Nagyjából tele vagyunk, soronként hat ülés, én a harminchetedikben ülök, és még három sor legalább van, az minimum százhúsz ember, plusz a személyzet. Megakadályozzam a gép indulását? Akkor lehet, hogy az illetékesek időt nyernek, és rájönnek a hiba okára valahogy – amit aztán letagadhatnak, és akkor csak egy őrült leszek, aki miatt százharminc embernek lett elrontva a napja, a hete, az utazása, a hazaérkezése. De így, ha le is szállok, a lelkemen fog száradni a haláluk. És ha tévedek? Akkor viszont tényleg egy őrült vagyok.

Miközben egy másik légiutaskísérő segít a mellém ülő lánynak, hogy az ő táskája is elférjen valahol, elfog a pánik. Mi lesz, ha mégis a gépen maradok? Hirtelen a saját életem megmentése kerül előtérbe, bár már ekkor is gyávának tartom magam emiatt. Jó lenne legalább a lányt megmenteni valahogy, de hogy nézne az ki, ha úgy szólítanám meg, hogy ne haragudj, le kell szállnunk, mert a gép le fog zuhanni? Semmit sem tehetek, ráadásul, ha előállok az elméletemmel, ki tudja, hogy fognak kezelni? Minél kevesebb feltűnést kell keltenem. Felállok, elindulok hátrafelé, mire egyszerre két legiutaskísérő is megindul felém, egy elölről, egy hátulról, és miközben lekapom a bőröndöm a csomagtárolóból, már párhuzamosan mondják, hogy mindjárt felszállunk, fáradjak vissza a helyemre. Mikor kijelentem, hogy nekem haza kell mennem, az egyik ösztönösen, meglepetten kérdezi meg, hogy miért, de a másik érzi rajtam a pánikot, nyugtatni kezd. A remegő kezem és a megbicsakló hangom ellenére megpróbálok lehiggadni, és mondok valami olyasmit, hogy otthon hagytam egy létfontosságú gyógyszerem. Jobb híján lekísérnek a gépről. Útközben az egyik légiutaskísérő tovább nyugtatgat, a másik hivatalból közli, hogy természetesen nem tudnak megvárni. Mikor ismét a terminálban vagyok, a légitársaság egy másik alkalmazottja indul meg felém, arcán mosollyal, de nem azzal a fajta őszinte nyugalmat árasztóval, amit Mike Tysonon láttam, hanem a kommunikációs tréningeken begyakorolt, erőltetetten enyhe, faarcú vigyorgással. Lerázom a srácot, többször is elmondom neki, hogy ezt nagyon elcsesztem, de nincs semmi baj, próbálok lazázni, mintha mindegy lenne, mikor utazom, és bár valószínűleg átlát rajtam, idővel mégis magamra hagy.

Hazafelé a buszon és a vonaton is csak bámulok kifelé az ablakon, végtelenül gyengének és gyávának érzem magam. Ráadásul óriási hazugság volt, hogy mehetek később is. Mást fognak választani helyettem. Baszhatom. Hazasétálok a Deákról. Egyfelől húzom az időt, másfelől jólesik, de gondolkodni nem tudok. Otthon leülök, rákeresek a járatra, és tényleg tizenöt perces késéssel szálltunk fel. Illetve, szálltak fel a többiek, nélkülem. Meg kéne írnom a lengyeleknek, hogy ne várjanak fölöslegesen, keresnem kell egy jó kifogást, hátha találunk megoldást, de ehhez sincs erőm. Ekkor eszembe jut az Unicum. Nem ittam másfél hónapja, így a rendszeres edzésnek, a helyes táplálkozásnak és az amúgy általában kellő mennyiségű alvásnak köszönhetően most egész jó az állóképességem, ráadásul még csak nem is vagyok oda az Unicumért, de most gondolkodás nélkül kapom elő a táskámból a fekete, gömbölyű üveget, keresek egy poharat, majd leülök, és miközben a következő egy órában a híreket és a légitársaság honlapját frissítgetem, úgy berúgok, hogy aztán késő estig olyan mélyen alszom, mintha személyesen Mike Tyson ütött volna ki.