Nehezen ébredtem, testem kellemetlen jelzéseket küldött.  Anyám rántottát sütött reggelire, már a szagától is felfordult a gyomrom. A sárga halom fénylett az olajtól, és remegett a tányéron, mintha élne.

– Nem vagyok éhes – védekeztem, és kimenekültem a konyhából.

A lift fentről érkezett, zihálva, mint egy elhasznált, öreg test. Mindegy, melyik irányból jött, maga a mozgás fárasztotta. Hangos zökkenéssel állt meg. Mikor megláttam Sanyit a fülkében, nyakában a csőre töltött fotómasinával, majdnem visszaléptem.

– Hello! – szűrtem a fogaim között, és hátat fordítottam. Pillantása szinte lobot vetett a hátamon.

– Szarul nézel ki – szúrta oda köszönés helyett.

A gyerekek ma különösen élénkek voltak, Évával csak az óvoda udvarán tudtunk néhány szót váltani.

– Sápadt vagy, Kisanya – hajolt hozzám, és az arcán a szeplők felizzottak az aggódástól.

– Rosszul ébredtem.

Dél körül, mikor betereltük a gyerekeket ebédelni, azonnal megcsapott a palacsinták édeskés szaga. Berohantam a mosdóba, híg, keserű epét hánytam. Éva utánam süvített, nyugtatott.

– Ne parázz!  Nem lehet komoly, talán csak terhes vagy.

A megismételt teszten újra megjelent a kék csík.

Balázs az eddigi leghosszabb kapcsolatom, mindketten közel a harminchoz, akár meg is tarthatjuk, rendeztem el magamban a dolgokat. Régóta ismerjük egymást, de csak négy éve jöttünk össze egy bulin. Az egyre vadabb ritmustól és a szesztől felajzott táncolók között sodródtunk egymás felé, mint akik mindig útban vannak, akiket nem szív fel a társaság. A mi közegünk a szó volt, de a körülöttünk tomboló önfeledtség nem tartott igényt a beszédre. Így találtuk meg egymást, hasonló a hasonlót.

Felhívtam Balázst, hogy találkozzunk a szokott helyen.

Egyszerűbb lesz anyám elé állni, ha tudom, mit szól a váratlan apasághoz. A Margit-sziget egyik félreeső sétányán vártam rá. Előbb érkeztem, leültem egy padra, és gondolat nélkül néztem a folyót. Nem agyaltam várható reakcióján, és saját kételyeimre is rácsuktam az ajtót.

Enyhe volt az október, a kései nyár még könnyű szelekkel cibálta a felhőket, de a Duna már figyelmeztető hűvöset lehelt. A murva ropogása jelezte érkezését.  Homlokon csókolt, leült mellém a padra. Nem rohantam le azonnal a hírrel, csak hozzá dőltem, közben a testemre figyeltem.

Biztonságot, harmóniát éreztem kívül-belül.

Nem sejtettem, hogy Balázs kívül maradt ezen a körön, fészkelődött, majd szembefordult velem, és megfogta a kezem. 

– Vera, megismerkedtem valakivel – villanásnyi szünet után megérkezett a mondat másik fele is –, beleszerettem. Annyira sajnálom! – hangja gyengéd volt, de a kíméletlen gyorsaság jelezte a vallomás kínosságát.

Elhúztam a kezem, hallgattam.

– Nem tehetek róla, nem akarlak bántani – magyarázkodott hevesen.

Megzavarta a némaságom, felkészült az ilyenkor lehetséges reakciókra, könnyekre, könyörgésre, vádaskodásra, de erre a kikezdhetetlen csendre nem számított.

– Ne büntess a hallgatásoddal, így is piszok rosszul érzem magam! Mondj valamit!

– Menj el! – kértem olyan színtelenül, mint akinek a hangjából is kifutott a vér.

Nem volt bennem harag, csak valami nagy-nagy ijedtség.

Még próbálkozott, hazakísér, vagy hív egy taxit, végül láthatóan szánalmas lelkiállapotban kullogott el.

Ott maradtam a padon, mint egy kézbesítetlen csomag.

Anyámra gondoltam, aki évek óta rögeszmésen óvott saját sorsától. Ráadásul vele élek, hogy vigyek a nyakára még egy gyereket is? 

Dühített, hogy minden kapcsolatomtól házasságot remélt, mintha a házasság garancia lenne bármire.

Egyáltalán, akarom én ezt a gyereket? Akarhatom?

Órák teltek el, besötétedett. A sziget baljósan sóhajtozott, suhogott, zúgott.

A pesti oldal fényárban úszott, mintha az otthonok lámpáikkal hívogatnák haza a távollevőket.

Az, hogy nekem is világít egy, most félelemmel töltött el.

Beköszöntem, és gyorsan elhúztam a szobámba. A sötétben lerúgtam a cipőmet, rádobtam magam az ágyra. Gondolatban anyámhoz fohászkodtam, csak ma, csak most az egyszer hagyj békén! 

Halk kopogás, szemfájdító világosság.

– Mutasd magad! – nézett az arcomba. – Nyúzott vagy, elrontottad a gyomrodat?

– Terhes vagyok – vágtam a közepébe.

 Felesleges húzni az időt, a következő reggelinél úgyis kiderülne.

– Jobb, ha ezzel nem viccelsz – sértődött meg.

– Nem vagyok vicces kedvemben, megcsináltam a tesztet.  

Azt hittem felugrik, és rám zúdítja mindig melegen tartott szemrehányásait, az értem vállalt magányt, a robotolást a multik pénztárainál, hogy tanulhassak.

Most, hogy lazíthatott volna, ugyanabba a gödörbe léptem, amibe ő, a számtalan figyelmeztetés ellenére.

– Attól a Balázstól, akivel jársz? – faggatódzott hosszú szünet után.

– Attól a Balázstól – válaszoltam szemtelenül.

– Elvesz? – kérdezte félénken.

– Nem, még nem akar nősülni, és gyereket sem akar.

– A disznó! – szögezte le tömören. – Egyszer sem hoztad el négy év alatt.

– Féltem, hogy megkéred a kezét.

Elcsendesedett. Tudatosan léptem át a tűréshatárokat, reméltem, hogy ott hagy, vagy megüt.

Azt kívántam, bár megütne!

– Megtartod? – barna szeme fénytelen volt, mint a sárba hullott gesztenye.

– Nem tudom, tőled függ.

Hirtelen elszégyelltem magam, hogy rajta, aki semmiről nem tehet, rajta vezetem le a frusztrációmat. Bántom, hazudok neki, ráadásul a döntést is az ő nyakába varrom.

– Ne haragudj, anya! – kezdtem el hangosan bőgni.

Azonnal átkarolt, éreztem, ahogy kapkodja a levegőt, de nem sír.

Az apámról kezdett beszélni, most először harag és keserűség nélkül. Arról az öt napról, amit együtt töltöttek, ami maga volt a csoda, ami, ha tovább tart, tán lefoszlik róla minden varázs.

–  Hasonlítok rá? – kérdeztem, amit még soha nem mertem.

– Igen, szőke volt, a szeme szürke, mint a tied.

 

 

Egyik délután hosszan beszélgettünk Évával, a szeplői akkor az ingerültségtől izzottak.

Dühös volt, mert nem mondtam el Balázsnak.

– Nincs benned életösztön – hajtogatta –, most kellett volna kitálalni, azonnal lehűtötte volna a nagy szerelmet, és a lány, ha van esze, felveszi a nyúlcipőt.

– Rossz volt az időzítés – védekeztem erőtlenül. – Padlót fogtam.

Különben is, mi van, ha megmondom, újra belém szeret?

Attól jobb lesz nekem, ha neki rosszabb?

Úgy nézett rám, mint akin nem lehet segíteni. Nemes egyszerűséggel lehülyézett.

– Nevezz, aminek akarsz – kaptam fel én is a vizet –, de se férjet, se gyereket nem akarok kényszerből!

Nem kegyelmezett, precízen, mint a sebész a kést, bökte belém:

– Nem titkolódzhatsz örökké, egyszer úgyis el kell mondanod neki!

–  Még azt sem tudom, hogy megtartom-e! – védekeztem.

– Arról is kettőtöknek kell dönteni – kontrázott gyorsan, kíméletlenül.

 Hallgattam, megszánt, témát váltott, anyámról kérdezett.

– Hogy fogadta?

– Rendes volt – ismertem be.

 – Őt is átvered – összegzett lemondóan.

– Barátnők vagyunk, de nem vagy a helyemben.

Témát váltottam:

– Anya apámról beszélt, sokkal megengedőbben, mint máskor. Az oly sokszor elképzelt apa, egy nagyra nőtt, szőke norvég, rá hasonlítok.

–  Ez nem lehet igaz! – nevette el magát. – Kisanya, akkor apád egy kései viking, aki eljött szívet rabolni, majd felszívódott a fjordok között?

A feszültség feloldódott, és csak nevettünk, nevettünk.

 

 

Friss diplomásként kerültem az óvodába.  Éva azonnal a szárnyai alá vett, ő nevezett el Kisanyának.  Én is tudom, ő is tudja, anyám is tudja, hogy nem vetetem el a babát, csak futom az értelmetlen köröket, és makacsul azt a kitérőt kerülgetem, ahol Balázs található.

 

 

December vége, túl vagyunk egy csendes karácsonyon, nem látszik rajtam még semmi.

Új család költözött a házba, hangos, barátságos emberek. Minden lakónak bemutatkoztak, úgy néztünk rájuk, mint az ufókra. Akkor még inkább, mikor azzal álltak elő, hogy szilveszterezzünk együtt. Nyissuk ki az ajtókat, hozzunk ki székeket, ők kiraknak egy kisasztalt, arra pakolhatja mindenki, amivel hozzájárul.

Tiltakoztam, de anyám szerint nem tehetjük meg ezekkel a kedves emberekkel, hogy nemet mondunk. Pogácsát sütött, és zserbót. Mikor besötétedett, megszólalt a zene, kiültünk az ajtók elé, új szomszédunk töltögetni kezdett a vidékről beszerzett rozéból, ami hamar oldotta a gátlásokat. Derékon kapta a feleségét, és megpörgette, majd sorban a többi asszonyt is. Mikor rám került a sor, anyám kimentett.

Nem láttam még táncolni anyámat, könnyedén mozgott, az arca kipirult, csinos, eleven lány lehetett. Hirtelen lelkifurdalásom támadt rám pazarolt, eltékozolt nőisége miatt.

Ahogy fogyott a bor, néhány ajtó mögül előkerültek a keményebb szeszek is. A házban sok özvegyasszony lakott, férfi híján, most egymással táncoltak. A széles, párnás csípők nagy kilengésekkel ringtak az orrunk előtt, hol megbotránkozást, hol féltékenységet keltve a sovány hátsók gazdáiban.

Átfutott rajtam egy ijesztő vízió, vajon melyik tábort fogom erősíteni?

Mintha nem lenne elég, felbukkant Sanyi is elmaradhatatlan masinájával. Nagy hangon barátkozott mindenkivel, de az italt nem fogadta el, azonnal fotózni kezdte a vidáman pózoló nőket. 

Mikor a vaku a szemembe villant, dühösen berohantam a lakásba. Anyám utánam indult, de Sanyi megakadályozta

– Hagyja, Ilus néni, majd én! – Beszemtelenkedett a szobába, de az öntelt vigyort most düh váltotta fel.

– Mondd, mi a fene bajod van velem?

– Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! – sistergett fel bennem a régi sérelem. – A szalagavató buli után nekem estél a liftben, erőszakoskodtál, eltépted a blúzomat, alig tudtam kimenekülni.

– Ugye csak viccelsz? – habogott elképedten.

– Nem emlékszel, vagy csak nem akarsz? – támadtam tovább élvezettel, hogy végre olyan valakit bánthatok, aki megérdemli.

– Csak arra emlékszem, hogy embertelenül berúgtunk a srácokkal, és kora reggel a gondnok szedett ki a liftből. Ne haragudj, Vera, hogy állatot csinált belőlem a pia! Ezért az örökzöld ellenszenv? 

– Ettől függetlenül is utáltalak, beképzelt voltál, nagyképű, a vacak masináddal lődöztél mindenre, ami élt és mozgott, élvezted, hogy a csajok falkában loholnak utánad.

Leperegtek róla a sértések, hosszan nézett, de röviden válaszolt.

– Már kamaszként fotósnak készültem, a könnyen kapható lányok soha nem jöttek be nekem, mindig arra az egyre vágytam, aki nem vett észre.

Elment, a harag kialudt bennem, utolsó mondata zavarba hozott.

Szilveszter óta többet gondoltam rá, mint szerettem volna. Érzéseim iránta az utóbbi időben nagy szélsőségek között mozogtak, gyűlölet és szerelem között.

Hirtelen késztetést éreztem, hogy rendbe tegyem a dolgaimat.

Megírtam Balázsnak, hogy apa lesz. Azonnal eljött, mintha csak hívó szóra várt volna. Az új szerelem szavannatűz volt, elmúlt, ha akarom, újrakezdhetjük. Anyámat figyelmeztettem, feleslegesen törli a széket Balázs előtt, mert nem megyek hozzá.

Sanyival sokszor összefutottunk, gyanítottam nem véletlenül. Egy alkalommal arra kért, engedjem, hogy lefotózzon, ne csak lopott felvételei legyenek rólam, hisz másnap Szíriába utazik. Mikor elbúcsúzott, közel lépett hozzám, egészen közel, csak fel kellett volna emelnem az arcomat…

Nem tehettem, amíg nem tud a terhességemről, olyan lenne, mintha csapdába csalnám.

Az esték a híradó előtt találtak, aggodalommal követtem az eseményeket. A szombati külpolitikai blokknál Sanyi arca töltötte be a képernyőt, egy női hang közölte sajnálkozva, hogy az ismert fotóriportert lelőtték Szíriában, azonnal meghalt.

A további hírek nem jutottak el az agyamig, a szőke időjós hangjára tértem magamhoz, aki zivatarra figyelmeztetett, arra, hogy Budapest fölött rövidesen leszakad az ég.