Őszi tökölés

Magányos, fásult tangót jár egy kövér őszi légy a kerti asztalon felejtett, kopogósra száradt pogácsán. A rovar mozdulatai lassúak, öregesek. Megindul a kint hagyott ételen előre, aztán oldalra, majd hátra, végül kezdi elölről. Aztán rászáll a tányér melletti dísztökre, hogy azon kissé unottan előadja ugyanezt a koreográfiát. Egy férfi ül az asztalnál, a tököt és a pogácsát nézi, a magányosan tangózó, hízott legyet. A tegnapi vendégekre gondol, és arra a különös emberi szokásra, hogy vendégségben mindig van egy utolsó édes sütemény – vagy épp pogácsa –, amihez senki nem nyúl. Nem eszik meg. Mintha tartanának tőle, vagy épp illetlenségnek vélnék elvenni azt az utolsót. Pedig társalgás közben legtöbbjük a pogácsára gondol, annál intenzívebben, minél kevesebb van a tányéron. A nyár már elmúlt, már nem a testiség körül kavarognak az emberi lélek titokzatos, rejtett gondolatai, amikor fürdőruhás nők és férfiak csevegnek a Duna-parton. Egy őszi, borozós összejövetel során gyakrabban merengenek el a társaság tagjai egy-egy utolsónak maradt pogácsán, mint a szemben ülő fiatal nők dekoltázsainak részletein. Ősszel kissé elülnek a szexualitás hullámai, pontosabban: lelassulnak. Arra gondol ez a férfi is, hogy e nemes évszakban csendesülnek, lassulnak a szeretkezések. Emberibbekké válnak. Nem olyanok, mint a nyári vad, sietős ölelkezések. Lehulló vadgesztenye koppan az asztalra tett viaszkosvásznon, s ez kizökkenti a férfit. Mintha a hónapokkal ezelőtt elhunyt nő pöccintette volna le a faágról a barnás színű termést.

Sündisznó matat a nemrég összegereblyézett avar alatt, nem messze az asztaltól. A férfi nem látja, de tudja, hogy ott van, érzi a jelenvalóságát, mint romlott gondolatok alatt az élet igazságait, amelyek olykor tüskésnek tűnnek. A nőre gondol, akivel sok időt töltöttek együtt. Közben szőlőt majszol, hátradől a széken, karját és lábát keresztbe teszi, mint aki bezáródik, mint aki befelé figyel. Kevésbé jó emberismerők azt hihetnék: szorong. Dehogy, csak a lélek belső tájait fürkészi. A szőlő már elég édes, púpozott tálkával szedett belőle, megmosta a kerti csapnál. Kuncogva köpködi a szőlőmagokat, mint aki valami csínyt követ el, közben eszébe jut, hogy a nő biztos rászólna, szintén kuncogva, hogy ez olyan alpári. A közelben vonat araszol a folyóparti síneken, arra gondol a férfi, hogy ezekben a hónapokban D-dúrban morognak az őszi vasutasok, szidják a rendszert, a világpolitikát, nagyobbakat szívnak a cigarettáikból. Hosszabban néznek az állomást elhagyó vonatok után.

Van valami különös párhuzam a folyó lusta áramlása és a közeli töltésen kanyargó, öreg sínpár között. A férfi papírt és tollat vesz elő inge zsebéből, és jegyzetel pár sort. Nem csupán a földrajzi párhuzamra gondol két szőlőszem majszolása között, inkább arra, hogy bár a sín rideg és merev, a Duna viszont szabad, szelíd és bölcs (mint a régi, nagy emberi gondolatok), mégis mindkettőnek van célja, sorsa, értelme: eljutni egyik ponttól a másikig, mozgásban lenni. Engedelmeskedni a természet vagy épp a vasúti társaság törvényeinek. Az ember valahol a kettő között helyezkedik el: halad valamerre a sorsa, természete, hajlamai szerint – de a természet nagy, még csak homályosan ismert erői azért segítik. Ugyanakkor törvények is szabályozzák, merev, rideg, gyakran már rozsdás, sokszor lényegében okafogyott, korszerűtlen emberi előírások.

A száraz pogácsát kidobja az udvari kukába. Odakint az utcán a szüreti ünnepkör kapcsán kitett tökök, beöltöztetett szalmabábuk és egyéb kellékek. Szorgos kezek állították össze a jelenetet (a férfibábu kezében borosüveg, a nőalak kezében sodrófa, nem is annyira a főzéshez készülve, inkább nevelői célzattal). Mindkét bábu arca pirospozsgás, a férfin kopott ing, régi, valamikor ünnepi alkalmakkor hordott, idővel anyagában megfáradt nadrág. A női alakra fejkendőt, műanyag otthonkát és homályos ötlettől vezérelve – nyilván hamisítvány – Gucci-táskát applikáltak. Körülöttük dísztökök halmai, egy kiszuperált bicikli, a kormányán demizson.

Már szürkül. A férfi hosszan nézi a beöltöztetett alakokat. Arra gondol, ilyenek vagyunk mi is, élő emberek. Valami ősrégi szokás alapján a nagy, régi kéz testet, tehát alakot adott nekünk, aztán valami nagy ünnep apropóján kitett minket közszemlére. Beöltöztetve szépen, (néha hamis) mosolyra hangolva arcvonásainkat. Megkaptuk szépen személyes hajlamainkat, különös szokásainkat, igazságainkat és hazugságainkat. Gondosan körbebástyáztak bennünket társadalmi elvárásokkal, ideológiai áramlatokkal. Némelyikünk tökös legény (vagy leány), mások pedig tökkelütöttek. Néha ki van az a bizonyos tökünk, máskor viszont örülünk, ha eltökölhetünk valami szerintünk értelmes, értékes, mások számára is hasznos és szép tevékenységgel. Erre gondol a férfi a kerítésre támaszkodva, majd – végképp elmerülve egy közhelyes, éppen ezért valós melankóliában – azt mondja félhangosan a vele szemben, az utca túloldalán ülő szalmabábuknak: szeressétek egymást, amíg lehet!