„Nem mese az gyermek”
Historia est magistra vitae. Talán mindannyiunknak ez az első „latinélménye” az iskolából, legalábbis az első latin mondás, amelyet megtanulunk, legkésőbb az első történelemórán.
Ha valaki a saját, hús-vér létezésével igazolja ennek a bölcsességnek az érvényességét, az bizonyosan Szabó István – mégpedig a Nagyvarjasról való, megkülönböztetendő ezzel sok más nevezetes Szabó Istvántól.
Beszédes, hogy szülőfaluját hordozza nevében, az Arad megyei faluét, amelyet a 19. század elején még a Marczibányi család népesített be magyar dohánykertészekkel, hogy aztán a 21. századra visszafordíthatatlanná váljon az egyre nagyobb ütemű elrománosodás, és bezárja kapuit a magyar iskola. Nagyvarjas határfalu, ide születni határhelyzet: az ember fél lábbal itt áll, a másik féllel amott. „Nevetséghatár”, ahogy Sarusi Mihály nevezete találóan az „odahaza” és „idehaza” mezsgyéjét. 1944. szeptember elején a falu határában csapnak össze a magyar és a román csapatok, mintegy ezzel is jelképpé emelve a helyszínt.
Ebből a faluból jutott el Szabó István a Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakára. Itt csiszolódott, érlelődött az a roppant eredeti és független látásmód, ahogyan Szabó István a történelmet szemléli, és ennek ma már szerencsére nemcsak diákok élvezik a gyümölcsét, hanem széles olvasótábora is. Van valami sorsszerűség és nyilván okos döntés is abban, hogy végül nem a filozófia, hanem a történelem felé fordult. Talán az a bizonyos határhelyzet, és talán az a több nemzedéken át hagyományozódó örökség is közrejátszott, amelyet szülőhelyének köszönhet. És persze az alföldi ember csalafinta észjárása, humorba pácolt bölcsessége (talán némi „székelyes" vonásokkal is fűszerezve), ami még ott a határvidéken is átitatta a gondolkodást. Aki nem hiszi, járjon utána, azaz olvassa csak el például az alábbi bekezdést Az Isonzó, Caporetto és a Rainer-mars című írásból (kötet: Az Isten háta mögül – emberek, tájak, idők). A szövegrészlet hangulata és a szcenárió Arany János Családi körét idézi fel, a tanítása, akár Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című művéé.
„Úgy érzem, nagyon érzem, hogy tartozom nekik. De kit érdekel ez? Ott voltak, átélték, olykor-olykor tán átfélték a nagy háborút. Ha nyavalyogtam, vagy éppen szépen kértem, akkor meséltek, néha ímmel-ámmal. »Mit meséjjek? Mé meséjjek, fijam? Mindönütt idegön fődön álltunk, minket nem győzött le a fronton senki, minket az az átkozott politika győzött le« – mondta Sz. öregapám (»csak« egy bronz vitézségi érem jogos tulajdonosa), amire Cs. öregapám csak bólintott, mint a kisezüst, nagyezüst, bronz- és Károly-kereszt szintén jogos tulajdonosa. Nagyvarjason tudni illött, hogy a tizennégyi háborút nem elvesztettük, hanem az: elveszett. Pont, mint az aprópénz vagy egy sliccgomb. Elveszött. Úgy magátul. Oszt aki mögtanáta, az lött a győztes.”
Talán kihallani ebből a rövid részletből is, hogyan fűszerezi a szerző kellemesen fanyar ízzé a keserűt, hogyan válik a történelmi kudarc a nemzedékről nemzedékre szálló történetmesélés „varázsereje” révén a kollektív feltöltekezés forrásává.
A mesélőkedv, a mesemondás – az igaz mese mondása – kulcsfogalmak Nayvarjasi Szabó István írásművészetében, aki ebben is rokonítható a fent említett Móra Ferenccel (lám, Móra ugyanúgy a múlt kutatásának szentelte az életét, csak az ő hivatása a régészet volt). Nagyvarjasi számos írásában, miként Móra meséiben, úgy kel életre a történelem, mint felmenőink becses öröksége, amelynek megőrzése-továbbadása a legszemélyesebb morális kérdés. Talán ez, a múltunkért való felelősségtudat magyarázza az odaadást, amellyel Szabó István őrzőként vigyáz a strázsán, és segédkezik Nagy Istvánnak egy világtalálkozó (!) szervezésében éppen tíz éve Nagyvarjason, ebben a picinyke faluban, ahol a jeles napon annyi ember gyűlik össze – a világ minden égtája felé szétszóródott egykori nagyvarjasaiak és azok leszármazottai, rokonai –, mint amit még sohasem látott a település, és mutatják be a jeles napon a Nagyvarjasi harangszó című kötetet, amelyet druszájával és földijével, Nagy Istvánnal készített a szerző. A helytörténet, a szociográfia legkiválóbb hagyományai születnek újjá ebben a nagy vállalásban („elődje”, az egy évvel korábbi Tornyai tanítók és tanulók című kötet szintén a pályatárs Nagy István munkáját dicséri). És jön ugyancsak 2014-ben Szabó István egy másik, kiemelkedően fontos helyszínéhez, Sarkadhoz kapcsolható kötet, a Sarkadiak a tűzviharban 1941–1945. A Timár Imrével közösen jegyzett alkotás az oral history műfajában születik, és mára pótolhatatlan kinccsé lett értékmentés: sarkadi emlékezők elbeszéléseire alapozva dolgozza fel a háborús esztendők történéseit, elrettentő emlékeit, pokoljárásait. (Gondoljunk csak bele: tíz év telt el csupán a kötet megjelenése óta, és mára bizony nem sok élő tanút szólaltathatnánk meg.)
A lelkesedés, a kutató és tanító szellem persze nem sokáig nyughat: jelennek meg sorban a kalendáriumok: előbb a nagyvarjasi 2019-ben, majd az aradi és a pécskai. A kalendáriumműfaj felélesztése önmagában történelmi allúzió és tett, hiszen a romániai magyarság életében mindig is jelentős szerepet töltöttek be ezek az évkönyvek (elég csak az 1921 és 1943 között megjelenő Erdélyi magyar naptár kiadványait említeni, vagy a Benedek Elek Az én naptáram című kalendáriumát, de még hosszan sorolhatnánk a könyvnaptárakat, a különféle szakmák számára készített kalendáriumokat, az egyesületi és iskolai évkönyveket, a történelmi almanachokat). A hagyományt újraélesztő gesztussal Szabó István szó szerint kézzelfogható módon bizonyítja, hogy van értelme a közösségmegtartó igyekezetnek, hogy van értelme megszólaltatni a jelen tanúit, és rögzíteni a szavaikat, mert ki tudja, holnap érvényes lesz-e még a pillanatnyi állapot.
„Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat” – mondja Berzsenyi, és ennek szellemében dolgozik Szabó István, bármibe vágja is fejszéjét, tudván, hogy egy alig ezres lélekszámú falu magyar iskolatörténetének feldolgozásával talán több forrást fakaszthat fel kiszáradtnak látszó, szikes tájakból, mintha ugyanezzel próbálkoznának harsány trombitaszóval felvonuló seregek.
S aztán 2020-ban felteszi a koronát több évtizedes tanári, írói, kutatói, közösségszervezői pályafutására, és megjelenik Az Isten háta mögül. Emberek, tájak, idők című kötet az Ötágú Síp Kulturális Alapítvány gondozásában. Ez a vaskos, közel száz történelmi tanulmányt tartalmazó gyűjtemény túlmutat minden történelmi leckén, s „nem középiskolás fokon” tanít – noha középiskolásokat is megszólítani képes nyelven és módon tárja elénk a szerző tudáskincsét. A kötet a magyar történelem kiemelkedő vagy épp elsüllyesztett mozzanatait veszi sorra, amelyekről vagy rengeteget tanultunk és olvastunk (csak nem feltétlenül úgy és azt, ami fontos lett volna), vagy ellenkezőleg: még csak nem is hallhattunk róluk (hacsak nem volt egy Szabó Istvánhoz mérhető, nagyformátumú és kockázatvállaló történelemtanárunk).
A tanulmánykötet visszatérő motívuma Erdély és annak „elvesztései”, ahogy egyik esszéje címében összegzi a szerző, és idézi meg ugyanitt Wesselényi Miklós szellemét, aki „talán mindenkinél korábban észrevette, hogy az eljövendő idők új, bódító-hódító vallása a nacionalizmus lesz, amiben minden nép talál annyi okot, igazságot és dinamikát, hogy mások számára csak a tagadás, az igazságtalanság, a gyűlölet jut. Végtelen hangyaszorgalommal, szadomazochista kéjjel gyűjtik be és őrzik, hizlalják majd a sérelmeket, tapintatlanságot, elszólásokat, s agresszióvá hevítve fordítják azt a magyar ellen.” Nagyvarjasi Szabó István történelmi leckéiben nem szabdalja régmúltra, közelmúltra és jelenre az idővonalat; maga a folytonosság bontakozik ki a szemünk előtt, a láncszemekként egybekapaszkodó események sora. Legyen szó akár a nándorfehérvári győzelemről, akár az 1848–49-es veszteségekről, akár Széchenyi István sarkadi látogatásáról vagy II. Erzsébet angol királynő ősei „jövésmenéséről” – ezek a mozzanatok mind kihatnak a mára, saját vállunkon hordjuk elődeink döntéseinek súlyát. A szerző sokkal precízebben önti ezt szavakba: „A politikában – és a történelemben – sose lehet pontosan tudni, mi, mikor, mitől kezdődik és végződik. A román politikában különösen. Most több jogunk, lehetőségünk van, mint az utóbbi száz esztendőben bármikor. Csak arra jók a jogok, a világra nyíló kapuk, hogy kihaljunk? Kinek jut eszébe Széchenyi és az ő jóslata: a magyart senki sem pusztíthatja el, csak saját maga.”
Ne gondoljuk persze, hogy e kötet mondatai és üzenetei oly komoran súlyosak, hogy földig húzzák az olvasó fejét, aki fel sem tudja többé emelni azt a búsulásból. Épp ellenkezőleg! Ha van szellemmel, humorral, személyességgel teli történetírás, akkor Szabó Istváné kétségtelenül ilyen. Az a bizonyos mesélőkedv, a székelyes fabulázó hajlam úgy vegyül a revelatív kutatási eredményekkel, mint egy sűrű raguban a hús és a színes zöldség. Amikor például az egykor-volt és mai újrahasznosítás gyakorlatát veti össze a szerző, így szórakoztatja olvasóját: „Vannak már megélhetési környezetvédők, akik abból élnek, nem is rosszul, hogy védik, féltik a környezetet – elsősorban mitőlünk, emberektől és persze egymástól. Nehogy a többi környezetvédő („zöldek”) jobban védje a környezetet, mint ő (a „zöldebbzöld”). Régi nagyvarnyasi történet jut eszembe, mikor két öregasszony azon veszekedett, kettőjük közül ki szereti jobban az Úristent. Arra ment egy embör (Kovács Matyi bácsi), aki megoldotta a kérdést: Tik is inkább avval b…sztatnátok egymást, hogy melyikőtöket szereti jobban az Úristen!” Kemény és kacagtató szavak, ha jól utánagondolunk. Kíméletlenül pontos látlelet, egy kis tréfába csomagolva: a kötet egészében vissza-visszatérő eljárás. Nagyvarjasi Szabó István hunyorít egy kicsit, és mindjárt élesebben látja a „mainstream” sulykolta világértelmezést. És hunyorításában ott rejlik „Varnyas” vénjeinek bölcsessége, de talán az egész eddigi magyar történelem tanulsága. „Számomra – aki ugyanabból a szögedi nemzetből való lehetek – varjasi/varnyasi történetei a legizgalmasabbak. Lehetünk ennyire elfogultak! Rendíthetetlen szögedi gyerökök…” – írja Sarusi Mihály a kötet ajánlójában, beemelve Szabó István életművét a híres Szeged-környékiek és szegediek társaságába.
S ha már felderengett ezzel Tömörkény, Móra és Temesi szelleme, muszáj még szót ejteni a novellista Szabó Istvánról, akit szépírói minőségében csak most kezdünk igazán megismerni. Novelláiban sem hazudtolja meg önmagát: feltámasztja a múlt mára kacagtató vagy álmélkodásra késztető, egykor mégis komoly téttel bíró mozzanatit, s „tálalja” a történteket olyan közvetlen elbeszélői stílusban, mintha csak egy pohár bor mellett üldögélnénk aradiakkal, sarkadiakkal, varnyasiakkal. Az Amikor miénk volt a Főtér! egy jó kis nagyvarjasi hajbakapás történetét beszéli el utánozhatatlan humorral, miközben észrevétlenül megfesti egy korszak, az ötvenes évek szellemét. Mintha Jaroslav Hašek és Krúdy vénája találkozna ebben a kis novellában, na meg persze a szögedi gógyi. Melankolikusabb, merengőbb felütéssel indul az Emlékek, nem csak felkérésre, ám végül ebben is megpendül a groteszk korhoz méltó groteszk-fanyar elbeszélői hang: amikor a szentegyházi iskolában a csibész gyerekek összeköpködik Ceaușescu elvtárs képét, élet-halál kérdéssé válik, hogy később mindenki tud-e erről hallgatni. A novella felemelő tanulsága Nagyvarjasi Szabó István egész eddigi munkásságának mottója lehetne: „És ha egyszer – feltéve, de meg nem engedve! – olyan idők jönnének, hogy a székelynek nem lenne testvére, barátja, akkor se maradna egyedül, mert hatalmas erő áll mögötte: az ősei. Meg a történelem és a Hargita.”
