A rönkház parkolójában csilingelés hangjára vonulunk fel. Karintia tartomány lankái és hegyei és a szállingózó hópelyhek segítenek abban, hogy szállásunk elfoglalása és a domborodó hasú North Face sporttáskák kipakolása fejedelmi jelenség legyen – vagy legalábbis videóklipbe illő. A murvás parkolóban terepjárók pihennek, félig ellepte őket a műhó, melyet a sípályák környékén álló ventilátorok szórnak. A latyak szexin cuppog csizmáink talpa alatt, arcaink kipirultak, mosolygósak vagyunk, mint mikor az embert elönti a megelégedés, hogy minden rendben van. Amikor a világ boldog formákba rendeződik, és mi tudván tudjuk, a valóság élénkebb, színesebb még a szem révén érzékelhető tartományoknál is. Gondolatban ilyenkor a felfoghatatlanság dimenzióiban kalandozunk, mert rádöbbenünk, a világ olyannyira színes, hogy érzékelésünkön túl is vannak színek. Cseppek vagyunk a tengerben. Hópelyhek a hóemberben. Európaiak az európaiak között. Minden a legnagyobb rendben, a világ felfoghatatlan, hatalmas, békés. Jó benne lenni: fizetésünk magas, az HBO dekóder nélkül jön be, internetünk a gondolat sebességével cikázik.

Last Christmas I gave you my heart
But the very next day you gave it away.   

Idilli a kép, ahogy a csomagokat, a síléceket a rönkház teraszára halmozzuk. Körvonalaink, vagyis a divatos, szörmegalléros kabátok, illetve a márkajelzett sapkák elmosódnak, mint kötött pulóveren a karácsonyi minták. Vizuális giccsek vagyunk. Ennek örülök, mert végül is, mit kívánhat egy negyvenkét éves feleség, minthogy vizuális giccs legyen negyvenöt éves férje oldalán? Helyzetemmel nem vagyok elégedetlen, sőt! Több vagyok, mint egy oldalborda, mely valami furcsaság folytán a testen kívül szervesül. Kulturális rendezvényszervező vagyok, színházak, vetítések, nagyszabású gálák ügyeit intézem. Hét éve házasodtam, gyerekem egyelőre nincs. Nem tölt el szomorúsággal, hogy otthonunk gyerekzsivajtól mentes, és jól viselem azt is, hogy a nappalin építőkockákra utaló fájdalom nélkül átvághatok. Tervezünk gyereket, férjem, Pisti spermáit le is fagyasztottuk, így akár évek múltán is beültethetők, mikor a nemzőpotenciál csillapodik a férfiakban, a termékenység pedig csökken a nőkben. Egyetlen ellenségünk a világ változása, illetve az elhatározás, mely még nem született meg. Az időt – a fagyasztással – legyőztük!

This year, to save me from tears
I’ll give itt to someone special.

A műhó továbbra is pereg, miközben férjemmel áthaladunk a teraszon. Két munkaruhás osztrák férfi – figyelemreméltó kőműves dekoltázzsal – létrákon állva éppen a karácsonyi dekorációt helyezi föl gyorskötözőkkel. A műanyagok professzionális recsegéssel kerülnek a helyükre, a hangok a szorosság és a megbízhatóság metaforái, és jól kiegészítik a reszelős osztrák dialektust is.

– Grüss Gott!

– Hello! – mosolygok a szakikra, és amikor egyikük övéből kiesik egy csavarhúzó, még a levegőben elkapom, mint egy munkájának és reflexeinek élő bérgyilkos.

– Danke schön!

– Welcome! Was a pleasure! – feladom a szerszámot, színpadiasan meghajolok, a szakik pedig tapsolnak – ez van, illeszkedik a kezembe a csavarhúzó.

Elhaladok a karácsonyi dekoráció alatt, a kőműves dekoltázsok ívei kéretlenül rám vigyorognak, olyan szerencsés vagyok, hogy némi szőrt is megpillanthatok. A fenyőágakról, a világító betlehemi csillagról glitter szitál, s rögtön elfoglalja a rendelkezésére álló helyeket. Betömi a terasz deszkáinak réseit, rátapad kabátjaink gore-tex anyagára, aztán a levegőben lézengő pamacsokat a szél elsodorja az erdők felé. Néhány Pisti sapkájára és szája szélére telepszik. Férjem ajkai szőlőzsírtól fénylenek, ezért a glitter hamar megtapad rajtuk. Pisti véletlenül le is nyalja a csillogó szemeket, így azok majd beleiben szállingóznak, míg elkeverednek a nehéz osztrák reggelivel.  

Iza és Zoli a teraszon várakozik, előttük és mögöttük csomagbarikád. Barátaink gyanakodva méregetnek minket, aztán Zoli elénk siet, és kiveszi kezemből a táskát. Női darab, a férfiaknak készült batár sportszatyroknál jóval kisebb, mégis jólesik megszabadulnom tőle. Zoli az elmúlt évben kissé megöregedett, örömömre szolgál, hogy feje búbján növekszik a kopasz folt: a hiány-fészek, fejbőre csillog. Pisti is kopaszodik, szerencsére nem ilyen mértékben. Az ő esetében inkább intellektuális eleganciáról, játékos elválásról beszélhetünk, mint hajvesztésről. Zolin azonban meglátszik a korosodás, az évek csúnyán kitaposták, akár egy bőrcipőt. Lötyögősen meghajol, amikor táskámat elveszi, majd visszamegy a barikádok mögé. Közben olyan, mintha kijárna magából – valóban elhasznált cipőhöz hasonlatos. Iza persze ragyog: segge feszes, mellei tartanak, a nőies dombocskák a vastag kabáton keresztül is férficsalogató látványt nyújtanak. Nem érzek féltékenységet, mondjuk nem érzek örömöt sem. Mivel még ő sem szült, a verseny tiszta és becsületes keretek között zajlik közöttünk. Csalásnak minősülő szépészeti beavatkozás a vetélkedésben nem tapasztalható – egyikünk részéről sem!    

– Wilkommen mindenkinek: pacsi-szívecske! Jöhet a Jägermesiter? Csakhogy mindenkiben tudatosuljon, megérkeztünk. De vigyázzatok, a Jäger hiánycikk, szóval becsüljétek meg!

– Úgy lesz! Minden korty előtt hálát adunk, esküszöm! Mondjuk én már onnan éreztem, hogy itt vagyunk, hogy majdnem becsináltam kipakolás közben – Pisti ledobja a nála lévő táskákat, a síbakancsok keményen koppannak a teraszon. Férjem önfeledtségétől kedvünk támad nevetni. A férfiak kezet ráznak, mi, nők ügyetlenül ácsorgunk a kötelező három puszi után. A vegyülésben az sem segít, hogy Iza a telefonját nyomkodja. Látszik rajta, senkit nem akar megsérteni, még mosolygással is próbálkozik, amikor Pistiék a kulcsot kezdik keresni a tölgyfaajtó melletti vasfakkokban. Iza most olyan, mintha telefonja mozgatná, nem zavaró egyébként, hasonló viselkedést tapasztalok akkor is, ha barátnőimmel, esetleg kollégáimmal beszélgetek. Ők is telefonjaikat csesztetik, a netes híreket böngészik, majd amikor kellemetlenül érzik magukat a beálló csendben, leteszik a készülékeket. A kijelzőkön ilyenkor romos házakat, vért, sarat, és lebombázott üzletközpontokat látok, majd öt-tíz másodperc múlva a zár aktiválódik, és a kijelzők elsötétülnek.

– Megvan! Itt a kulcs! Emberek, felkészültetek a következő napokra? Szesz, sport, szesz, sport, szex, sport! Bocsánat, megint szeszt akartam mondani. Ez a szó csak úgy kicsúszott a számon. Nem is értem – Pisti felnevet, engem pedig megcsap parfümjének citrusos illata, amitől hirtelen megkívánom. Már nem teperném le azonnal itt a teraszon, mint kapcsolatunk elején, de tudom, hogy éjjel egészségeset fogunk szeretkezni. Halkan, nagyon halkan, ám a csönd leple alatt igazán fogom élvezni, mintha vákuumban lennénk, némán kerekedik a szám, miközben Pisti kócosan mozog rajtam. Az ágy recsegését sajnos nem fedhetjük majd el, mert az önfegyelemből szipkázott vákuum nincs hatással a szétcsúszó illesztékekre és deszkákra.        

– Auf Wiedersehen! Viel Spaß hier in Kärnten! – kiabálnak felénk a szakik, végül integetve elvonulnak. Kék nadrágjuk a deszkákat súrolja, aljuk, közvetlenül a hajtókáknál, műhavas. A létrákat maguk után húzzák, barna vonalakat szántva a glitteres felszínbe. Hamarosan eltűnnek a parkoló mögött, ráfordulnak a faluba vezető hegyiösvényre, alakjuk összemosódik a fenyőerdővel. Imbolygó lépteikkel, bő ruhájukkal éppen olyanok, mint a hegyi manók – talán soha nem is léteztek.    

Bemegyünk a házba, s túlesünk két Jägeren. A likőrnek édeskés íze van, izgalmas sűrítménye a múltnak – a gimnáziumi sítáboroknak –, a jelennek – mi a fenét mondjunk egymásnak a recsegő-ropogó nappaliban – és a jövőnek – az izzadós sportolásnak és a szárazszájú szeretkezéseknek.

A crowded room, friends with tired eyes
I’m hiding from you and your soul of ice.

Estefelé félszeg beszélgetések alakulnak ki köztünk, az alkohol old valamicskét a nyelveken, a zavar viszont tapintható. Iza az egyik sarokba húzódik, telefonját babrálja. Arcán ezüstös fények játszanak, melyekbe a weboldalak betöltésénél tapasztalható fekete vegyül. A fiúk szerencsére jól elvannak, mintha kisiskolások lennének, viccesnek szánt videókat mutogatnak egymásnak a YouTube-on. Néha megakadnak, ilyenkor erőteljesen nyomkodni kezdik a telefonok kijelzőjét. Hallgatnak, tarkójukat vakarják, majd újra felnevetnek az epic fails while skiing gyűjteményben látható eséseken. A videókban a kezdő sízők fatörzseknek száguldanak, a tapasztaltabbak egy-egy bukás után meredek hegyoldalakon szánkáznak végig, a profik szaltóznak-pörögnek, hogy aztán gerincükre-csigolyáikra érkezzenek. A fiúk röhögnek, felszisszennek, hallgatnak. Reakcióiknak becsülhető rendje van, nyilván az összeállítást készítő vlogger ügyelt arra, hogy eltérő kimenetelű balesetek kerüljenek egymás mellé, így a nevetséges, a fájdalmas, valamint a tragikus átgondoltan váltakozik.

Örülök, hogy Pistiék jól érzik magukat, én viszont kissé unatkozom, ezért hátramegyek a sítárolóhoz, mely a rönkház földszintjén, a hátsó traktusokban helyezkedik el. A ház egyébként pazar, Izáékkal másodjára vagyunk itt, s igen kedveljük tágas tereit, szeparált elrendezését és bajor stilóját. Alul a cserépkályhás nappali van és a konyhafülke a villanyrezsóval. A helyiségeket összekötő folyosóról barátaink hálószobája nyílik, és innen fut fel a lépcső a felső szintre, ahol egyetlen szoba, valamint a káddal felszerelt fürdőhelyiség található – ez a mi birodalmunk.

Belépek a sítárolóba, a fapác szúrós szaga pillanatok alatt engem is átjár. North Face táskámból műanyag ládát veszek elő, tokjukból kihúzom léceimet – az új viszonyokhoz kifejlesztett, tűzpiros S11-eseket –, majd elfektetem őket a földön. A ládikából előhalászom a benzinégőt és néhány mikroszálas kendőt, melyekre a waxot, valamint az élezőt helyezem. Elmélyülten dolgozom, hiszen tudom, a felszerelés karbantartása rendkívül fontos dolog. Erre még apám tanított, amikor a családi telelések alkalmával megosztotta velem a síkötés beállításának ravasz trükkjeit, az élezés fortélyait, valamint a megfelelő oldási-súly kikísérletezésének módozatait. Ez utóbbi az én esetemben magasabb, mint testtömegem indokolná, mivel a pályák természetes vagy mesterséges ugratóit szívesen használom, egyébként pedig kisívekben, szlalomozva cikázok, mert az edzők ilyen stílust vertek combomba és lábfejembe.

A waxot felmelegítem a benzinláng kékjében, aztán átkenem a lécek talpait. A sítárolóban viszonylag hűvös van, ezért a viaszos anyag hamar megdermed. Az S11-eseket ezután addig csiszolgatom, amíg talpuk egyenletes, fénylő felületű lesz, végül az élezővel átmegyek a kantnikon. Kézfejemen többször kipróbálom, hogy az él borotvál-e, s amikor a szőke pihéket is viszi, hüvelykujjamat – vigyázva kifestett körmeimre – végighúzom a fémen. A mozdulat nyomán vér serken, vagyis elértem a kívánt minőséget. Szerintem a léc egyetlen suhintásával akár egy ember fejét is le tudnám vágni. Elégedetten csettintek, minden készen áll; hegy vigyázz, holnap érkezem!

Amikor a nappaliba visszamegyek, csend fogad. Pisti felhajt egy újabb kupica Jägert, barátaink a kanapén bújtak össze. Zoli felesége vállához simul, s éppen Iza telefonján olvas valamit. Mindkettőjük arca fehér, és többször, szinte azonos ütemben megnyalják ajkukat; Iza legörgeti a képernyőt, majd újra nyalnak-lapoznak. Úgy működnek, mint a régi írógépek, csak ők olvasnak: nyelvük szájuk bal szegletébe ugrik vissza, görgetnek, nyalnak újra, s megint csak görgetnek – ez így megy perceken keresztül. Én átölelem Pistit, akinek egészen kellemes szeszszaga van. Nem részeg, viszont közel áll ahhoz, hogy a kontrollt elveszítse, mellyel rögtön a társaság egyetlen jókedvű tagjává válna – oka amúgy nem lenne rá, mert a hangulat igencsak fagyos. A bevitt Jägermeister persze kezd hatni, a korábban lehúzott felesektől a rönkfalak színét is egyre barátságosabbnak látom. Pisti megcsókol, én pedig elengedem magam, kezem a fenekén kalandozgat, ettől nála életbe lép a szexuális protokoll, és megcirógatja a mellemet. A szívverésem gyorsul, vigyáznom kell, nehogy felsóhajtsak. Halk nyögés helyett csupán a fapadló ropog, ahogy enyhén terpeszbe állok, majd Pistire kacsintok. Kár az önmérsékletért, mert Iza és Zoli még mindig a telefont bámulják. A tartalomban teljesen elmerülnek: nyelvük csapkod, Iza ujjai a képernyőt simogatják. Olyan, mintha szexelnének, nyelv–kéz–nyelv–kéz mozog egy belső ritmusra. Amikor végeznek, egymásra mosolyognak, és csak ülnek mozdulatlanul. Szemeik idővel elkalandoznak, mintha valamit keresnének a szobában, majd az egyik sarkon állapodnak meg. A falikarokon csimpaszkodó televíziót bámulják – nem pislognak. A fekete képernyőn a teljes szoba látszik: én Pistit simogatom, összeforrt ölelésünk a képernyő szélein hajladozik, ahogy a ház falai is enyhe görbületekkel tartanak a gerendás plafon felé. A cserépkályha is furcsán gömbölyödik, mellette két íves alak csücsül – ők Iza és Zoli.

– Srácok, minden rendben? Baj van? Ugye tudjátok, hogy beszélhetünk róla?

A csendet bátortalanul töröm meg, a hallgatáshoz egyébként sem szoktam hozzá. A mostani szituáció eleve a kilencvenes évek horrorfilmjeit idézi, és szinte várom, hogy a lelapult hajú japán kislány előmásszon a képernyőből. A Samsung tévéből érkezne, tagjait csavargatva huppanna a karintiai rönkház padlójára, s miután mélyen a szemünkbe nézett, mind meghalnánk. Szerintem ez remek metaforája lenne a televízióból ömlő szennynek és terrornak. Főleg manapság.

– Srácok, minden oké?

– Bekapcsolhatjuk a tévét?

– Tessék? – először azt hiszem, a kérdést rosszul hallom, de Zoli a képernyőre mutat, ebből már tudom, nem hallásom tréfál meg.

– Persze, hogy be! – Pisti készségesen bólint, és a polcon heverő távirányítóval ráijeszt a készülékre. Fehér pont jelenik meg – aztán a semmi. Mintha adás sem lenne. Pisti kissé tanácstalan, Iza és Zoli csalódottan félrenéznek, majd a kép feketéjét vizslatják. A jelenet meglehetősen abszurd, amikor már megszólalnék, hogy mégis mi történik itt, a tévéből egyenletes sistergés kezd áradni, mintha panírozott húst sütnének benne. Vagy inkább hangyákat – elfojtok egy nevetést, ám a zaj nyomán sötét és világos képpontok derengenek fel, melyek átláthatatlan rendben vagy átláthatatlan káoszban váltakoznak. Szinte pattognak, mintha valóban sütnék őket.  

– Hölgyek-urak, minden rendben? Többször nem kérdezem meg… – a csöndet vagy a sistergést Pisti töri meg. Hangja bársonyos, olyan kedvességet csempész a nappaliba, melytől a legzárkózottabb kamasz is azonnal beszélgetni szeretne. Barátaink viszont továbbra is hallgatnak, ami meglep, hiszen megismerkedésünk óta ilyen nem történt.

Évekkel ezelőtt, egy marokkói sivatag-túrán futottunk össze. Rögtön szimpatikusak voltak, a közös hangot Pisti és Zoli is gyorsan megtalálta, mivel mindketten informatikusok egy multicégnél. Iza HR-generalistaként dolgozott, olcsó, megbízható munkaerőt kölcsönzött német vállalatoknak – az ágazat a rengeteg menekült miatt szárnyalt. A kapcsolatot a tíznapos marokkói nyaralás után is tartottuk, és mivel közösségünk a Facebookon is jól működött, úgy döntöttünk, néhanapján eljárunk ide-oda. Hamar kiderült, hogy Izáék ugyanannyira sportosak, mint mi, körülbelül ugyanannyi pénzük is van, és miután egy hosszú hétvége során nyilvánvalóvá vált, a közös apartmanban ők is fegyelmezetten, halkan, de odaadással szeretkeznek, elhatároztuk, hogy együtt fogunk utazgatni. Síelni kétszer voltunk, tavalyelőtt nyáron pedig Horvátországba autóztunk. Kellemes nyaralások-telelések voltak, mintha társadalmi tükörképeink lettek volna, így a közös időtöltés igen civilizáltan zajlott. A nemzetközi helyzet miatt tavaly nem utaztunk, ám évközben egyszer-egyszer vacsorázni mentünk, a fiúk pedig háromhavonta teniszezni jártak. Izával gyakran beszéltem telefonon, mert a munkahelyi gondok megvitatásában hatékonyan kooperáltunk.

– Srácok, szólaljatok már meg, mert a vér is megfagy bennem! – felkiáltásom után Iza rám néz. Talán könnyek csillognak a szemében…

– Nincs baj, nyugi, csak picit be akartuk kapcsolni a tévét – Zoli a helyzetet menti, egyébként enyhén megszorítja felesége kezét, amitől Iza is szorul, és egy csepp az arcára gördül. Remélem, minden rendben van velük, és az elmúlt időszakban nem érte őket tragédia – például Iza nem vetélt el egy eddig titkolt terhesség során, Zolit nem bocsátották el a szinte minden ágazatot érintő csődhullámban, esetleg a bank nem gyűjtötte be a házukat, miután a törlesztőrészletek az egekbe szöktek.    

– Mit szólnátok kis zenéhez? Otthon összepattintottam egy lejátszási listát, ezt figyeljétek!

Pistit ebben a pillanatban jobban szeretem, mint az előzőben: annyira cukin próbálja oldani a hangulatot. Előkapja telefonját, és a zene már szól is; először Frank Sinatra New York-ja csendül fel, sajnos reakció nem érkezik rá, ezért Pisti tovább kattint. Csilingelést hallunk, majd elektronikus dobot, s a nappalit hamarosan George Michael bársonyos tenorja tölti be.      

Last Christmas I gave you my heart
But the very next day you gave it away.   

Nem akarnék mosolyogni, az ismerős dallam mégis megmozdítja a számat, szemeimet résnyire húzza, és már meg is születik a mosoly. Szeretem ezt a dalt! A végtagjaimnak sem tudok parancsolni, s bár a fagyos hangulathoz egyáltalán nem illeszkedik, néhányszor megrázom a seggem.

Imádom a Last Christmast, éljen a Wham!

Megpördülök Pisti körül, aki erre ügyetlenül tvisztelni kezd.

– Még egyszer! – kiabálom, majd egymás után két Jägert is kitöltök-felhajtok. Az itallal talán pazarlóan bánok, végtére is az üzletekben alig kapható, ám a döntés, hogy a szeszt magamba diktáljam, nem az enyém. A felelősség kizárólag a Wham!-et terheli; ebben egészen biztos vagyok! Csilingelés, elektronikus dob, segg-risza – a tempót egész éjjel bírnám!

Miután a popduó számát harmadszorra is végigtáncoltam, a kanapéra hanyatlok, közvetlenül barátaink mellé. Rácsapok Iza combjára, amitől ő összerezzen, arcán látom, hogy esetében nem egyszerű kizökkenésről van szó, hanem ijedtségről, mely a combjából induló inger sebességével arcát is átrendezte.

– Na! – felkiáltásom nem oldja a feszengést, csak beszorul a cserépkályha és barátaink közé. Pisti telefonja közben végtelenítve játssza a Last Christmast, mi pedig hallgatunk. Az alkoholtól kissé megszédülök, olyannyira, hogy gondolatban már a kilencvenes években járok: a gimnáziumi sítáborokban, a családi teleléseken, végül az egyetemi utazásokon, amikor évfolyamtársaimmal Lachtalig buszoztunk, hogy egy héten keresztül májkrémen és édeskekszen élve a fehér lejtőkön csúszkáljunk.

– Köszönöm, Wham! – megölelem Izát, ő nem húzódik el, mégis olyan érzésem támad, hogy messzebb van, mint bármikor. George Michael lágy hangon énekel, lélekben a kilencvenes években csapongok, akkor béke van, testem a karintiai rönkházban csücsül. Itt szintén béke van, tehát duplán távol vagyok az otthoni kijárási tilalomtól, az apadó kínálatú szupermarketektől és a száraz benzinkutaktól. Végül Izáékat a kanapén-, a végtelenített muzsikában hagyjuk, s Pistivel hatalmasat szeretkezünk. Az ágy döccenéseibe az elektronikus dob sterilre kevert puffanásai vegyülnek.

…Oooh
Oh, oh baby.
A face on a lover, with fire in his heart…

Másnap korán kelek. A ház hideg, a falak rönkjeiben kétnegyedes ritmus kísért, a telefon viszont lemerülhetett, mert odalent csönd van. A leheletem füstszerűen gomolyog, amikor lebotorkálok a nappaliba. Ausztriában a fűtést csupán minden harmadik napon engedélyezik, így a kazánok a szállásokon is letiltanak az egy nap meleg-két nap hideg rendelet miatt. Vastag aláöltözetet viselek, ezért a hűvös nem nagyon érdekel. Lefőzöm a kávét, a reggelit – a kolbászkákat és a zöldséget – a nappaliban található asztalra halmozom. A kályhába nem gyújtok be, inkább a fiúkra hagyom, hadd játszadozzanak a felhasogatott fával, és a kikészített, egyéves osztrák újságokkal. Biztosan élvezik majd, amikor megpillantják a bátortalanul táncoló lángokat, melyek erőre kapnak, és lassan betöltik a kályha belsejét. Ez persze csupán az egyik ok – a merő jó szándék, a nők egyetemes gesztusa az egyetemes férfitársadalom felé. A másik ok, amiért a tűzrakást kerülöm, az újságokkal kapcsolatos. Nem akarom azokat kihajtogatni, márpedig erre óhatatlanul szükség van ahhoz, hogy a papírt az égéstérbe tömködjem. Ha valóban egyéves kiadványok – ahogy címlapjukon látom –, tartalmukat inkább nem nézegetném, mert olyasmire bukkanhatok, ami kikapcsolódásomat is megzavarja.

A kanapére telepedve bekapcsolom telefonomat, a matracból sütő hideget az aláöltözet ellenére is érzem, mellettem két kiült mélyedés ráncokkal – Iza és Zoli tegnap esti helye. A síbérleteket online venném meg, ám a pálya applikációja nem működik, ezért kimegyek a felvonókhoz. A pulzusom szapora, amikor megpillantom a hegyeket és a lejtőket. Fehér szalagok kanyarognak róluk a pályarendszer alja felé, a hóágyúk dolgoznak, kabátomra mesterséges pelyhek szitálnak, a nap erősen tűz, pedig advent utolsó hétvégéje közeledik.

– Four adult pass please till Wednesday! – mondom a plexifal mögött ücsörgő pénztárosnak. Szőke, pattanásos kamasz, kabátján a tartomány címere és a sípálya vicces logója virít, de színeiket a rájuk telepedő kosz régen összerondította. Látványukat kerülöm, és a fiúra is csak akkor nézek, amikor fehér fogú, egészséges karintiai mosolyt villant. A gesztusnak örülök, mert ennyi legalább megmaradt a boldog időkből; az osztrákok mosolyában béke van!

Mire a házba visszaérek, Iza és a fiúk már ébren vannak. Pistiék nevetgélve, csimpánzokat idéző kiáltásokkal a kályha körül sertepertéltek. Nem értem, hogy a kicsi emberszabásúaknak ugyan mi közük lehet a tűzrakáshoz, de bizonyára a férfiak jobban tudják, milyen hangok kíséretében kell a kályhát megrakni. Az egyik napilap összegyűrve fityeg a nyílásban, mintha a kályha cigizne. A papír lángra kap, ég a szöveg és ég a nemzetközi hírügynökségtől átvett fotó is, melyen lebombázott lakóparkot látok: kifordult ablakkeretek, darabosra tört vasbeton, az épület közepén tízemelet magas vájat, szélein mindenféle cső, vezeték és szigetelés tekereg. Örülök, amikor a kályha tüze eléri a fotót, és a ház kétszeresen is kiég.

A sípályán szerencsére újra felélénkülök, amikor nagy gonddal bemelegítek. Először térdkörzés, majd a bokaszalagok alapos nyújtása és lazítása, végül – csak úgy a látvány miatt – gátülés következik. Az utóbbi valójában nem része a hagyományos folyamatnak, azonban némi játékosságot és teatralitást csempész az egyébként dög unalmas gyakorlatok közé. Az én koromban körülbelül húsz percbe telik, amíg az igénybevételre felkészítem tagjaimat. Az erre szánt idő felét most lecsippentem, mert már mennék föl a sípályára. A szívem hevesen ver, deréktól lefelé testemet valamiféle hidegség uralja – szeretnék fönt lenni a hegytetőn, majd lecsúszni, s ezt ismételgetni napokig. Föl-le, föl-le! 

– Srácok, gyerünk már! – hangom enyhén remeg. A többiek lassan készülődnek, előttük felszerelésük darabjai hevernek, aztán végre-valahára felcsatolják a sisakokat, és jönnek felém, léceikkel keskeny V-alakokat vájnak a műhóba. Iza és Zoli nem beszélnek, hangtalanul elsiklanak mellettem. Pisti persze vigyorog, mint a tejbetök. Jól áll neki a síruha, és úgy általában véve a színek is kedveznek nyurga testalkatának, vidám pofijának. Tetszik nekem.

– Grüss Gott! – köszön a síliftes, mi pedig már el is emelkedünk a földtől, ahogy a kötélpályán érkező üléssor a fenekünk alá kerül. Végre elindulunk!

Iza és Zoli egymás kezét fogják, azon gondolkozom, hogy a vastag kesztyűkben egyáltalán érzik-e a másikat, vagy a másik csupán absztrakt nyomásként van jelen – az érintés, a tapintás összetettebb ingerei nélkül. A nyomás, mint valakinek a lenyomata! Eddig jutok gondolatban, amikor a hegytetőt megpillantom. Előttem van, kibukkan az egyik sziklaterasz mögül. A kötélpálya egyenletes sebességgel, apró döccenésekkel húz minket, alattunk a völgyben berregve dolgoznak a hóágyúk. Furcsállom, hogy üzemeltetésük a jelenlegi helyzetben is megéri (egy nap meleg – két nap hideg). Az osztrákoknál azonban ez a vörös vonal, amit nem lépnek át, mert míg világ a világ, a hóágyúk márpedig működni fognak, és Ausztriában lehet síelni!     

A hegytető közeledik. Idegesen ficergek, kényszeresen simogatom Pisti vállát, majd amikor lábunk alól eltűnik a völgy, és léceink újra műhóban siklanak, az ülések bal oldalán kicsúszok a felvonó épülete elé. Játékosan megpöckölöm a pálya bevezető szakaszainál kifeszített hálókat, s már nem járok, hanem csúszok. Csúszok! Pompás érzés, szememet lehunyom, olyan mintha egyedül lennék, majd a pálya szélére oldalazok, s lenézek a meredélyről. Advent utolsó hete van, ennek ellenére a hegyen minden szalmasárga és zöld színű, csupán a mesterségesen felszórt vagy műhóval permetezett pályaszalagok fehérlenek. A hegyen kevesen vannak, idefent alig tucatnyian igazgatják kesztyűiket, ám a sötét pontok sűrűségéből ítélve lejjebb sincsenek sokkal többen. Természetes hó évek óta nem hullott, ezért azt az európai síterepeken mindenféle keverékkel, illetve porral pótolják. Először hét éve olvastam egy cikket arról, hogy 3000 méter alatt e sportág hamarosan megszűnik, mivel a melegebb időjárás miatt ezen magasságokban télen is csupán eső esik majd. A cikk írójának igaza lett, a síelők az enyhe telek elől egyre magasabbra menekültek, ezzel egy időben a cégek mesterséges keverékekkel kísérletezgettek. Végül sikerült olyan műhavat előállítaniuk, melynek tulajdonságai a természetes hóéval vetekedtek, ugyanakkor az anyag tíz fok környékén is szilárd halmazállapotú maradt. Innentől a síterepek újra teljes kapacitással üzemeltek, igaz csupán a pályákat permetezték, mert az azokat övező dombokat-hegyeket-fenyveseket nem érte meg teleszórni kemikáliákkal. A vezető símárkák gyorsan felfedezték a piaci réseket, és újfajta síléceket dobtak piacra, melyek mesterséges viszonyok között is jól boldogultak. Az én S11-eseim is ilyenek: vékonyabbak, merevebbek, talpaikat speciális bevonattal kezelték, melyek a kötelező waxolás után kiválóan siklanak a műhóban.

Nézem a fenyvesek zöldjét, a pályák hófehér szalagjait, melyek kacskaringósan vezetnek le a hegy lábához, a szürke parkolókhoz és a kéményfüstbe burkolódzó Hüttékhez. A tájat szépnek látom, a színesebb panorámához az elmúlt években sikerült hozzászoknom, s csak ritkán jut eszembe, hogy gyerekkoromban a horizont mennyire különbözött a mostani látképtől. A zaj sem zavar, pedig a hóágyúk idefent több sorban magasodnak, a pálya széleit teljesen elfoglalják, és berregve okádják a mesterséges anyagot. Olyan hangosak, hogy a mellettem fékező Pisti szavait sem értem, mivel azonban férjem megnyugtatóan mosolyog, nem is gondolom, hogy szavait értenem kellene. Pisti szép íveken lefelé indul, Iza és Zoli követi, végre felnevetnek ők is. Lendületet veszek, a többieket hamar utolérem, golyóban száguldok, hogy a légellenállás a legkisebb legyen. Amikor egy tanulócsoport mellett suhanok, megvillantom sítudásomat. Apám büszke lenne rám, szűk fordulóim láttán elégedetten csettintene, persze engem is örömmel tölt el, ahogy a tanulók utánam fordulnak. Mintha lendületem hajtaná őket, törzsből elhajolnak, én pedig kiszúrok egy összehordott halmot, rásíelek, és ugrok egy 360-at.

– Nesztek, senkiháziak! – ordítom feléjük. Magabiztos vagyok. Négyéves korom óta síelek, így most olyan, mintha otthon volnék. Mintha otthonom, e két darab kéz és két darab láb parancsok nélkül mozogna, s nekem csak beléjük kellene bújnom, hogy aztán maguktól cselekedjenek. Mindent és mindenkit lehagyok; gyors vagyok, akár a fény, elegáns, akár a higany. Síelek! Eufória van! Mindenki elmehet a picsába! Béke van!

A fejem csupán odalent, a Hütték környékén tisztul valamelyest. A lábam remeg, a tüdőm ég, a többiek meg lemaradtak, ezért léceimet összerendezem, és várok. Egy sportos apuka éppen szánkózó kisfiát húzza el előttem, látom rajta, hogy tetszem neki. Sisakom alól kibomló sötétbarna hajam, sínadrágban is szexin domborodó fenekem, és ziháló mellkasom nem hagyja hidegen. Mosolygok, mire ő zavartan félrenéz. Mi a baj szépfiú?

– Hi, Handsome! – ingerelem picit, ám mivel a többiek is befutnak, inkább feléjük fordulok. Pisti érkezik először, büszkén megállapítom, milyen elegánsan carvingol, utána Iza, végül Zoli csúszik. Szerencsére mindenki elégedettnek tűnik, ezért még egy kört megyünk. Nagyon lassúak. Alig tudnak lépést tartani velem, Iza is csak sápadtan cammog, pedig régebben folyton vele síeltem, mert bírta a tempót. Ehhez képest most, mint egy máglyahalálra szánt mártír nyögdécselve száll be mellém a síliftbe. Amikor a földtől elemelkedünk, kedvem támad megrázni, hogy ébredjen már föl, nézzen már körül, élvezze már egy picit a hideget, a sportolást és gyönyörű zöld tájat, melyet a sípályák fehéren csíkoznak. De nem teszem.

– Minden rendben, Iza? Tegnap óta alig beszéltünk. Hol van az én Izám, aki sikongatva vedeli a whiskey-kólát, és meztelenül a hóba ugrik, mert elveszített egy Ki nevet a végént? – az elmondottakat bátorításnak szánom, de Iza csak elhúzza a száját, pedig a barátság egyértelmű jeleként még oldalba is bököm.

– Az az én Izám is! Pontosabban csak az enyém – mondja mosolyogva. Nem egészen értem, mire utal, talán nincs is egyértelmű összefüggés a kérdés és a válasz között, csupán érzékeltetni akarja, hogy hagyjam békén.

– Szépek a hegyek, nem? Tök örülök, hogy eljöttünk!

– Nincs hó, a hegyek zöldek!

– Ugyan már! Évek óta ilyen a síelés. Ez az új síelés!

– Jó, akkor én meg az új Iza vagyok – barátnőm kifújja az orrát. Gesztusában nincs valódi kényszer, inkább időt akar nyerni, hogy addig is hallgassunk. Nyilván valami baj van, melyről egyelőre nincs tudomásom, a szomorkodás okát azonban szeretném mielőbb kideríteni, mert ha így folytatjuk, a következő pár napot alaposan elszúrjuk – a barátság erodálódásáról nem is beszélve. A fiúk persze röhögcsélnek, ültükben a síbotjaikkal kardoznak, a csattanások visszhangokat vetnek az alattunk elterülő völgyben. Iza összerezzen. Gondolatban messze jár, így mikor a hegytetőre megérkezünk, oltalmazón átkarolom, és segítek neki a kiszállásban. A többieket is előreengedem, aztán szándékosan a pálya másik oldalára csúszok, s úgy teszek, mintha nem hallanám Pisti kiabálását, aki azért integet, hogy menjek oda hozzájuk. Én kétszer a fülemre és a megállás nélkül kerregő hóágyúkra mutatok. Jobb most egyedül, jobb most Iza savanyú pofájától távol maradnom, mert emlékeztet valamire, amire nem akarok gondolni. Én síelni jöttem! Ennek megfelelően kicsúszok a pálya szélére, és letekintek a lejtőn. A tájat valóban szépnek találom, értem persze, hogy a homogén zöld és szalmasárga szín a karintiai adventhez egyáltalán nem passzol, de mit lehet tenni? Mi a fenét? Megmondom én, semmit! Ilyen az új sílelés! Egyébként a táj szerintem lenyűgöző: a fenyvesek, a csipkés sziklák és a hegyek éppen olyanok, mint régen, persze természetes hó egyáltalán nincs, azonban síelésre a keverék is kiválóan alkalmas. Ha lenne gyerekem, most szívesen megmutatnám neki a tájat. Nézd, milyen gyönyörű, látod, arra van Szlovénia, arra lent pedig Olaszország. Ha megkérdezné, hogy mi van keletebbre, nem árulnám el neki, hogy arra a háború van. Emberek lövik egymást, kisgyerekeket égetnek, szuronyokkal nőket erőszakolnak. Kitérnék a válasz elől, s sikkantva lesíelnék a hegyről. Ekkor már örülnék, ha gyerekem egyszerűen eltűnne, így én kiélvezhetném a menetszél robaját, az arcomba csapódó hideget, és a szám szélén megülő műhavat, melynek furcsán édeskés íze van, és ha a pelyheket lenyelem, azokat még sokáig a torkomban érzem, mert nehezen olvadnak.

Elrugaszkodom a hegytől. A testsúlyomat ritmusosan hol jobb, hol bal oldalamra helyezem, a fordulók kivetnek az ívekről, és szinte belehajszolnak a következőbe. Gyorsan lesíelek a lejtőkön, odalent nagyot fékezek, a műhó szétterül körülöttem, mint a lepkeszárny. A Hüttéknél várakozom, Pistiék egyelőre nem érkeznek meg – vagy másik pályán ereszkedtek, vagy csak útközben megálltak. Legalább tíz percig ácsorgok, majd úgy döntök, csúszom még egyet.

A következő félóra teljesen kiesik a fejemből: az egyik pillanatban még a sílift felé oldalaztam, a következőben hangoskodva száguldoztam lefelé, a huplik alaposan megdobáltak, majd egy fékezés után újra a Hüttéknél álltam. Kikapcsoltam.

Körülöttem néhányan lézengenek, vagy ácsorogva forralt bort kortyolgatnak. Az egyik faház ajtaja ekkor kinyílik, és a teraszra négyfős társaság érkezik, így beláthatok a vendéglőbe is. Odabent sokan vannak, a síeléstől zakatol a mellkasom, a Hütte vendégei viszont mozdulatlanul ülnek, és felfelé néznek. Mint egy szektában, mindent egyszerre csinálnak – isznak, újra felnéznek, néhány szót váltanak egymással. Mielőtt az ajtó becsukódik, a pult környékén Pisti rikító kabátja jelenik meg, aztán az ajtó becsukódik, szélein pára gomolyog.

Lecsatolom léceimet, és a kopogós sícipőben felbotorkálok a faházig; előtte kijárták a műhavat, ezért a terasz sártól tocsog. Odabent meleg van, a hosszú sörpadokat síruhás nők és férfiak foglalják el. Pisti valóban bent van, éppen fizet, majd tálcákkal a kezében elindul a sarokban ücsörgő Izáék felé. A Hüttében egyébként kizárólag helyben termelt és helyben feldolgozott zöldségekből és húsokból készített ételek kaphatók. Forralt bort is főznek, ám a bonyolult koktélok és a drága kézművessörök idejének régen leáldozott. Kikérek egy nagypohárnyi bort, és odakopogok Pistiékhez. Ők is felfelé bámulnak, fejüket lejjebb húzzák, válluk megfeszül, mint a bokszolóknak. Tulajdonképpen mindenki így ül, a vendégek talán nem is pislognak, legalábbis ez a benyomásom, amikor a sörpadok fegyelmezett sorain végigtekintek. Belekortyolok a borba, amelynek kimondottan vizezett, szegényes íze van. Minden cseppjében olyan, mint a válság. Fanyalgok, pillanatra még az is eszembe jut, hogy hasmenést kaphatok tőle.

Ekkor robaj hallatszik, a vendégek arca vörös fénybe borul. Mindenki összerezzen, pedig csak az egyik csapos adott hangot a mennyezetről lógó tévére.

– Tegnap indult az offenzíva! Lehet, hogy a front összeomlik, és akkor… – a mondatot Pisti nem fejezi be, ettől úgy tűnik, valami kikandikál a szájából, mintha ajkain megcsócsált ételmaradék vagy félig elrágott gumicukor maradna.

– Undorító! – suttogom, azonban férjem és barátaink nem figyelnek rám, a televíziót nézik. A tudósítások képsorain harckocsik vágnak keresztül, lakóházakba lövegek csapódnak, s miután egy karámot is találat ér, marhahús és belsőségek repülnek mindenfelé. A kamera ezután a kráteres földet pásztázza, ahol olyan húscafatok is hevernek, melyek szerintem félig átsültek. A Hütte vendégei felkiáltanak, páran tapsolnak, Iza pedig rögtön nyom egy LIKE-ot a közösségi oldalon.

– Szegény bocik! A mindenségit neki! Hajrá, nem törhetnek át! Nem törhetnek át! – Zoli vicsorog. A vicsor mögött félelem és gondolatok vannak – inkább félelem.

Közelebb húzódom Pistihez. Megcsókol, a nyelvének bor íze van, mely megint csak a válságot juttatja eszembe, ilyen értelemben teljesen mindegy, hogy iszom vagy csókolózom, ezért inkább az ivás mellet döntök, és kortyolok a műanyagpohárból. A tévében továbbra is az offenzíva képei pörögnek, a riportok java része vágott anyag, élő közvetítést alig adnak. Ennek okát nem egészen értem, bizonyára technikailag is egyszerűbb rögzített híradásokat készíteni, mint egyenes adást, melyben mindig a kiszámíthatatlan jelen látható. A felvételek persze retorikaként is hatásosak, az más kérdés, így számomra eldönthetetlen, valóban a sorsdöntő offenzívát látjuk-e vagy csupán annak közelmúltját és emlékezetét. Mi van akkor, ha a támadó hadmozdulatok régen sikerrel jártak, a front összeomlott, és csak a rögzített híradások miatt tűnik az egész vas-csinnadratta és lövöldözés jelen idejű védharcnak? Behúzódom Pisti háta mögé. Igyekszem úgy mozogni, hogy a bújócska ne legyen túl feltűnő, ezért menekülésemet ölelésnek álcázom. Újabb robbanás után férjem felugrik helyéről, amitől teljesen fedetlen maradok. Nincs fedezékem, ebben a pillanatban férjem sincs.

– Uramisten! – Pisti és Zoli egyszerre vesznek a tálcán lévő sültkrumpliból.

– És ez csupán a kezdet! – Iza felnéz telefonjából, arcán higanyszínű fényeket hagy a világosabbra állított képernyő. A Hütte felbolydul, én viszont mennék vissza síelni.       

Nem jöttök, nagyon jó odafent!

– Szívem, menjél nyugodtan, mi megesszük, amit kikértünk. Nem vagy éhes? – Pisti sültkrumplit nyújt felém. Megrázom a fejem, pedig gyomromban egyre csak tágul a savas univerzum.

– Nem maradsz velünk? Fontos pillanatoknak lehetünk tanúi! A mostani történések mindannyiunk életére hatással lesznek – talán csak tévedek, amikor Iza arcán a megvetés jeleit fedezem fel.

– Srácok, én síelni szeretnék, két éve nem voltam, már rohadtul hiányzott. A hegyek itt vannak, a tévét meg nézhetem otthon is.

– Ez az egész már nem olyan, mint régen! – Zoli krumplit töm szájába, ropogósnak tűnik, kellően sózottnak, sőt az olajat is alaposan leitatták róla. Bizonyára finom.

Nem mondok semmit. Megcsókolom Pistit, intek a többieknek, és elkopogok a bejárat felé. A nedves deszkákon a járás körülményes, egyszer-egyszer meg is csúszom, egy helyéről ordibálva felugró fickó pedig majdnem fellök – szerencsére nem esek el.

Odakint hideg van, körülbelül hat fok lehet. A pálya egészen csöndes, csak a műhó ropog. A hangja olyan, mintha a pelyhek kemény plasztikból volnának, így minden lépésnél az a benyomásom támad, hogy egészen apró VISA kártyákon járok. A síliftnél felcsatolom a léceimet, és hanyag eleganciával várok a fenekem alá csusszanó ülésre. A völgy hamarosan feltárul, s a kötélpálya meredeken a magasba húz. Próbálom elfelejteni a háború képeit, ami nehéz, mert az előttem és mögöttem himbálódzó üléseken nem látok síelőket. Magányt érzek, és mivel köztudomású, hogy ilyen lelkiállapotban a gondolatok is nehezebben terelhetőek a megfelelő irányba, ezért a háború a fejemben marad.

Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan kezdődött, igaz, visszagondolva egyszerűnek tűnik a képlet: az egyik ország megtámadta a másikat. Az egyik ország tankokkal átlépte a határokat, mire a másik ország tankokkal védekezett, vagyis a két ország hadba lépett egymással. Eleinte a helyzet fikciónak tűnt, abszurd felvetésnek, melyen az ebédszünetekben vagy egy café latte mellett rágódhatunk. Kezdetben minden hírt figyeltem, bekövettem az összes hírügynökség web-, illetve közösségi oldalát, és képben voltam. Up to date. A háború azonban elhúzódott, én pedig korábbi érdeklődésemet képtelen voltam fenntartani, mert attól féltem, hogy az állandósuló stressztől mellrákot kapok. Ezért egy idő után igyekeztem távoltartani magamtól a háborús híreket; karrierem felé fordultam, túlóráztam, és eltökéltem, hogy az áhított előléptetést végre kicsikarom.

– Drágább lett a tej, ez a mi háborúnk! – mondtam kollégáimnak viccelődve, ám Pistinek megtiltottam, hogy otthon háborúról szóló műsorokat, esetleg online tartalmakat nézzen. Kétszer elengedtem háború-partyba, így a tiltások miatt nem volt lelkiismeretfurdalásom; ezeken kollégáival találkozott, vizslatták az aggasztó tudósításokat, figyelték a robbanásokról, tragédiákról forgatott riportokat, átbeszélték a háború lehetséges terjedéséről szóló elemzéseket, és közben rettegtek. A háború azonban nem eszkalálódott. Az érintett terület határai között ment előre és hátra, mint az irodai fénymásoló feje, mely vakító csíkokat húz a papírlap felett. Bár a háború más országokra nem terjedt át, a globális gazdasági helyzetet alaposan felbolygatta. A növekvő infláció miatt a szerencsétlenebbek a tej árát sem tudták megfizetni, ám munkaadó cégeink prosperáltak. Fizetésünk emelkedett, engem pedig előléptettek. Irodámmal online felolvasóesteket szerveztünk a háborús területeken élőknek, a közvetítéseken nagyot kaszáltunk, mert valamilyen oknál fogva nézettek voltak, és a reklámbevételek miatt a cég szárnyalt.

A sílift döccen egyet, a hegytetőn álló üvegkalitkában a pályamunkás kétségbeesetten integet. Egyébként igaza van, hogy hevesebben reagál, mert majdnem fennmaradok a liften. Ez szerencsére nem történik meg. Az ülésből elegánsan leugrok, keveset zuhanok, s gyönyörű íveken lesíelek a felvonó alatt. Szemem sarkából látom, hogy a liftes fickó még mindig mutogat.

– Nem kell betojni, majdnem béke van! – vigyorgok, miközben a szűk szakaszon forgolódok. A műhó csúszásra itt annyira nem alkalmas, de S11-eseim nem jönnek zavarba akkor sem, ha átsiklok egy-egy zöld fűcsomón.

A következő húsz percre nem emlékszem. Újra kikapcsoltam. Dereng, hogy a pályát szegélyező fenyőfák elmosódva elhúztak mellettem. Tűleveleik-ágaik összeolvadtak a napsütéssel, a szilárdság kiveszett, s csupán zöld massza maradt belőlük.

Pistiék mellett ocsúdok, a televízióban földrögök röpködnek, ahogy az aknavetőtűz végigszántja az arcvonalat. Pislogok, mint a 3D-s mozielőadások közben, és szemeimet is megtörlöm. Pilláimon szerencsére nem maradt a nehéz sárból és földből.

– Nagyon durva! Ott keleten kell megvetniük a lábukat, különben harapófogóba szorítják őket. Ha ez megtörténik, akkor vége. Csapataikat egyszerűen felmorzsolják! – Zoli keze ökölbe szorul, felesége bólogat, mintha nyakizmait férje ujjai mozgatnák. Iza pötyög a telefonján, a képernyőn rongyos gyerekeket látok, kezükben géppisztolyt tartanak.

– Milyen odafönt?

– Jó a pálya! Az osztrákok szuperül lekezelték, mintha eredeti hó lenne, komolyan mondom!    

– Nem akarsz inkább idelent maradni? A mostani helyzet eléggé para, nem is értem, hogy vagy képes ilyenkor síelni.

– Egy sípályán vagyunk, Iza! Mi a fenét kellene csinálnom?

A televízióból robbanás hallatszik, a Hütte közönsége felemelkedik, majd szinte egyszerre visszazuhan a fapadokra. Pisti és Zoli is talpra ugrik, mintha meccset néznének, és az egyik csapat éppen gólhelyzetbe kerülne. Azt nem tudom, melyik csapatnak szurkolnak, férjem viselkedése eleve újdonság számomra, hiszen otthon sportközvetítéseket és háborús híreket sem néz.

Iza a helyén marad, nem ugrik föl. Szemeit egészen szűkre húzza, engem kémlel, ezért menedéket keresve Pisti hűlő borába kortyolok. Válság.

Gyere föl inkább te is! Olyan jókat síeltünk két évvel ezelőtt. Mondom, hogy jó a pálya!

– Nem! Ez most fontosabb! Szurkolnunk kell, mert keleten áttörhetik a frontot. Nem érted?  

Iza mocorgó szembogaraival az enyémeket keresi, ám azokat nehéz utolérni. Zavartan futkosnak az asztalon, kikerülik a sültkrumplit, felszaladnak Pisti karján, onnan a ház rönkfalaira ugranak, végül eltűnnek a mennyezet árnyékos részein. Zavarban vagyok.

Egy sípályán vagyunk, mit kellene csinálnom? Ücsörögni, és közben félni? Hát a nagy francot! Felállok, mozdulatomat csupán Iza követi, a fiúk a tévét bámulják.

A felvonón, útban a hegytetőre megint a háborún gondolkozom, hogy meddig tart még, és mi történik, ha a keleti frontvonalat valóban áttörik, és a támadók esetleg nyugat felé vonulnak. A gyomrom reszket, mert otthonunk is a harcoktól nyugatra fekszik, tehát ebben az esetben elképzelhető, hogy a háború a mi országunkra is átterjed. Ha ez megtörténne, fogalmam nincs, mit kellene csinálnunk, hogyan kellene élnünk, ezért inkább próbálom kiverni a fejemből az egész háborúsdit, és síelek. A tempót végletekig fokozom, száguldozásom közben a pálya fehér és zöld csíkokra egyszerűsödik. Odalent sem állok meg, azonnal becsúszok a sílifthez és elindítok még egy menetet. Sálamon keresztül is érzem, ahogy a műhó végigver rajtam, a menetszél süvítése anyagszerűvé válik. Menekülök! Lehagyok mindent, még a háborút is! Úgy képzelem, hogy a lejtőn egyszer csak harckocsik, tankok, és motoros szánok jelennek meg. A fenyvesből érkeznek, a fák törzsei meghajolnak-eltörnek a járművek súlya és lendülete miatt. A járművek fegyelmezetten, egy vonalban sorakoznak fel, majd elindulnak. Fölcsap a fekete füst a kipufogókból, a gépek gyorsítanak, a nyomomban vannak, én azonban elnyújtom az íveket, és fokozom a tempót. Az egyik tank lövegtornya felém fordul, és tüzet nyit. A lövedék sikítva szeli a levegőt, aztán becsapódik, szintetikus havat és földet szór rám. Közben lőni kezd egy nyolckerekű harckocsi is, a légiakna előttem robban föl, krátert üt a hegyoldalban, látom a pálya alatt futó elektromos vezetékeket, melyeket a hóágyuk miatt telepítettek. Aztán becsúszom a sílifthez, és következik az újabb menet.

This year, to save me from tears
I'll give it to someone special.

Az estét a szállásunkon töltjük, mivel a Jägermeister elfogyott, az este nehezen indul – legalábbis számomra. A kályha recseg-ropog, mintha utcai harcok dúlnának benne, a kiszámíthatatlan zajoktól néha összerezzenek. A többiek egy kupacba tömörülve sutyorognak, én a nappali másik végében, egy széken ülök. Lefürödtünk, mindannyian tusfürdőtől-sampontól illatozunk, ők azonban együtt vannak, én külön helyezkedem el – rajtuk kívül. Ők, mintha elsöprően intenzív élményt élnének át, csillagformában összehajolnak Iza telefonja körül, és a háborús közvetítést nézik. A telefonra nem adtak hangot, csupán a robbanások fényjátékát látom, azt is csupán Iza, Pisti és Zoli arcán. Ők egy háborús film mozivásznai, én üres lap vagyok: fáradt és elgyötört. A tagjaim izomláztól égnek, alig bírok megmozdulni, pedig alaposan lenyújtottam, miután a házba visszajöttünk. A menekülés fájdalma és tejsavas kicsapódásai futó görcsöket okoznak, a karomat alig bírom felemelni, a combom tompa zsibbadással jelzi, hogy jelenleg nem a testemhez tartozik, hanem valahol máshol van. A sutyorgás egyre erősödik, már hallom is, hogy a többiek mikről beszélgetnek. Ha jól veszem ki szavaikat, a frontvonal még stabil, tehát ellenáll a támadó csapatok előrenyomulásának. Elképzelni sem tudom, ellenkező esetben mit kellene tennünk. Haza kellene utaznunk? Vagy éppen fordítva, itt kellene maradnunk biztonságban? Persze szívesebben maradnék Karintiában: síelhetnék még egy hetet, bár az is előfordulhat, hogy a menekültstátusz megszerzése miatt egy városba kellene utaznunk. Mindegy, mert a síbérleteket szerdáig megváltottam, addig úgysem megyek sehova, ha már pénzt adtam értük!

– Szívem, bekapcsolhatjuk a tévét? Csak egy picit!

Összerezzenek, mintha a nappaliban puskalövés dördülne. Amikor Pistire nézek, a szája még füstölög.

– Nyugi, lesz okunk ünnepelni! Kitartanak, vonalaikat egyelőre nem törték át, a védők nagyon hősiesen küzdenek! – Zoli szemében könnyek csillognak, a több száz kilométerre történő helytállás meghatotta. Persze a távolság felmérése részemről felesleges, mivel mindenfajta hősiesség a valóság összes létező pontjától egyenlő távolságra van – és ez a távolság kifejezhetetlen.

– Nem hiszem, hogy engedélyt kellene kérnünk! Ő sem kérdezte meg tőlünk, hogy síelhet-e ilyen komoly helyzetben. Síelt, akkor meg mi is tévézhetünk, nem igaz?

Iza a fiúkat gusztálja, először Zolira, majd Pistire néz. Tekintetében nincs szexuális vágy, mégis úgy érzem, férjemnek kendőzetlenül ajánlkozik. Elszántan és közönségesen csábítja, mintha felvetné, hogy hátul a vécében egyszerűen le…pja Pistit. Legszívesebben ráordítanék, hogy mi a frászt képzel, hogy merészel kikezdeni a férjemmel, de ez nem lenne helyes.

– A tévé tegnap sem működött. Nem akartok inkább zenét hallgatni? Vagy játszhatnánk, emlékeztek, két éve mekkora Ki nevet a végén-partit nyomtunk? A társas még mindig a kredenc fiókjában van, láttam!

– Az antenna tápja nem volt bedugva tegnap. Az volt a baj, azért nem ment a tévé. Reggel elolvastam a házirendet, abban benne van, hogy mindent kihúznak, nehogy véletlenül tűz üssön ki!

Egy informatikussal nem érdemes vitatkoznom. Zoli már rájött a technikai probléma megoldására, persze arról fogalma nincs, hogy a csatlakozót tegnap én távolítottam el a konnektorból éppen azért, hogy a meddő tévézést elkerüljük. A képernyő éledezik: Zoli mereven ráfogja a távirányítót, Pisti pedig néha-néha rám néz. Mindegy, hogy fejét éppen merre fordítja, még ha pillantása felém is kalandozik, az nem jelenti azt, hogy engem néz. Magányosnak érzem magam. Iza viszont mosolyog, mindegy, hogy a fehér fogakkal villogó vigyort merrefelé szórja, az folyton hozzám ütődik.

Nem tudom, hogy barátaink mikor változtak meg, hiszen kapcsolatunk leginkább felszínesnek mondható. Tegnap még azon gondolkoztam, milyen trauma érhette őket az elmúlt időszakban, a választ mára tudom. Nem tragédia történt velük, pontosabban az a tragédia, ami velük történt mindannyiunk közös ügye, csak ők másként dolgozzák föl az eseményeket. Én menekülök, ők elmerülnek, én folytatni próbálok, ők befejezik a dolgokat, én síelek, ők háborús híreket néznek.

Robbanás hallatszik. Felpattannék a székről, de amint combizmaim megfeszülnek, csupán elkínzott nyögésre futja tőlem.

– Jól vagy, szívem? Sokat síeltél ma, nem csoda, ha mozdulni sem bírsz! – Pisti megnyugtató hangon beszél, szavaival selymesen cirógat, ám olyan területeket érint, melyek nagyon fájnak.

– Biztosan csak ez a baj – fesztelenséget imitálok, mely rögtön elcsépelt női szerepbe kényszerít; színlelt orgazmus vagyok. Természetesen egyetértek férjemmel, természetesen minden rendben, természetesen a valóság férjem kimondott szavai alapján rendeződik. Már nem is megjátszott élvezet vagyok, hanem kukta: kívül semmi nem látszik rajtam, ám bármelyik pillanatban felrobbanhatok.

Iza mosolyog, majd lekapcsolja a villanyt. Sötétben maradunk, csupán a televízió képei peregnek-villognak. A közvetített robbanások szüneteiben a szobát feketeség tölti meg. Aztán felcsapnak a sárga és vörös lángok, a képernyő piramis alakban szórja a fényt, s világos sávokat lő a nappaliba. Fogalmam nincs, hogyan értelmezzem a képeket, alapvetően a háborút sem nagyon értem. Most éppen vasvillákkal csecsemőket hánynak a máglyákra – az nem derül ki, hogy mindez a támadó vagy a védekező csapatok műve. Iza száját vigyorra húzza, a tévéből áradó tűz elmélyíti vonásait, oversized pulcsija démonszerű árnyékot vet a falra. Képzett férfihang szólal meg, szerencsére nem hallom tisztán, mert a robbanásokhoz képest a szöveg igencsak halk.

– Zoli, hangosítanál rajta?

– Persze!

A riporteri narráció már értelmezhető, a történéseket civilizált angol nyelven fejtegetik.

My God, I thought you were someone to rely on
Me? I guess I was a shoulder to cry on

A szöveget kizárom tudatomból, ehhez persze az szükséges, hogy a közvetítés zörejeit valamivel elnyomjam. Wham-ot dúdolok, az eredeti hangnemnél egy oktávval magasabban énekelek, s mivel a dal forrása – vagyis én magam – közelebb vagyok, mint a televízió, a monoton narrációt kellően roncsolom. Pisti engem bámul, végül egy hanghatás eltéríti tőlem, és újra a háborúra koncentrál.

– A Massacre at Midnight, vagyis az Éjféli Mészárlás képei! Így nevezték el azt a szörnyűséget, amikor gyerekeik elégetését végignézették a szülőkkel. Micsoda kegyetlenség! Láttátok már? Elképesztő képsorok!

Face on a lover with a fire in his heart (I gave you mine)
A man under cover but you tore him apart   

Erőteljesebben énekelek, szerintem a dal már mindenkinek megüti a fülét. Versenyre kel a narrációval, a kályha ropogásával, a máglyák reccsenéseivel és a tűzek körül térdeplő szülők néma csendjével. Zoli hangot ad a tévére, én pedig fokozom a Wham!-nótát. Fejhangú dúdolásom és a televízió kikevert, öblös basszusai úgy rivalizálnak egymással, mint két paradigma.

Síelni akarok! A híradást továbbra sem értem, én kulturális rendezvényszervező vagyok. Cégünkkel online felolvasóesteket közvetítünk a háború sújtotta országnak, az HBO dekóder nélkül jön be, nemrég léptettek elő. Örülök, hogy nincsen gyerekem! 

– Szívem, minden rendben? – Pisti megérinti vállamat. Nem tűnt föl, hogy közelebb jött, most mégis mellettem áll, viszont csak elmosódó körvonalait látom. Bizonyára sírok.

Fejem megrázom, látóterem is tisztul, mert a könnyek leperegnek szempilláimról.

– Gyere ide hozzánk! Nézd meg, mi történik! Borzalmas! – árnyékok mozgolódnak Iza mögött. Legszívesebben kirohannék a nappaliból, a parancsot kiadom lábaimnak, de amint combomban összerándulnak az izmok, én feladom; nem futhatok el, mivel lábaim begörcsölnek.

A riport elhagyja a romos városban lobogó máglyákat, áttér a csatatérre, és a nappalit újabb robbanások rázzák meg. A rönkök közötti rések zörögnek, ahogy elnyelik a sztereóban szóló morajlásokat, melyeket a hangkeverés szigorú szabályai szerint állítottak be, így teljes spektrumuk tökéletesen hallható. Még a hangkoszok is tiszták és átélhetők, mielőtt elhagyják a nappalit. Menekülnek velük a fények is, a kipattanó vörösök, a nyíló sárgák először szétfröccsennek a falakon, aztán eláztatják Iza és a fiúk arcát. A hangokhoz hasonlóan hullámokban távoznak: kiszüremkednek a rönkházból, beszínezik a teraszt és a kocsibeálló műhavas területeit. A következő robbanás fényjátéka meglöki az előzőt, ettől az reszketve meglódul a keskeny hegyi ösvényeken, eljut a sípályákig, aztán elömlik a völgyön. A háború zaja és fénye elfoglalja a hegyet! Nincs megállás – offenzíva van!

A Wham!-nótát erőteljesebben kell énekelnem. A szobában már mindenki hallja. Szemek villannak, az ablaküvegek rázkódnak, mert Iza hirtelen megszerzi a távirányítót, és hangosít a tévén. A Last Christmas és a haditudósítás megküzd egymással. A szintipop gyakran felülkerekedik a riport monoton zsizsegésén, ám a hegycsúcsokként kiugró detonációk robajával, és az azokat kísérő ejakulációszerű fényjátékkal nem boldogul. Pedig magamban már képeket is társítok a szöveghez: elrugaszkodom a videóklip idilljétől, a kifestett arcú George Michaeltől, és saját élményeket dolgozok a nyolcvanas évek matt snittjei közé. Apámékkal síelek, a gimis utazásokon barátnőimmel csúszkálok, aztán következnek az egyetemi évek, a Baileys-be fojtott ötnapok és négyéjszakák. Végül a felnőttkor emlékeivel vigasztalódom: Pistivel zöld hegytetőkön állunk, lábunkon síléc, majd Izáék érkeznek, és szintetikus keverékkel hógolyóznak a Hütték előtt. Az élményekből gyúrt katyvasz útját állja a szüntelenül pergő híreknek, azonban Iza is résen van, és növeli a hangerőt. A képernyőn megjelenik a Volume felirat, egy szövegdoboz is felpattan, és a halláskárosodás veszélyére figyelmeztet. Ordítom a Wham!-nótát. Már csak a refrént ismételgetem, mert a verzékhez szavakat kellene keresgélnem, és a jelenlegi küzdelemben másodpercnyi kihagyást vagy bizonytalanságot sem engedélyezhetek.

Last Christmas I gave you my heart
But the very next day you gave it away.   

Egyszer csak csend lesz. Butuska fejhangom a némaságba sikkant, intonációm bántó, inkább egyfajta szűkölés, mint kottával leképezhető ének. Csend van. Talán adásszünetet rendeltek el? Talán többszáz kilométerre tőlünk, ahol a háború jelenleg is zajlik, áttörték a frontvonalat, és hamarosan bejelentik, hogy az előrenyomulástól már a nyugati országok is retteghetnek? És amit most a tévében látunk, az csupán rövid cezúra, amíg a tudósítások beérik az aktuális történéseket? A múlt és a jelen között keletkező vákuum, mely televíziós technikával és hagyományos igeidőkkel nem közvetíthető?

A kályhából süt a meleg, a műsorszignál beleharsan az estébe. Grafikák forognak, dobhártyánkat feszült taktusok verik, mert a tévé felhangosítva marad – időjárás-jelentés következik. A kékkosztümös meteorológus csaj szép angolsággal elmondja, hogy az évszakhoz képest Európa legtöbb táján holnap szokatlanul magas lesz a hőmérséklet. Barna lábai mellett térkép tűnik föl, melyen a kontinens időjárása egészen vasárnapig követhető. Kikeresem Karintiát, és szomorúan tudomásul veszem, hogy holnap tíz Celsius-fok várható, ami körülbelül a műhó szilárdsági hatértéke. Tehát olvadni fog, így síeléshez a vékonyabb aláöltözetemet érdemes felvennem. Nem baj. Ilyen melegben is tudok síelni, az S11-esekhez persze másfajta waxot használok, de szerencsére hoztam magammal enyhébb időjárás esetére is. A lényeg, hogy legalább párat csúszhassak!

Combom megrezdül, két lábfejem azonnal élezi a levegőt, s a talpak oldalán elfordul jobbra, majd balra. A síelésre gondolok, talpaimat elkínzottan húzogatom a padlón, úgy súrlódnak, mint két haldokló, akik kölcsönösen megsebesítették egymást. Lábaim a sípályán vannak, legalábbis az agyamban pergő képsor ezt hiteti el velük: összenyomott S betűket rajzolok a hóba, a pályán olvadás nyomai láthatók, a szintetikus felszínt kásás tócsák pettyezik. A bejárható terület jelentősen szűkül, az olvadás először a lankák széleit érinti meg, mivel ott a műhó is vékonyabb rétegekben rakódik le. Szűk íveken síelek, a latyakos szakaszon óvatosabban haladok. Képzeletben becsúszok a síliftekhez, és megyek még egy kört. A hegytetőről látom, hogy a meleg milyen pusztítást végzett a dombokon, melyeken kátyúk, zörgős pocsolyák jelennek meg. Nem baj, mert a hegy még így is síelhető! Nehezebb ugyan megtalálni az íveket, viszont így is élvezem, ahogy a kanyarok kidobnak magukból. Amíg egyetlen járható szakasz van a pályákon, én síelni fogok! Azért is! 

Elindulok. A combomba fájdalom hasít, amikor lábam végighúzom a rönkház parkettáján. Rásíelek az előttem felbukkanó huplira, ugrok egy alley oop-ot, és száguldok tovább. A szél feltámad, süvítés tölti be levegőt, aztán előttem felrobban a pálya. Nyakamba törmelék és jeges víz zúdul, a tócsák gőzölögnek, a friss krátereken keresztül egy karintiai rönkház nappalijára látok. Négy középkorú ember, két nő és két férfi ücsörög a sötétben. Ez a mi házunk, ők mi vagyunk: a fiúk rezzenéstelenek, akár két kimerevített képkocka bámulnak felfelé. Iza a sarokban csücsül, alakja hatalmas, mert termetéhez hozzáadódnak a falon táncoló árnyékok, melyek szétterülő szárnyakként csapdosnak. Én továbbra is a széken ülök, lábammal a siklást imitálom, közben könnyes szemmel dúdolok.

– Kapcsoljátok ki! Nem játszunk valamit? Nem hallgatunk zenét? Nem csinálunk valami mást?

Férjem felém pillant. Tekintete megindul a sötétben, csak félig jut el hozzám, mert útközben eltéved a szobában.

– Pistivel nem szoktunk ilyesmit csinálni! Az életünkből kizárjuk a háborút! – mondom kétségbeesetten.

– Pedig ez a valóság – Iza fogsorán porcelánfény csillan. 

– Nem! Karintiában vagyunk, folyamatosan szól a Wham! Last christmas, I gave you my heart!

– Mi a háborúval fekszünk és azzal is kelünk – Zoli helyeslően bólogat –, ez hatalmas dolog! Mindannyiunknak küzdenie kell, átélni! Ez a közös háborúnk is. Mindenki háborúja!

– Mi próbálunk nem foglalkozni vele, másra koncentrálunk, tudjátok… – Pisti ügyetlenül közbevág, a nappali azon pontját vizslatja, ahol engem sejt. 

– Szerintem érdemes követni az eseményeket, képben kell lennünk, mert nagy dolgoknak vagyunk tanúi. Történelmi dologoknak! – Iza Pistire néz, az arcáról csöpögő nyájasságtól olyan lesz, mint valami szekta nagymestere. Férjem helyesel.

– Izának sajnos igaza van. Meg végül is szabin vagyunk, ilyenkor élhetünk picit másként, nem? Szívem? Legalább ilyenkor!

Férjem visszafordul a tévé felé, újra egyedül maradok, Iza szánakozó pillantása fogva tart. Balra hajolnék a széken, de Iza mosolyának ütközök, jobbra dőlnék, ám újra határoknak koccanok. Úgyhogy mozdulatlan maradok, és nézem a közvetítést. Lőnek, tankokkal gázolnak át pocsolyákon, aszfalton, embereken, kutyatetemeken. A kutyák mindegyikén nyakörvet látok, mint a civilizáció utolsó szimbólumai virítanak rajtuk a színes, boltokban kapható darabok. Egy puskagolyó közvetlenül a fejem mellett csapódik be, meglebbenti lófarokba kötött hajamat. Aztán újabb lövedékek érkeznek, elsüvítenek a fülem tájékán, egy géppisztoly-sorozat végigver a padlón, vastag zokniba bújtatott lábaim előtt faforgácsok repkednek. A rönkház falain lyukacsok jelennek meg – az egyik pillanatban még nincsenek, a másikban viszont már ott vannak –, az ujjnyi átmérőjű hézagokon beszűrődik a kinti hideg és a holdfény. A többiek a tévét nézik. Golyók húznak el mellettük is: Iza a kanapén ül, körülötte a matrac szivacsdarabjai levitálnak, Zoli könyökénél eltalálnak egy bögrét, mely ripityára törik, Pisti ökölbe szorított kezénél felhasad az asztal, a levegőben hegyes faszilánkok terülnek szét. Háború van! Lőnek!

Haragot érzek, mintha a rajtaütésről a többiek tehetnének, mintha ezt a szörnyőséget ők engedték volna be az életünkbe. Főként Izára neheztelek, s most már biztos vagyok abban, hogy a több száz kilométerre lévő frontot áttörték, mindegy hogyan értelmezzük, a védekezés mindenképpen összeomlott. Támadnak! Engem támadnak! Menekülnöm kell!

Lassan megmozdítom tagjaimat. A combomban – és azon kívül is – éles fájdalmat érzek, mintha körülöttem két-három centiméter vastagságban a levegő is hasogatna. Leereszkedek a széken, és kúszni kezdek a konyha felé. Közben tüzelnek rám, a golyók süvítenek.

Now I know what a fool I’ve been
But if you kissed me now, I know you’d fool me again

A padlót folyamatosan veri az ólomzápor, pocsolyaként fröcskölnek a fenyőszilánkok, és már van olyan hiányos rész is, amin beszűrődik a ház alatt lévő osztrák föld.

Sikerül kikúsznom a sítárolókig. A járólap meglehetősen hűvös, de remélem, a nappaliban még mindenki életben van. A kiabálásokból, fojtott beszédfoszlányokból arra következtetek, túlélték a rajtaütést. A szűk fülkében a falnak támaszkodva felhúzom magam. A síruhákat kifordítva hagytuk itt, ezért izzadtságszag fogad, a helyiségben, mintha emberek állnának, körülvesznek az overálok és a vastag kabátok. Fel kell készülnöm a holnapi síelésre, hiszen az időjárásjelentés szerint a következő napokban jóval melegebb lesz, ezért másfajta waxot érdemes használnom. Az S11-eseket elfektetem a földön, melegítek és kenek, melegítek és kenek, majd amikor a viaszos réteg megdermed, előveszem az élezőt. Karistoló, fémes hanggal átmegyek a kantnikon, mintha kardot fennék, a húzások után ellenőrzöm az élszöget és a felületet. A házat robbanások rázzák meg. Egymás után két fülsüketítő dörrenés is érkezik, az ijedtségtől kezemet is megvágom. Vérem a padlóra csöpög, de újra nekilátok a munkának. Minden fenőmozdulat után a haragom növekszik, mintha magamat is élezném, a kezem mozog: föl és vissza, föl és vissza. Amikor végzek, gyűlöletet érzek – gyűlölöm a többieket, Izát, Zolit és Pistit is. Ők hozták ide ezt a borzalmat, ők vetették ránk a veszedelmet!

– Pisti, egy frászt! Megbeszéltük, hogy nem foglalkozunk ezzel, mert az életünk amúgy

rendben van. Csak gyerekünk nincs, de ki akarna ilyen időkben gyereket szülni? Ugyan ki?

A síruhák némán hallgatnak az akasztókon. Az S11-esek közben elkészültek, ezért hüvelykujjamat végighúzom rajtuk. Ölni tudnék velük, a sílécekkel bizony elvehetném mások életét! Olyan gyűlöletet érzek, hogy legszívesebben gyilkolnék, vagyis visszabicegnék a nappaliba, és szépen levágnám Iza, Zoli, és Pisti fejét. A padlóra vér fröccsenne, miközben egyesével levadásznám menekülő barátaimat és férjemet. A mészárlás végén csak állnék a cserépkályha mellett. Kezemben a nedvektől iszamós, újfajta hóviszonyokra fejlesztett S11-esek, melyeket végül beleállítanék a haditudósításokat ordibáló televízióba. Mindenfelé üvegcserepek szállnának, ami nem lenne túlságosan meglepő, hiszen háború van! Háborúban így szokták csinálni, és ilyen dolgok történnek.  

Lövések csapódnak a ház falának, én újra dúdolni kezdek. Egészen halkan.

My God, I thought you were someone to rely on.
Me? I guess I was a shoulder to cry on.