Zöld asztal

– Biztos nem fér be az új konyhába?

– Jaj, drága Ilonkám, járt már maga panelban? Ott akkora a konyha, hogy egy kismalac sem tudna megfordulni.

– Na, szépen vagyunk. És semmi más helyiség nincs, ahol ez az asztal, ez a zöld asztal helyet kaphatna?

– Amennyire én tudom, nincs…

Anyám arcán néhány könnycseppet, Jenő bácsi ráncosodó arcán meg azt láttam, ej, de nagyon bánja minden szavát. Leginkább a malacos mondatot. És ha ideje – no meg a födém, ami a második emeleti lakásunk padlóját tartotta – engedné, azonnal a pincéig, de még inkább föld alá süllyedne, hiszen mégiscsak a főnöke családját jött költöztetni. A fél konzervgyár tudta, hogy Bátyiék költöznek a Kossuth Lajos sugárúti polgári bérlakásból (igen, így mondták, határozottan emlékszem…), amely szinte a város központjában van, hiszen három villamosmegálló múlva már a Széchenyi tér következik. No, hát innen képesek kiköltözni az épülő új lakótelepre, a még mindig sáros-poros, magas toronydarukkal díszített, de egyetlen épkézláb utat felmutatni képtelen Tarjánba! Oda, ahol egykor virágzó kertekben nőttek az illatozó gyümölcsfák, de 1971 tavaszára a csöndes, falusi világból már lakótelep lett. Tarján lakótelep, még ha néhol esténként fel is ugat egy-egy kutya, kukorékolással köszönti a napot néhány kakas. Azt is mondogatták az emberek, leginkább Mari boltos, de talán még a kövér Nagyné is, hogy ott még utcák sincsenek, csak számok jelölik a blokkokat.

Kocsisék, a szomszéd ajtó mögül, no meg Pataiék, akik a földszinten zsúfolódtak öten egy szoba-konyhás-spájzos udvari lakásban, meg azt suttogták, némi irigységgel a hangjukban: lehet, hogy utca még nincs, ez igaz. Romos házak között vágott ösvényeken bandukolnak a népek, ez is igaz. De már betonoznak ott, ahol egy éve még sárba ragadt a lovas kocsi, a tiszta betonból épült házak összkomfortosak, a csapból hideg víz mellett meleg is folyik! És minden lakásban van frissen csempézett fürdőszoba, és a szobákban szőnyegből van a padló, és a Bátyiéknak nappali szoba, meg háló, de még gyerekszoba is jut, nem is beszélve az erkélyről!

Tudta ezt anyám is.

– Csak a konyha! Az lehetne nagyobb, hogy beférjen a zöld asztal, simogatta a ki tudja honnan idekerült, hatalmas bútor lapját anyám. És ölelték remegő ujjai az asztal lábait is, mit sem törődve azzal, hogy a segítők, a konzervgyárból érkezett kollégák már mindent felpakoltak a teherautóra. Azonnal indulnának, mit indulnának, inkább repülnének, de legalábbis száguldanának, hogy meglássák végre azt a csudalakást, ahol papírtapétás falról mosolyognak a szépen rajzolt minták, és a hatalmas ablakokon úgy ömlik be a napfény, hogy abban fürödni lehet.

– Hagyd már azt az asztalt – mordultam kamaszos dühvel anyámra, és szemem észrevett minden kis vágást, horzsolást a konyhai bútoron, láttam a fa öregedésének összes jelét, a lekopott festék után maradt tarka foltokat. De láttam anyám dühös arcát is, aki vasárnaponként, a Mars téri piacról megtérve előbb elvágta a tyúk nyakát, aztán ezen az asztalon szelte, boncolta az elhalt állat tetemét. Közben szájából folyt a szó – De hát miért mindig, mindent nekem kell csinálni? –, kézfejével törölte homlokáról az izzadságcseppeket. És láttam a lábasban főtt levesből kikandikáló tyúklábat, a forró-habzó vízben remegő hátat, de talán még a zúzát is, meg a májat, ami aztán mind mélytányérokban, a zöld asztalon fejezte be földi pályafutását.

– Ezen az asztalon olyan jól elfér a gyúródeszka. A panelban hogyan fogok én tésztát nyújtani? – nézett a némán álldogáló férfiakra. Azok persze nem értették, dehogy is értették, hogy miközben ezek a Bátyiék új, összkomfortos lakásba költöznek, ahol nem kell salakolni a cserépkályhát, nem kell a földszinti fáskamrából felhordozni a szenet, mert központi fűtés melegít be minden kis rést, zeget és zugot, ahogy már a paneloknál természetes, ez a kicsike, mindig nevetős asszony azon siránkozik, hogyan nyújtja a tésztát!

– Az egy más élet lesz, értsd már meg! Az egy modern világ – motyogta apám, és régen volt, akkora már betiltott disznóvágásokat idézett meg. Az asztal, az a zöld asztal olyankor a második emeleti konyhából az udvarra vándorolt, egészen a mosókonyha elé, ahol a hajnalban leölt disznót dolgozták fel a felnőttek. Mi, gyerekek meg csak néztük a véres húsokat, szájunkból csordult a nyál, zsíroskenyerünkön vidáman remegett a frissen kisütött hagymás vér. Az asztal, igen a zöld asztal fölött meg ott tornyosult Miklós Karcsi bácsi délcegen, büszkén. A konzervgyár szakácsa volt, de mindig örömmel vállalt disznóvágásokat. Hívták is sokan, amikor Szegedet belepte a hó, a házak kéményeiből korom szitált az utcákra, a Martonosi hentes meg előretolt pocakkal, csípőre tett kézzel állt a Pacsirta utcai háza előtt, és várta, leste, számolgatta, hányan is hozzák neki a füstölnivalót.

– Miklós Karcsi is azt mondta, nincs ennél jobb asztal. Ez még régi, békebeli, igazi asztalosmunka, öröm rajta dolgozni – merült alá a disznóvágós emlékekbe anyám, én meg egyre dühösebben lestem ki az ablakon, és arra gondoltam, anyám fejében hogy fért el egyszerre az udvaron visítozó disznó meg a ház előtt futó villamos.

– Hát disznót, no, azt Tarjánban biztos nem fognak vágni. Amiatt az asztal nyugodtan maradhat – szólalt meg Gróf Jani bácsi. Vállát a bejárati ajtó félfájának vetette, szájában lustán billegett a meggyújtatlan cigaretta.

Anyám meg, aki naponta két doboz Kossuthot is ki tudott végezni (ugyan, ki volt az a marha, aki a szabadságharc vezéréről cigarettát nevezett el, jutott eszembe mindig, amikor vittem haza Magyar néni dohányboltjából a Kossuthokat…), csak nézte Gróf bácsi száját, és nézte a cigarettát. Majd felállt a székről, intett – Zoli, gyere velem! – És intett a türelmetlenségüket toporgással elfojtó férfiaknak is – mindjárt jövünk, aztán már indulhatunk is. El nem tudtam képzelni, miért visz át anyám a már teljesen üres kisszobán, ahol én aludtam, apám meg éjszakánként addig csavargatta az Orion rádió gombját, amíg csak meg nem találta a Szabad Európa rádió recsegő hangját. És miért visz be a nagyszobába, ami egyszerre volt nappali, a szüleim hálója, és 1961-től a televíziós szoba. Ott még a cserépkályha is a vibráló, sokszor remegő, kavargó fényeket bámulta, meg Almássy Zsuzsit, a nemzet híres sportolóját, aki műkorcsolyával a lábán forgatta ki szép erős lábaival a malomkereket.

De anyám nem szólt egy szót sem, a hatalmas ablakhoz vezetett. Félrehúzta a függönyt (ez is itt marad, mit tudnánk vele kezdeni egy panelban?), és a nyitott ablakon kidugva a kezét, az utcára mutatott.

– Ott állt a tank. A hajnali félhomályban alig látszott a csöve, de mi azért tudtuk, hogy van csöve, és tudtuk azt is, hogy éppen a házunk felé irányítják. Nem mondom, hogy lőni is akartak, de a cső, az a vastag acélcső mégiscsak úgy meredt felénk, mint amire ráírták, hogy halál – emlékezett anyám. Ki nem mondta volna, hogy 1956, és azt sem, hogy november, csak nyújtotta a kezét, zabolázta remegő ujjait.

– És akkor, ki tudja, honnan, előbukkant a fiú, jól ismertem, egy egyetemista srác, és azt kiabálta, emberek, ébredjetek, mert megjöttek az enszesek, győzött a forradalom, na, most már takarodhatnak haza végleg a ruszkik. És csak rohant a tank felé, aminek csövén akkor már erősebben csillant a reggeli fény. Jól látszott az egész vasszörny, mint ahogy a katona arca is, aki kibújt a toronyból, és széles vigyorral az arcán integetett a diáknak. Barátot hitt benne, és druzsbáról beszélt, oroszul, teljesen oroszul. A diák meg hátrafordult: jaj, Ica néném, de hát ezek az oroszok! Ezt kiabálta, nem is kiabálta, inkább sikoltotta, mint egy kamaszlány, akit éppen durva kezek rángatnak be a bokorba, hogy meggyalázzák, és rohant felém. Igen, a házunk felé rohant az a diák, mintha azt hinné, hogy mi, itt, a Kossuth Lajos sugárút 46. szám alatt meg tudjuk menteni őt is, meg a forradalmat is. De én csak tégedet akartalak megmenteni, a fiamat, aki alig pár hónaposan itt feküdtél a kiságyban. Hallottam szuszogásodat, és üvöltöttem apádnak, hogy Zoli, add már a mózeskosarat, add már, de nagyon gyorsan! És amikor a kezembe nyomta, én belefektettelek, és szaladtam veled, csak rohantam, és kezemben ott volt a kosár, kis testedet vastag takaró fedte. Nem tudtam, hova menjek, leginkább kirohantam volna a világból, de csak a konyháig jutottam, ahol megláttam az asztalt. Igen, azt a zöld asztalt, ami nem fér be a panelba, és bedugtam alá a kosarat, és bebújtam alá én is, és ott remegtem. Féltem, rettegtem, visszafojtottam a lélegzetemet, mint aki attól tart, hogy a tankból integető orosz katona meghallja a hangját, és akkor leordít az irányzónak, hogy lőj, kamerád, oda lőjél, azt a házat robbantsd fel a Kossuth Lajos sugárút 46. szám alatt!

– Apám? – akasztottam meg anyám szavait.

– Apád komoran rám dörrent: csak nem hiszed, hogy az asztal megvéd az ágyúgolyótól? De én hittem, mert mi másban is hihettem volna, és a kezem ott nyugodott a téged fedő takarókon, amikor egyszer valaki belekiabálta a hideg, dermedt csöndbe: elmentek az oroszok, elindultak Pest felé.

– És a diákkal mi lett? A diákkal, aki oroszokat kapott az enszesek helyett? – vágott rést a kérdésem a kiürített szoba csöndjébe.

– Már november végén feljelentette valaki. Azt mondta róla, hogy ellenforradalmár. És ezt hihették a rendőrségen is, mert addig ütötték, amíg dadogósra nem verték. Korábban jelesre teljesítette az orvosegyetemen minden vizsgáját. Aztán évekig beszélni sem tudott. Kitiltották az ország minden egyeteméről, de a hosszú börtönt megúszta. Idővel egy gyárban kapott munkát. Aztán hozzánk került, a konzervbe. Portás lett. Grófnak hívják. Gróf Jánosnak. Már nem dadog annyira. Most ott támaszkodik a bejárati ajtónál, és arra vár, mi lesz a zöld asztal sorsa – indult vissza a konyha felé anyám, és mintha azt kérdezte volna: csak tudnám, hova lett a szépen fonott mózeskosár?

A nyitóképen a Móra Ferenc Múzeumra irányított 508 számú orosz tank a szegedi közúti híd feljárójánál, Szegeden 1956. novemberében. A felvételt készítette: Liebmann Béla.