Derűs lesiklás a Fekete pályán
Általában nem bízom az olyan könyvekben, amelyek többféle műfajban írt szöveget is tartalmaznak (hacsak nem antológiáról van szó, ugye) – még kevésbé, ha műnemváltás is történik. Meggyőződésem, hogy a mindkét (mindsok) műfajban otthonlét egyenlő azzal, hogy a szerző egyikben sincs otthon – igazán. Hogy a sok ilyenkor kevés, meg egyéb közhelyek. Gáspár Ferenc neve és eddigi, általam ismert munkássága azonban garanciának ígérkezett arra nézvést, hogy könyve, a Fekete pálya – amely novellákat és kisregényt tartalmaz, ahogy ezt már a borítóról megtudhatjuk – maradandó olvasmányélményt szerez.
És így is lett, a radar nem hibázott, Gáspár Ferenc pedig hozta a minőséget, ahogy szokta.
A Fekete pálya című kötet szövegeinek egy részét már kéziratkorában ismertem, volt, amit én közöltem, volt, amit csak megmutatott a mester, így igen nagy öröm volt kötetben olvasni őket, hiszen az egymáshoz igazítottság újabb olvasmányélmény-rétegeket helyez a meglévőkre, és az bizony jó az olvasónak, miért is hagyná ki a tapasztalatot.
A kötet szövegei nagyon érettek, nagyon összegző természetűek és érzetet keltők (ami novelláknál szinte fura, de persze jó értelemben – általában a nagyregény szokta ezt az érzetet sikeresen felkelteni), nagyon-felülről-grandkép-az-életről megvalósulásúak. Így aztán, ha azt mondom, jó könyv, és jó olvasni, keveset mondtam. Gáspár Ferenc szinte állandó prózai kellékei, stíluselemei, prózavilág-építő eszközei (az álom és a valóság folyamatos keveredése, történet a történetben, racionális működésű sztori az irracionalitásban vagy éppenséggel irracionális működésű sztori a racionalitásban) természetesen jelen vannak a könyvben (ez különösen a kisregényre igaz), de emellett nagyfokú érzékenység és vesszőparipám, a pompás humor is ott figyel a szövegekben. Ilyeneket tud, ilyen zseniális kultúrhumort, tessék megnézni, csak úgy, könnyedén beszúrva egy Woody Allent idéző, naplózott történetbe a bérelt málnaszedő robotról: „Hosszú nap volt a tegnapi, sokáig kellett várnom, míg bágyadt vigyorral a képén elősántikált a fészerből az ebadta. Kimerítette a lány, ezt mondta. Kérdeztem, ez hogy lehet. Robot vagyok, felelte, de semmi se idegen tőlem, ami emberi.” (Számíthatnak rám) Vagy: „Most olvasom, hogy az egész emberiség beleférne egy Badacsony méretű hegybe. Egy jó nagy kősziklába. Nem mindegy, ki mellé kerülsz: leprás vénasszony hegyes könyöke nyomakodik az oldaladba, vagy valami csinos és egészséges fiatal. Vagy a feleségem. Az már negyvenkét éve. Vele vagyok a legszívesebben, vagy úgy is mondhatnám, hogy őt viselem el a legjobban. Ő simuljon az oldalamba. Mert kezdek hasonlóvá válni egy kősziklához, de sajnos nem szent péteri értelemben. Nehezen mozdulok, hajolni sem tudok már úgy, ahogy régen. Főleg bal felé nem megy, a bal csípőm elkopott, és közben meszesedik.” (Covidtól függetlenül)
A kötet elején szereplő novellák helyét lassan átveszik a tárcák, tárcanovellák, humoreszkek, ami kifejezetten jót tesz a kötetnek, és végül az egészet megkoronázza egy ízig-vérig Gáspár Ferenc-kisregény, mely két történelmi kort elegyít mesterien. Egy ilyen rövid kis ajánlóban viszont az érdemek további sorolása helyett ismét az idézés klasszikus, olvasót gyönyörködtető gyakorlatához folyamodnék, mert érzékelem – és igen nagyra értékelem! – Gáspár Ferenc bajusz alól elsomolygott, pompás humorát: „Nem tudom, hogyan és miképpen leltem rá a fokhagymára. Hogy fokhagymát kell enni. És nem egy-két gerezdet, hanem egy egész fejet, és folyamatosan. A szer – a fokhagyma – viszont rendkívüli módon büdös, s ráadásul, ha valaki rendszeresen fogyasztja, nemcsak a szája lesz förtelmes szagú, hanem a bőre is úgy illatozik majd, mintha beleheveredett volna valami végtermékbe, vagy legalábbis állatgondozó az istenadta Nagycirkuszban. A nátha és az a bizonyos grippének is csúfolt nőszemély viszont innentől fogva messzire elkerüli. Akárcsak a kollégák, akik továbbra is jó illatúak, ámde betegek. Ám a metrón, a villamoson egyre több a szabad hely, lassan úgy járok-kelek, mint egy maharadzsa, akinek jöttére azonnal felpattannak az addig unottan terpeszkedő alattvalók.” (Gyógymód)
Nagyszerű könyv, szinte szintézise a korábbi műveknek, ugyanakkor továbblépés is, katartikus sztorik, kerek történetek, remek poénok, megrázó sorsok – és közben valami bölcs derű, ami a legnyomasztóbb oldalakat is áthatja. Olvasásra kifejezetten ajánlott.
Gáspár Ferenc: Fekete pálya. Novellák és kisregény. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2024.
