Álmomban turbános férfit látok. Turbánja közepén fény jelenik meg, majd lassan körvonalazódik egy vörös rubin. A szemei, mint a fejében lévő kincstár ablakai: a drágakő színében kezdenek villogni, ahogy felém tekint. Értelmezhetetlen szavakat hallok, de a férfi szája nem mozog.

Közelebb akarok menni hozzá, de, amint lépnék, egy női arc képét látom a rubinfényben, mint egy hologram, mint egy szellem. Ekkor értem meg, hogy felesége érkezésére akar figyelmeztetni. Énkének ilyenkor nem szabad beszélnie.

Hoppá, párttitkárt még nem láttam templomban. Gál elvtárs egyszerű volt, mint a faék, de amíg nem léptek a tyúkszemére, nem bántott senkit. Amíg. Egyébként nemigen konfrontálódott se párton belül, se azon kívül, hát nem fél a Párttól, hogy templomi esküvőt kér, kérdeztem is csodálkozva, mire Gábor atya kárörvendőn rátett még egy lapáttal: Fél, de az anyósától jobban, mert azzal gyakrabban találkozik.

A szavak eredete bevezet bennünket a huszonegyedik században is önálló néptudattal rendelkező székely nép történetébe, egész korai időszakig, az V–IX. századig. A nyelvészeti mű segítségével a magyar nyelvet s annak működését is sokkal jobban átlátjuk.

Vajon miért száműzik a költők tréfás verseit a kötetek végére, a „zsengék” közé? Miért rótták fel Jókainak, hogy szórakoztatni is akar regényeivel? Ki volt a legmogorvább és a legvidámabb görög filozófus? Mindezekre és még sok más kérdésre választ kaptunk Margócsy István előadásán, aki az újraindult 2000 folyóirat estjén a humor és az irodalom kapcsolatáról beszélt – szórakoztatóan.

Pásztor nélkül a nyáj!
Padlás nélkül a száj!
Pia nélkül a máj!