Az én testem daganata, a te félelmed, az ő lázálma

Álmomban turbános férfit látok. Turbánja közepén fény jelenik meg, majd lassan körvonalazódik egy vörös rubin. A szemei, mint a fejében lévő kincstár ablakai: a drágakő színében kezdenek villogni, ahogy felém tekint. Értelmezhetetlen szavakat hallok, de a férfi szája nem mozog.

Közelebb akarok menni hozzá, de, amint lépnék, egy női arc képét látom a rubinfényben, mint egy hologram, mint egy szellem. Ekkor értem meg, hogy felesége érkezésére akar figyelmeztetni. Énkének ilyenkor nem szabad beszélnie.

De várjunk csak, ki az az énke – és amúgy is, ki ez a férfi, aki csitítgat?

Ekkor jövök rá, hogy Karinthy Frigyes hangján beszélek magamban.

Felébredek.

Én és énke című novellája helyett az Utazás a koponyám körül pihen a mellkasomon, nyitva a nyolcvanötödik oldalon:

„Senkinek nem árultam el, azóta se: a három perc elteltével el voltam szánva – először és utoljára életemben –, hogy amennyiben további tíz percen belül nem áll ki a fejfájás, a legközelebbi villamos elé vetem magam.

Soha nem derül ki, megtettem volna-e? Mert a fájás hirtelen, villanásszerűen kiállt.”

Ki az, aki elhinné a „humorista” Karinthyról, hogy az öngyilkosság is felmerült benne? Na de ki az, aki valóban elhiszi a „humorista” Karinthyról, hogy humorista? Remélem sejteni, hogy senki. 1937-ben megjelent regénye – amiben olvashatunk agydaganata korai tüneteiről, azok felismeréséről, majd agyműtétjéről –, mindenképpen bizonyítja az ellenkezőjét.

Nehezen találhatnánk személyesebb témát egy regényhez, mint saját agydaganatunk. Az Előszóban rögtön megválaszolásra kerül, miért érzi úgy az író (természetesen az írók írásvágya mellett), hogy írnia kell róla:

„(…) soha nem szántam volna magam rá, ha egy órával ezelőtt nem olvasok az egyik szélsőjobboldali lapban egy széljegyzetet, mely azzal vádol, hogy betegségemmel s a hírneves agysebész budapesti látogatásával reklámot csináltatok magamnak (…) Egy ilyen vádra kétféleképpen lehet válaszolni. Vagy úgy, hogy észre se veszem, és egyetlen szóra sem méltatom, vagy pedig egy egész kötettel. Mint látjuk, az utóbbit választottam.”

Amikor egy ismerősünkkel beszélgetünk, és szóba kerül: beteg, ilyen és olyan, kis és nagy fájdalmai vannak, tünetei súlyosbodnak, valljuk be, mindannyiunkban felmerül, milyen jó, milyen szerencse, hogy nem vagyunk a helyében. Nem a gonoszság szól belőlünk ilyenkor, hanem a megnyugvás, hogy nekünk még mindig nem kell ezen gondolkodni, még mindig elhalaszthatjuk. A gondolat emléke, hogy majd nekünk is foglalkoznunk kell ezzel, szép lassan, mindennapi teendőink árnyékában elhalványul.

Karinthy könyve viszont egészen más reakciót vált ki belőlünk: az író tünetei a mi tüneteinkké válnak, megfájdul a fejünk, szédülünk, a látásunk elhomályosul. Olyan lehet ez, mint amiről a Böhm Arankáról mintázott karakter beszél a Vércseppek a szemfenéken című fejezetben:

„Az elsőéves orvosnövendék előírásosan keresztülmegy minden betegségen, amivel szembekerül. Himlője van és kolerája és tüdővésze és rákja, sorrend szerint, ahogy a könyvben olvassa, vagy ahogy a klinikákon látja. Ez egy törvényszerű »foglalkozási hipochondria«, hozzátartozik a stúdiumhoz, át kell esni rajta, nem is veszik komolyan.” Úgy tűnik, mi is egyfajta „foglalkozási hipochondrián” esünk át, kérdés, mennyire vesszük komolyan.

Olvasás közben a saját magunk ellen felbérelt detektívvé válunk, saját testünk viszont azzá válik, aki állandóan bűntényt követ el ellenünk. A bűntényelkövetés, mint motívum, végigköveti a művet, és a Kézlegyintés az ablaküvegen című fejezetben kerül kifejtésre: „Egész betegségem alatt végig, öntudatlanul, anélkül hogy észrevettem volna (csak most eszmélek rá) bűnösnek éreztem magam valamiért, valami elfelejtett bűnért, amit nem mentett, hogy nem akart eszembe jutni: talán ezért nem tudtam elejétől végig panaszkodni vagy lázadozni végzetem ellen.”

Érdekes, hogy betegségére „végzetként” hivatkozik, hiszen az Utazás a koponyám körül távol áll mindentől, ami spirituálisnak mondható. Karinthy Frigyes a tudományok embere, a bölcsészkari egyetemi előadásokon kívül matematikát, fizikát, sebészetet is hallgatott, rajongója a technika fejlődésének, a repülőnek, a rádiónak. Így ír érdeklődéséről a Lüktető csillagok című fejezetben:

„Már ötéves koromban gyönyörűbbnek találtam Kepler és Newton és Laplace meséjét a mennyei gyertyácskákról és angyalszárnyakról szóló tündérmesénél – titokzatosabbnak és nagyszerűbbnek a fényévek és tejutak és csavarködök sorát, túlvilági mezőkön csillaghavazást ábrázoló képeknél.”

Írásaiban rendszeresen visszatérnek a tudomány új vívmányai, sőt, ő maga is ért el sikereket, például a hálózatelmélet terén. 1929-ben megjelent, Láncszemek című novellájában kifejtette, hogy bárki bárkivel kapcsolatba kerülhet öt ismeretségen keresztül, ötletelése a hatlépésnyi távolság elméletének első megfogalmazása lett, amit 1967-ben Stanley Milgram amerikai pszichológus alá is támasztott.

Ezek ellenére ne higgyük, hogy koponyája körüli utazásának leírása színtiszta orvostani okoskodásból áll, egyáltalán nem.

Az Utazás a koponyám körül ráébreszt minket arra, hogy milyen aprók, milyen sebezhetőek vagyunk, hogy nem tartunk örökké. Inkább belebújunk bárki vagy bármi más bőrébe, csak ne kelljen szembenéznünk önmagunkkal. Karinthy viszont, aki a felismerés tényleges küszöbén van, így ír erről: „Valami, vagy inkább valaki, nem lehet tudni, kicsoda, jelmezeket próbál, és szerepeket játszik, hogy haszontalanságát, fölöslegességét leplezze, önmaga előtt. Tücsköt játszik és más bogarat, kígyót és békát és barázdabillegetőt – nem látjátok, hogy illeg és billeg? –, és embert játszik és fenséges tölgyet és szemét lesütő szemérmes almafát. Nem fák ezek ott, menüettet táncolva, ő az, én vagyok az, hajladozó törzsek, táncoló ágak szerepében.” Rájövünk arra, hogy egyik szerepünkből a másikba bújunk, és mindennap letagadjuk mulandóságunkat. Letagadjuk önmagunkat, pedig akár már ma, akár már holnap vége lehet ennek az egésznek, a színjátéknak, amit magunknak adunk elő, és magunknak tapsolunk meg – hiába éljük az életünket az örökkévalóság szabályai szerint az általunk elképzelt jövőben: „Mert halálom pillanata éppen olyan jelen pillanat lesz majd, akkor, mint a mostani, mikor meghökkenve próbálom összeszedni magam – az is jelenben fog lejátszódni, nem a jövőben, ahogy önmegnyugtatásomra elhitettem magammal. Mert jövő nincsen, ez csak olyan szólásforma.”

Szerepekbe bújunk, és szólásformákkal nyugtatjuk magunkat, pedig ezek vagyunk mi: daganatok, kimetszve, tanulmányozva, bemutatva – saját magunknak.

Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül. Atheneum, 1936, Budapest.