Ornitológia

Feleségem az utóbbi időben 
rákattant a madarakra. Letöltött 
egy applikációt, mely hangjuk alapján 
beazonosítja az amúgy láthatatlan
csivitelőket. Döbbenet, hogy olykor
tízfős tollas kórus is munkálkodik 
teljes titokban, lombok fedezékében,
hogy nekünk produkálja magát, pedig
a legtöbb ember nemigen hederít
erre a tökéletesen álcázott szórakoztatóipari
tevékenységre, legfeljebb olykor
megjegyzi, a mindenit, micsoda
fülsiketítő hangzavar. Feleségemet 
felvillanyozza, ahogy ez a rejtett világ 
feltárul, megmutatkozik, szereplői
nevet kapnak, s ezáltal erősebb létezést.
Minduntalan ujjongva mutatja újabb 
és újabb leleteit, „azta, csilp-csalp füzike!”
vagy „búbosbanka, de hol lehet?”,
esetleg „hihetetlen, hogy kerül ide sirály!”.
Madárfotókat mutogat, hogy lássuk is azt,
amiről elvben már tudunk, információkat idéz
a szárnyasok fészkelési szokásairól,
táplálkozásáról, élőhelyéről, vándorlásáról.
Magam szórakozottan, kissé távolságtartóan
viszonyulok lelkesedéséhez, nem mintha
nem szeretném a madarakat, ezeket az
öklömnyi, puha gombócokat, melyek
fejüket forgatják, zajosan röppennek fel utamon
vagy megszállottan traktálnak szónoklatukkal.
Közömbösségem oka, hogy gyerekkoromban
viszonylag elszántan madarásztam,
távcsővel és Peterson-Mountfort-Hollom
EURÓPA MADARAI című alapmunkájával 
felvértezetten csörtettem az erdőkben,
meg tudtam különböztetni a csízt a zöldikétől,
mindkettőt a poszátától, besaccoltam,
kis, nagy fakopáncshoz, esetleg fekete
harkályhoz van-e szerencsém. Egykori,
szerény ornitológiai múltam most fölényessé 
tesz, mintha ezen már én túlléptem volna,
holott tudásom épp eléggé megkopott
ahhoz, hogy fel kelljen frissíteni, nem igazán
indokolható, miért érzem úgy, hogy az 
újonnan támadt szenvedély rám nem,
vagy csak részben vonatkozik.
Az utóbbi napokban feleségem
egészen beleszerelmesedett
a balkáni gerle selymesen drappszürke
színébe, csinos fehér gallérjába, s főként
ellenállhatatlan búgásába, „de gyönyörű”!
Ekkor mélységes emlékek tárnái
szakadtak fel bennem, mert Úristen,
hát ez a gyerekkorom, életem első 
évtizede tele volt gerlebúgással, 
csordultig hallgattam, őrületig, annyi 
sebzettséget és magányt szívott 
már magába ez a hang, annyi mindent
belőlem, hogy el nem mondható,
most kiszakadt a zsák, telis-tele burukkolással,
és nyilvánvalóvá vált, 
hogy egykor partot nem ért
vágyakozásaim örvénylenek 
most hallójáratodban, megsejtetted talán,
ki voltam akkor, amikor még két végtelenül
tágasnak tűnő budai kerület választott
el minket, és ha szüleink, 
akik nem ismerték egymást, 
véletlenségből valami 
vendégségben összetalálkoznak,
és bemutatnak egymásnak, durcásan 
néztünk volna a másikra, 
erre az idegengyerekre,
és fogalmunk se lett volna a jövőről,
mely szétválaszthatatlanul összeköt.

DURUZSOLÓ

Duruzsolom, Uram, drága
darázs, ereimbe zárva,
parázs, testemet bejárja,
tebelőled lettem árva.

Bozótból kiszakadt őzem,
csak tevéled kergetőzzem,
add, hogy veled keringőzzem,
szeretetben fürdető szem!

Add, hogy hozzád keveredjem, 
mellkasodra heveredjem,
légy nyelvemen vérző meggyszem,
lelked énbelém dermedjen.

Gyertyaviasz az abroszba,
senki ki nem radírozza,
sose éljek matekozva,
legyek gyáva minden rosszra.

Csak a jóra legyek bátor,
gonosz ellen legyek tábor,
kergessem el, aki vádol,
ne másnap légy, hanem mámor.

Duruzsollak, mint a részeg,
agyam teli madárfészek,
szívemben forró tűzvészek,
Uram, a tűzfészked lészek!

Felrobban bennem világod,
a rohadtat majd kivágod,
tornácodra ím, kiállok,
nem fog rajtam semmi átok.

Duruzsollak, hengergetlek,
csillagporba hempergetlek,
akár kutya vagy kisgyermek,
akik örömversenyt nyernek.

Nyerjem tested aranyérmét,
nyeljem iramodó vérét,
tested-lelked égi lépték,
beléd falazódjak végképp.

Bármely falba bétemetnek,
hordozzak megoszló terhet,
nőj rám sziámi ikernek,
téged holtomig cipellek.