Murányi Jánosnak

Fidél atya elhallgat, hátradől a nyugágyon, lehunyja a szemét. Mintha kötelező lelkigyakorlatot tartana, naponta elmeséli csodálatos gyógyulásának történetét. Nem sokkal az ezüstfogadalmam után betegedtem meg, agyhártyagyulladásom volt, de az elején közönséges influenzát diagnosztizáltak, kezdi mindig tűnődve, aztán száraz, személytelen hangon folytatja, talán, hogy hitelesebbnek tűnjék a beszámolója. Szédültem, minden porcikám fájt, ha csak megmozdítottam a fejem, hánytam. Mire kórházba kerültem, a szervezetem legyengült, nem reagált a kezelésre. Az orvosok lemondtak rólam. Azon az éjszakán, amikor éreztem, hogy meghalok, maradék erőmet összeszedve, imádkozni kezdtem. Gyakran imádkozom, de ez más volt. Kétségbeesetten kapaszkodtam a szavakba. Tudtam, ha abbahagyom, a lelkem páraként illan el belőlem. Ekkor egy angyal jelent meg az ágyam mellett. Áttetsző kezének egyetlen mozdulatától mennyei fényesség áradt szét a szobában. Az Úr küldött, hallottam zengeni a hangját anélkül, hogy szólásra nyitotta volna a száját. Választhatsz: élni akarsz-e még, vagy meghalni. Ha élni akarsz, hunyd le a szemed, és köszönd meg az Úrnak. Úgy tettem, ahogy tanácsolta. Mire kinyitottam a szemem, az angyal eltűnt, csak a rám kapcsolt orvosi műszerek kijelzői derengtek a félhomályban. Halálfélelmem egyszeriben megszűnt, lelkem helyett a betegség távozott belőlem. Az orvosok nem győztek álmélkodni váratlan felépülésemen. És, íme, kilencvenegy évesen még mindig itt vagyok, hogy hálatelt szívvel tehessek tanúbizonyságot az Úr végtelen irgalmáról.

Nézi a rozoga testet, a besüppedt arcot, a viaszos bőrön szerteágazó ráncok torz rajzolatát. Mintha valóban a betanult szavak szertartásszerű ismételgetése tartaná még mindig életben ezt a törékeny aggastyánt.

– És? – töri meg a csendet, de már bánja, hogy a szokásos bólogatás helyett, kétkedő kíváncsiságának engedve rákérdezett a gondosan megformált történetre.

– Elmondtam mindent – mereszti vizenyős szemét értetlenkedve Fidél atya.

– Azt nem, hogy mit kért az Úr a csodáért cserébe...

– Nem emlékszem, hogy kért volna valamit – szólal meg némi töprengés után kedvetlenül az idős pap. – A csoda nem banki kölcsön, hogy a folyósítását feltételekhez szabják. Te is az Úr szolgája vagy, tudhatod jól – tápászkodik föl a nyugágyból, és a bejárat felé totyog.

Az agg ferences szerzetesről gyerekkora pap bácsija jut az eszébe. Jakab pátert hatvanévesen helyezték a falujukba, de hófehér haja miatt vénembernek gondolták. Szikár, szálfaegyenes ember volt, keskeny arcának bal felén, a halántékától az álláig ujjnyi széles heg húzódott. Azt beszélték a faluban, hogy az olasz fronton sebesült meg, de a részletekről a háborút megjárt férfiak sem tudtak semmi bizonyosat. A kis, ferde tornyú templom kifakult kazettái alatt áhítattal hallgatták a szentbeszédeit, melyek érdekes történetekbe ágyazva mindig a megváltás csodálatos lehetőségét hirdették. Hittanórákon is főleg a csodákról mesélt, és a titokzatos teológiai fogalmakat igyekezett érzékletesen megmagyarázni. A Szentháromság misztériumát például három összefogott gyufaszál eggyéolvadt lángjával demonstrálta nekik. Háborús megpróbáltatásairól viszont mélyen hallgatott.  Gyermeki kíváncsiságukat azonban nem hagyta nyugton az arcán húzódó rút sebhely titka, s többször is rákérdeztek az eredetére. Jakab páter ilyenkor feddő pillantást vetett rájuk, és rendületlenül magyarázott tovább. Egyszer aztán, hetedikben történt, megunta a kérdezősködést.

– A háború a Sátán műve – fakadt ki dühösen. – Az Úr teremtette világ megsemmisítésére találta ki.

– Akkor meg minek ment harcolni? – akadékoskodott Bandi, a harangozó kajla fia.

–  Mert muszáj volt – hajtotta le fejét a páter.

–  A Sátán szolgálatába állni? – ráncolta alacsony homlokát Bandi.

–  Ezt ti még nem érthetitek – sóhajtott a páter.

Azon a borús, tavaszi délutánon hamarabb engedte el őket. Vajon mitől akadt ki úgy, töprengett hazafelé menet. A világháborús emlékműnél önkéntelenül megállt, és a repedezett márványtáblán sorakozó neveket nézegette. Száznál is többen vesztek oda a faluból a két világégésben. Nekik nem volt olyan szerencséjük, mint a páternek, akkor meg miért nem akarja elmondani, hogy mi történt vele. Tekintete a kőtömb tetején álló turulra tévedt. A karmai közt kardot tartó bronzmadár feje gyíkéhoz hasonlított, széttárt szárnyai csonkán meredeztek. Már indult volna tovább, amikor észrevette, hogy a füzete nincs nála. Visszament a temetődomb aljában magasodó plébániához. Lenyomta a súlyos rézkilincset, és a félhomályos folyosó birsalmaillatú csendjében elindult a hittanterem felé. A nyitott ajtó előtt megtorpant: a páter hangtalanul zokogott az asztalnál.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus – motyogta zavartan. 

A páter összerezzent. Könyökével feldöntötte a Biblia mellett álló pálinkás üveget. Az ital ráfolyt a kopottas könyvborítóra.

– Ki küldött? – meredt rá riadtan, mintha rémet látna.

– Senki. A füzetemért jöttem – indult el tétován a padok felé.

– Szürke, őszi reggelre ébredtünk – szólalt meg a háta mögött váratlanul a páter. A hangja rekedt volt, már-már felismerhetetlen.

Visszafordult. A páter a mutatóujjával kusza ábrákat rajzolt a Biblia nedves fedelére.

– Egy fennsíkon voltak az állásaink – emelte rá zavaros tekintetét. – Szemben velünk a hegyek elvesztek az ónos derengésben. Csak egy-két csupasz szikla meredt ki a ködtengerből. Már hetek óta éltünk a lövészárkok nyirkos útvesztőjében. Ha életnek lehet nevezni a napok sivár, monoton múlását. A taljánok velünk átellenben, egy hegyoldal hasadékaiba húzódva várakoztak. Kezdetben még úgy-ahogy elfoglaltuk magunkat. Kártyáztunk, fegyvert tisztítottunk, levelet írtunk, vártuk a tábori postát, az otthoniakról beszélgettünk. Néhányan egy dohos nyelvtankönyvből olaszul tanultunk. Aztán lassan elment mindentől a kedvünk. Bénító fásultság nehezedett ránk. Azon a napon a reggeli mellé ezüstpapírosba csomagolt borotvaszappant kaptunk. A Monarchia kényes a harctéri etikettre, világosított fel a századparancsnok. Ha a taljánok kibeleznek, ne borostás képpel járuljunk az Úr színe elé. Tizennyolc éves voltam, a hadiérettségi után pár héttel kerültem a frontra. Ez volt az első bevetésem. A parancs elhangzása után a többiekkel együtt kiugrottam a lövészárokból, és szuronyos puskámat előreszegezve, futólépésben indultam a ködbe vesző hegyoldal felé. Távolról fegyverropogás hallatszott, a puskagolyók láthatatlan madárrajként füttyögtek körülöttünk. Több bajtársam is a földre rogyott. Hasra vetettem magam, s a sebesültek és halottak között a fennsík széle felé kúsztam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, egyszer csak arra eszméltem, hogy csend van körülöttem. Egy bokor aljába húzódtam. A köd alászállt, ellepett mindent körülöttem. Egy darabig még vártam, aztán föltápászkodtam, és a puskát magam elé tartva, vaktában elindultam. Már azt hittem, hogy ép bőrrel megúsztam, amikor a ködből hirtelen egy magas alak vált ki előttem. Egymásnak ütköztünk. Éles fájdalom hasított az arcomba. Mindketten térdre roskadtunk. Csak ekkor vettem észre, hogy a puskám szuronya a mellkasába fúródott. Olasz katona volt. Amikor a pengét kihúztam belőle, nyöszörögve dőlt hanyatt. Utolsó erejével letépte nyakáról a láncon függő keresztet, és felém nyújtotta. Capellano militare[1], hörögte.  Guarda questa croce[2]…

A páter elhallgatott, majd rövid szünet után alig hallhatóan folytatta.

– Elsötétült előttem a világ. A tábori kórházban tértem magamhoz. Az arcom bal felét vastag kötés borította. Iszonyúan fájt alatta. Szurony okozta seb, mondta a viziten a katonaorvos. Hajszálon múlott az élete, fiatalember. Tessék, a keresztje, nyúlt a zsebébe. Szép ötvösmunka. A markában volt, amikor a szanitécek egy halott talján mellől behozták az éjjel. Alig tudtuk szétfeszíteni az ujjait, úgy szorította.

A páter lehajtotta a fejét.

– Más figyelmeztető jelet is küldött nekem az Úr, hogy semmiképpen ne feledjem, számít rám a továbbiakban. Akkor éjjel fehéredett meg a hajam.   

Látni szerette volna a haldokló olasz tábori paptól kapott keresztet, megérinteni, mint Tamás apostol Jézus sebeit, de nem merte megszólítani a magába roskadt pátert. Fogta a füzetét, és kiosont a hittanteremből. 

Alkonyodik. A gyerekkori emlékből ocsúdva valami homályos előérzetféle keríti hatalmába. Valaminek az elkerülhetetlen bekövetkezése. Fölkel a nyugágyról. Az Irgalmas Szamaritánus Papi Öregotthon kertje ilyenkor már kihalt. A veranda üvegfalán túl, a tágas ebédlőben, néhány paptársa már a hosszú asztalnál ül. Várják a vacsorát. Ármeán József, az időskori demenciában szenvedő örmény püspök a többiektől félrehúzódva, tétován lapozgat a breviáriumában. Elfordul az épülettől. Szemközt, a Kálvária-domb tetején, a lemenő nap ellenfényében a szőlőtőkék, mint szálkák hegyesednek az égre.

Már egy hónapja, hogy negyvenöt év szolgálat után az érsek tanácsára ebbe az összkomfortos egyházi öregotthonba költözött. Szinte az egész nyugdíja rámegy a szolgáltatások fedezésére, de ez nem számít. Ugyan mi másra költhetné el a pénzét? A baj az, hogy nem idevalónak érzi magát. Papi pályája utolsó állomása jár az eszében. A havasalji plébánia, a fenyőfából ácsolt kápolna, a szűkszavú tanyasi emberek, a végtelen erdőség gyantaillatú csendje. Jobb lett volna ott maradni, belehalkulni a csendbe, de az új pap érkezésével szűkös lett a hely kettejük számára. Mire idáig jut gondolatban, már a kertben sétál. A fehér kaviccsal felszórt sétányok mentén kényelmes padok állnak. Mint egy angol klubban, rándul mosolyba az arca, itt is mindenkinek megvan a maga helye. Ő a birtokot övező kőfal keleti oldalánál választott magának padot. Ott senki sem zavarja meg elmélkedés vagy olvasás közben. Most azonban fejét tenyerébe hajtva, térdét hasáig felhúzva egy ismeretlen férfi alszik rajta. Ruhája elnyűtt, arca cserzett. Zsírosan fénylő göndör, fekete haja homlokába hull. Fejénél foszlott rafiaszatyor, lábán kitaposott sportcipő. Hányszor látott már nagyobb városokban hozzá hasonló hajléktalanokat rongyaik közt az öntudatlanság magzatpozíciójába vackolódva. Zavartan álldogál mellette. A nap már lement, az augusztusi égbolton halványan fénylenek a csillagok. Az öregotthon felől fölcsendül a vacsorára hívó ének. Ó, én édes jó Istenem, Oltalmazóm, segedelmem, Vándorlásban reménységem, Ínségemben lágy kenyerem…[3]

Az ismeretlen megelevenedik, könyökére támaszkodva hallgatja az áhítattal áramló éneket.

– De szép! – szólal meg a végén.

– Egy régi csíksomlyói búcsún készült a felvétel. A csángó asszony, aki énekelte, már nem él – magyarázza. – De maga hogy került ide? – vált aggodalmasra a hangja.

– Nem is a kapun keresztül – ül fel mosolyogva az ismeretlen. Fogai feketék, töredezettek. – Tegezz csak bátran! Mi már régóta ismerjük egymást…

– A középiskolából? – fürkészi a napégette, borostás arcot.

Nem szívesen emlékszik arra a négy zavaros esztendőre. A szülei miatt felvételizett a közeli kisváros nagyhírű gimnáziumába. Azt szerették volna, hogy tanár legyen belőle. Valójában semmi különleges nem volt abban az iskolában. Legalábbis az ő szemében. Neurotikus tanárnők, nagyszájú tanárok keserítették meg nap mint nap az életét. Az osztálytársaival sem jött ki valami jól. A fiúk között nem lelt igaz barátra, a lányokhoz pedig nem mert közeledni. Hányszor gondolt arra, hogy hagyja a fenébe az egészet! Átszökik a határon, ki a szabad világba, ahol azt kezdhet az életével, amit csak akar. Bár az igazat megvallva maga sem tudta, hogy mi lenne az. Hogy mégis kibírta, azt Váradi János tisztelendő úrnak köszönheti. A Szent Miklós plébánia fiatal, szemüveges papja nagy műveltségű ember volt. Nemcsak a tanára, de a barátja is annak a néhány diáknak, akik a szigorú iskolai tiltással dacolva eljártak hozzá hittanórára. Sokat beszélgettek. Közösen értelmezték a Bibliát. Apokrif evangéliumokat olvastak. A tisztelendő úr közvetlensége, könyvek iránti szeretete, enciklopédikus tudása, kristálytiszta logikája lenyűgözte. Tizenegyedik végén határozta el, hogy ő is a teológiára megy. Az anyja sírt. Unokát akarok. Családot neked, amikor mi már nem leszünk. Az apja dühöngött. Elment az eszed, fiam! A rendszer üldözi a papokat. Nem azért neveltünk föl, hogy börtönben vagy elmegyógyintézetben végezd. Mondhattak azonban bármit, végre volt egy határozott célja, és ettől nem engedte magát eltéríteni. Érettségi után sikeresen felvételizett a gyulafehérvári római katolikus teológiára. Kilenc hónapnyi gyötrelmes katonai szolgálat átvészelése után úgy érezte, már semmi sem akadályozhatja meg, hogy kellőképpen felkészüljön hivatása gyakorlására. Tanárai nagyra értékelték szorgalmát, elhivatottságát, diáktársai őszinte tisztelettel néztek föl rá. Erre a lecsúszott alakra azonban sem a gimnáziumból, sem a katonaságtól, sem a teológiáról nem emlékezik.

– Na? – szakítja félbe gondolatait az ismeretlen. – Rájöttél?

– Nem – rázza meg a fejét már-már szégyenkezve. – A bankszámlámon van némi pénz – folytatja tétován. – Szívesen adok belőle, de ma már nem férhetek hozzá.

–  Nem kell a pénzed – fekszik vissza a padra az ismeretlen.

– Ez magánterület, idegeneknek belépni tilos – tesz egy lépést feléje mentegetőzve. Orrát megcsapja a koszos ruhából, a mosdatlan testből áradó bűz.

– Már beléptem. Azazhogy bemásztam – mosolyodik el újból az ismeretlen. – De ne aggódj, holnap továbbállok!

– A szobámban van egy kanapé – szólal meg tétován. – Kényelmesebb, mint ez a pad. Ha a paptársak nyugovóra tértek, bemehetünk.

– Rendes vagy – ül föl az ismeretlen, s a szatyorból műanyag palackot halász elő. – Bor – bök a palack alján alvadt vérként sötétlő folyadékra. A keze enyhén reszket, amint feléje nyújtja. A körmei piszkosak, töredezettek, mint a fogai.

– Gyógyszert szedek – hárítja el a kínálást.

– Te tudod – von vállat az ismeretlen. Kortyol a borból, majd visszateszi a palackot a szatyorba. 

Egy ideig esetlenül álldogál mellette, aztán leül a padra. Szótlanul várakoznak. Lassan besötétedik, már csak az egyik emeleti szoba ablakán szűrődik ki fény.

– Terézia, az ügyeletes nővér – áll föl a padról. – Olvas, vagy tévét néz. Most már mehetünk.   

Az épületben csend van. Végigsietnek a kihalt folyosón, fel az emeletre. Előremegy, kinyitja szobája ajtaját, fölgyújtja a villanyt. Az ismeretlen tétován követi.  – Mennyi könyv – nézi álmélkodva a könyvespolcot. – Ezt mind elolvastad?

– Mind nem – mosolyodik el önkéntelenül. – Hagytam a szűkös időkre is.

– Milyen fiatal vagy rajta – mutat az ismeretlen a latin nyelvű Biblia gerincéhez támasztott, fekete-fehér fényképre.

– Tessenek rám nézni, mosolyogni – rikkantotta Gráf Kristóf okleveles fényképész. Éles hangjától a behavazott fákon feketéllő varjak károgva kerengtek szét a magasban.

Ott álltak a puha karácsonyi fehérségben a kormos, középkori templom előtt. Ráférne egy alapos felújítás, motoszkált a fejében. Bármelyik percben ránk omolhat. Örvendjen, hogy engedélyezik a működését, mondták a néptanácsnál, amikor ősszel támogatásért kilincselt a hivatalban. Maguk, papok, arra használják a tekintélyüket, hogy félrevezessék a jóhiszemű embereket.

– A plébános úr is mosolyogjon – riasztotta föl gondolataiból a köpcös fotográfus. – Egy búvalbélelt pásztor nem fest jól a nyájával készült csoportképen.   

   Igyekezett vidám képet vágni.

– Így már jobb – emelte a szeméhez a fényképezőgépet Gráf mester. – Kész is vagyunk.

A pappá szentelése után került ebbe a határmenti városkába a váratlanul elhunyt plébános helyébe.

– Ezeréves település ez, kérem! – fogadta lelkendezve a plébánián Imre bácsi, az öreg kántor. – Őseink még pogányokként érkeztek ide. A templomot egy Óváry Kál nevű nemes úr építtette. Viharos történelmünk során volt már mecset, istálló, katonakórház. 1689-ben, a várost pusztító, nagy tűzvész idején kis híján leégett.

Az Óváry família több nemzedékét a templom alatti kriptába temették. Horpadt, patinafoltos fémkoporsóik komoran sorakoztak a parányi örökmécses halk derengésében. Várukból csak egy beomlott bástya maradt, mely a múlt megrokkant felkiáltójeleként meredezett a Héja-dombon. A lábasházak, a kusza sikátorok, a céhek hosszú udvarai is már csak a plébánia folyosóját díszítő metszeteken léteztek, melyeket egy vándor képíró örökített meg a tizenkilencedik században. A roskatag, gótikus templom körül szürke panelnegyed terpeszkedett.

Hívei többsége a környező falvakból származott, akiket a jobb élettel kecsegtető iparosítás csalt a városba. Hamar rájött, hogy tudós prédikációkkal, elvont teológiai fogalmak fejtegetéseivel nem sokra megy velük. Ezek az egyszerű emberek lelki békére, hitük megerősítésére vágytak a mindennapok sivár világában. A gondviselésről beszélt nekik. Arról, hogy az Istenbe vetett bizalom megóvhatja őket a veszedelmektől. Irodájának ajtaja a fogadóórákon kívül is nyitva állt a jó szóra szorulók előtt. Kórust, olvasókört alapított, bicikli- és gyalogtúrákat szervezett, hittanórán filmet vetített a gyerekeknek. Hívei hálából rendbe hozták a plébánia lepusztult épületét. De a templom restaurálását nem engedélyezte az állam. Maguknak legalább még van egy helyük, ahol ünnepnapokon összegyűlhetnek, mondogatta Hirsch Jónás, az éjjeliőrnek szegődött idős rabbi mélabúsan, ahányszor csak az utcán találkoztak. A mi hajdani imaházunk pontos helyét talán már maga az Úr sem tudná megmutatni ebben az irdatlan betonrengetegben.

A csodákról tervezett tanulmányát lelkipásztori teendői közepette nem sikerült megírnia, pedig gyerekkora óta foglalkoztatta a téma. Papnövendékként áttanulmányozta a teológia könyvtárában talált anyagot, legendákat, posztulátori[4] jelentéseket, egyházi és világi személyek tanúságtételeit. Kutatásairól az öreg kántornak és Róza néninek, az aprócska házvezetőnőnek beszélt, aki áhítattal vegyes szörnyülködéssel itta a szavait. Történt azonban valami, amiről senkinek sem szólt.

Azon a márciusi vasárnapon korábban kelt a szokásosnál. Kint még sötét volt. Az áramszolgáltatás is szünetelt. Nyugtalanul aludt, gondolta, sétál egyet a városban, kiszellőzteti a fejét a reggeli mise előtt. A folyóparton megtorpant. A meder fölött árnyként sötétlő vasúti híd mintha a semmibe vezetett volna. Állt, és nézte a mélyben szurokfeketén kavargó vizet. Már világosodott, amikor a piac felé kerülve visszafelé indult. A korhadt fabódék közt húzódó betonasztalokon a madárürülékbe keveredett tollpihék meg-megrebbentek a folyó felől fújdogáló szélben. Szemközt, a vasútállomás földszintes épülete előtt múzeumba illő fekete gőzmozdony állt egyetlen tehervagonnal. Átkelt az úton, a különös szerelvényhez ment. Ide csak a vicinális jön, meg fát és ócskavasat szállító tehervonatok, töprengett az üres vagon láttán. Igaz, pár éve az elnöki vonat is itt várakozott, miközben a nagyfőnök a közeli erdőkben medvére vadászott. De ez rendhagyó eset volt, a szabályt erősítő kivétel. Róza néni mesélt neki az elegáns Pullman kocsikról, az állomás körül posztoló testőrökről, a peronon felsorakozott helyi és megyei pártvezetőkről. Gondolataiból motorzúgás riasztotta föl. Egy ponyvás teherautó közeledett az állomás felé. A közeli farakás mögé húzódva figyelte, amint a katonai jármű lekanyarodik az útról, és a nyitott vagon mellé áll.  A ponyva hátul szétnyílt. Egy altiszt és három baka a raktérből meztelen holttesteket dobált a vagonba. Nem, ez nem lehet igaz, nyilallt belé az iszonyat. Pedig a felkelő nap fényénél már a lőtt sebeket is tisztán látta, a kékesfehér testekre sárként száradt vért. Huszonnyolc holttestet számolt össze, de lehet, hogy többen voltak. A végén az egyik baka behúzta a vagonajtót, majd mind a négyen letelepedtek a peronra, és rágyújtottak. Mărășești[5], azonosította a levegőben szétáramló, keserű dohányfüstöt. Ő is ezt szívott a katonai szolgálat idején. Már azt hitte, sohasem lesz vége annak a rettenetes csendéletnek, amikor a teherautó vezetőfülkéjéből kövér tiszt lépett a peronra. Lomhán mozgott, mint egy jóllakott óriáshüllő. A katonák felugrottak, eltaposták a cigarettákat, vigyázzállásba vágták magukat.

– Tovarășul căpitan vă raportez, că am terminat cu incărcarea[6] – jelentette az altiszt.

A tiszt odalépett a vagonhoz. GUNOI[7], írta fehér krétával az oldalára. Gondosan formált betűi egy kalligráfusnak is a becsületére váltak volna.   

– Ăștia nu vor mai încerca să fugă din țară[8] – vigyorodott el elégedetten. – Noi ne-am făcut datoria. Restul e treaba tovarășilor de la interne.[9]   

Kicsin múlott, hogy nem vették észre. Indulás előtt a bakák pár méterre tőle vizelték le a farakást. 

Hallott ugyan addig is arról, hogy a szökni próbálókat lelövik a határon. Más volt azonban a szóbeszéd, a suttogva terjedő híresztelés, és más, amit a saját szemével látott. Azon a hajdani reggelen a mindennapok sivár felszíne mögül egyszerre csak rávicsorgott a világtörténelem leghumánusabbnak hirdetett rendszerének brutális barbársága. Hányszor próbálta hívei előtt felfedni a kommunista diktatúra cinikus embertelenségét, kiprédikálni a szószékről azt, aminek akaratlanul a szemtanúja volt azon a kora tavaszi vasárnapon, de az utolsó pillanatban mindig gyáván meghátrált! Éjszakánként éveken át rémálmok gyötörték. Ott állt a peronon, a nyitott vagon mellett. A holttestek megelevenedtek előtte. Karok nyúltak ki, arcok fordultak feléje. Egymás szavába vágva beszéltek hozzá a halottak. Újra és újra elmondták, mint próbáltak átszökni a határon, és végeztek velük hidegvérrel a katonák, mintha csak lőgyakorlaton lettek volna. Többen a vagon szélére kúszva a sebeiket mutogatták, hadd lássa, igazat beszélnek. Elmondták azt is, hogy haláluk után levetkőztették és a kaszárnya udvarán vadásztrófeákként terítették ki őket. Aztán elhallgattak, és várták, várták, hogy megszólaljon. Hogy elmagyarázza, miképpen történhetett meg velük ez a gyalázat. Ő azonban álmában sem tudott megszólalni, és szájában a szégyen mardosó ízével riadt föl reggelente. Mint még soha azelőtt, mélyen magába nézett, és végre megértette, hogy amit ő elhivatottságnak vélt, valójában szellemi kalandvágy volt, a bibliai történetek, a borzongató titkok iránti érdeklődés. 

Pár hónappal később, fényes nappal az utcán viszontlátta a kövér tisztet. Civilben volt, rövid ujjú fehér inget, világos vászonnadrágot viselt. Egy szemüveges, fiatal nő és egy hét év körüli copfos kislány volt vele. Kézen fogva sétáltak, önfeledten nevetgéltek a nyári napsütésben. A hirtelen rátörő, vad düh elvakította, mire azonban a szeme kitisztult, már sehol sem voltak. Még hány ilyen szörnyeteg sétálhat gondtalanul közöttünk anélkül, hogy tudnánk, kicsodák valójában, gondolta émelyegve. Évek múltán, a rendszerváltás idején, amikor szekusokkal, milicistákkal, katonai vezetőkkel végzett a bosszúszomjas tömeg, újból eszébe jutott a hájas, hüllőmozgású tiszt. Vajon mi lett vele? Meglincselték őt is, vagy sikerült elvegyülnie abban a véres maszkabálban?

–  Valami baj van? – szólal meg az ismeretlen.

– Te is közülük való vagy? – mered rá.

– Kik közül?

– Azok közül.

– Én?! – hökken meg az ismeretlen, mintha tudná, hogy kikre gondol, aztán lehajol, a szatyorból barna kenyérdarabot tesz az asztalra, s melléje a műanyag palackot.

–  Bocsáss meg, nem akartalak megbántani – mentegetőzik zavartan. – Hozok valami normális harapnivalót.

Lemegy a konyhába, készít néhány szendvicset. Miközben az ismeretlen mohón falatozik, párnát, plédet, lepedőt vesz ki a szekrényből, megágyaz neki a kanapén.

– Lezuhanyozhatsz – mondja aztán. – A fülke mellé akasztott törülköző tiszta.

Az ismeretlen a fürdőszobába megy. Mire végez, ő már ágyban van. Az ismeretlen leoltja a villanyt, elvackolódik a kanapén, és pár perc múlva egyenletes légzéséből ítélve már alszik is. Ő halott szüleire gondol a sötétben. Mostanában lefekvés után gyakran jutnak az eszébe. Egyfajta lelkigyakorlat ez is. Tétova magánbeszéd az elmaradt párbeszédek helyett. Lehet, hogy mégiscsak nekik volt igazuk, más hivatást kellett volna választania. Tanárnak talán jó lett volna. Irodalmat tanítani. Tünékeny valóságként megélt fikciót. Megvolt hozzá a szellemi képessége, a kellő empátiája, a könyvek iránti szeretete. Ő azonban Iszonyú élménye után is megmaradt papnak. Pedig a rendszer biztosan értékelte volna, ha szögre akasztja a reverendáját. Egy teológus, aki kételkedik a gondviselés létezésében, milyen remek propaganda-lehetőséget lett volna az ateista állam aktivistái számára. De még a puszta gondolattól is irtózott, hogy azokkal kerüljön egy táborba, akik így vagy úgy ártatlan emberek gyalázatos haláláért felelősek. A lelkiismerete szerint cselekedett: szkeptikus lelkipásztorként is a hívei hitét vigyázta. Néha, mintha kívülről, látta magát, amint keresztel, esket, vagy temet, megtöri az ostyát, magasba emeli a kelyhet. Idővel ritkultak, majd megszűntek a rémálmai. Lefekvés után alákerengett az öntudatlanság semmibe vesző spiráljában. A rendszerváltás után harmincöt évesen doktori képzésre jelentkezett. A teológián örömmel fogadták, emlékeztek kivételes munkabírására, példamutató magatartására. Egy éves kutatói ösztöndíjat nyert Rómába, hogy a csodák tanulmányozásához a legilletékesebb helyről, a Vatikán könyvtárából is gyűjthessen anyagot. Az igazság az, hogy annyi év bezártság után végre világot akart látni, a szürkeségből a napfényes Itáliába vágyott. Ezért úgy osztotta be az idejét, hogy a kutatásai mellett kirándulásra is jusson. A mediterrán táj szépsége már-már vallásos áhítattal töltötte el. Summa Cum Laude minősítéssel doktorált. A magasan képzett teológusokból álló vizsgabizottság egyetlen tagjának sem tűnt fel, hogy kételkedik abban, amiről gazdagon dokumentált disszertációjában értekezett. Dolgozata könyv alakban is megjelent, több nyelvre lefordították, elismerő kritikákat írtak róla. Sikeres vizsgáját követően évtizedekig a teológia könyvkiadójánál, a Sacra Litterae-nél dolgozott. Számos egyházi kiadványt szerkesztett. Lelkiismeretes munkájáért többször is elismerésben részesült. Aztán pályafutása utolsó állomása következett: a havasalji plébánia, a fenyőfából épített kápolna, a hallgatag tanyasi emberek, a végtelen erdőség gyantaillatú csendje, melybe oly jó lett volna belehalkulni.

Possilipo[10]. Áll a dombtetőn. A sziklás oldalban színes villák. Rózsaszín, narancssárga, vérpiros virít a cédrusok szélben imbolygó, zöld lombernyői között. Körülötte zajos turisták, kergetőző gyermekek, egymásba kapaszkodó szerelmespárok. Előbbre lép, a tenger fölé magasodó kiszögellés szélére. Káprázó szeme előtt a víz és az ég vakító kékje összeolvad. Egyre hangosabban dobog a szíve. A zajra fölriad. Nem, ez nem a szíve. Az ajtón dörömbölnek.

Mire az ágyról fölkászálódik, a két fekete egyenruhás biztonsági őr már bent is van.  Elhúzzák a függönyt. Körülnéznek a reggeli fényben fürdő szobában.

– Látta ezt az alakot? – nyújt feléje a fiatalabb egy fekete-fehér fényképet.

A kép homályos, de semmi kétség, az ismeretlen van rajta. Az öregotthon kertjének hátsó falánál áll, a térfigyelő kamerába néz.

– Nem – rázza meg önkéntelenül a fejét.

– Biztos? – akadékoskodik az idősebb, a kanapéra tett párnára, összehajtogatott plédre, lepedőre meredve.

– Menjünk, még itt lehet valahol a közelben – türelmetlenkedik a fiatalabb, és kilép az ajtón.

– Fidél atya hajnalban meghalt – szól vissza mintegy mellékesen a küszöbről az idősebb, mielőtt a társa nyomába szegődne.

Zavartan áll a szoba közepén. Nézi az asztalon hagyott kenyérdarabot, a műanyag palack alján vérként vöröslő bort.                                                                 

                                                                      

Jegyzetek

[1] Tábori pap

[2]Vigyázz erre a keresztre!

[3] Az ősi székely himnuszként számon tartott csíksomlyói búcsúének

[4] posztulátor (lat. kérelmező): boldoggá és → szentté avatási eljárásoknak a megyéspüspök vagy illetékes elöljáró által kinevezett tisztviselője.

[5] olcsó román cigarettamárka

[6] Kapitány elvtársnak jelentem, hogy befejeztük a rakodást. (román)

[7] szemét (román)

[8]Ezek többé már nem próbálnak kiszökni az országból. (román)

[9]Mi megtettük a kötelességünket. A többi a belügyis elvtársak dolga. (román)

[10]nápolyi negyed, neve a görög pauszülipon szóból származik, jelentése: szabadulás a mindennapi gondoktól