A falu délkeleti csücskét akkor vágták le, amikor építették a székely körvasutat. Lázongtak az emberek a csonkítás ellen, a bíró még a közlekedési miniszterhez is fölment Budapestre.

Két napig tartott az útja lószekéren, egy hétig várakozott a kihallgatásra, szerencséjére éltek rokonok a fővárosban, akiknél meghúzhatta magát, de amikor végre sorra került, nem a kegyelmes úr fogadta, hanem egy mérnökféle ember, kinek akkora kopasz feje volt, mint egy disznótök, el is nevezte magában Tök Úrnak. Na, szóval ez a Tök Úr szépen megmagyarázta, hogy muszáj a falu egy részén keresztül vezetni a vasutat, mert maguk, ugyebár, szapora népség, egészen a hegy lábáig beépítették a völgyet, ház hátán ház, pajta hátán pajta, csűr hátán csűr, s csak azért hagyták abba az építkezést, mert útjukat állt a REZOLDAL. Ugye, így hívják maguk a dombot, ami útjukat állta? Szóval a falun fog keresztül menni a vágány, házakat kell lebontani, azok helyére jön a töltés, arra helyezik a talpfákat, végül a síneket csavarozzák le szorosan – ilyen szakszerűen magyarázott Tök Úr a falusi bírónak –, s mindezt azért, mert a falu szélén meredező hegy, mármint REZOLDAL mélyebb rétegei csupa pala és agyag, fennállna a hegycsuszamlás veszélye. Ha érti, ha nem kigyelmed, bíró uram, ezt nem vállalhatja a munkálatokat végző mérnökök csoportja. Maguk ott keleten, az Isten háta mögött, fejtegette tovább fennhéjázva Tök Úr, el sem tudják képzelni, mekkora terhelés a talajnak a vasút, arról sincs fogalmuk, milyen rezgések keletkeznek, amikor végigrobog azon egy hatalmas szerelvény.

Még egy rögtönzött térképet is elővett a miniszteri hivatalnok, rámutatott a hegyoldalra, amelyre kicifrázott, a rovásíráshoz hasonlatos nagybetűkkel valóban ráírták: REZOLDAL.

– Látja? – mondta a főmérnök. – Ez a falu legveszélyesebb határrésze, maguk szántják, vetik, boronálják a felszínt, de nem tudják, mi van a mélyben a föld alatt.

Lehajtott fejjel, dolgavégezetlenül tért vissza a bíró, falugyűlést hívott össze, s elmondta, legalább ötven ház fog leszakadni a községről, azok a magas töltésen és a síneken túlra esnek, vagyis hát a vasút gödrébe.

Kiabáltak többen, nagy volt a zaj, egy éles hangú menyecske rikoltotta:

– Legyen úgy, ha muszáj, az lesz a VASÚTGÖDRE.

– Mi meg legyünk Nagyfalu – nyelvelt egy másik fiatalasszony.

Faluhelyen mindennek azonnal nevet adnak a népek.

Gyér volt ez a fertály, ezért csak tíz, tizenkét házat kellett lebontani, s néhány csűrt, színt, pajtát, azoknak a vonalára tervezték a vasutat. Inzsellérek jártak házról házra, összeírták a fiatal férfiakat és legényeket, akik vállalták a kubikosmunkát és a talpfák faragását. Mint hangyaboly, bolydult fel, s nyüzsgött a falu, túrták, hordták a földet, döntögették az erdőn a cserefákat, s faragtak úgy, hogy csengett belé a völgy. Örült a nép, sokan jutottak keresethez, jól fizetett a vasút.

Nagy ünnepséget tartottak a felavatáskor, még a minisztérium emberei is lejöttek, Tök Úr vezette a küldöttséget, a sínek két oldalán álltak fel az emberek, s amikor nagy fújásokkal bepöfögött a felvirágzott mozdony az öt vagonnal, eget hasító ordibálásba, éljenzésbe törtek ki, a közeli hegyek verték vissza a visszhangot. 

– A jó Isten tekintett ránk, végre nem vagyunk mi sem az ország seggvéghurkája – mondták az emberek.

De a szipirtyók pusmogása másképp hangzott, ördög lakik a kormos, füstös szörnyetegben, súgták egymás fülébe, püh, püh, kőfüliben járjon, és hányták magukra szaporán a keresztet.

Ilyen cifra volt a vonat fogadtatása itt, a keleti végeken, de hamar tapasztalták az emberek, hányféle haszna van a gőzösnek. Az asszonyok a közeli város piacára hordták a zöldséget, a tojást, az írót, a mézet, a túrót, a pityókát, a férfiak követ, fát, sót, meszet vagoníroztak, a regruták sem rázós, lőcsös szekerekkel vonultak be katonának októberben, hanem pálinkásüveggel a kezükben hágtak fel a vagonok lépcsőire, s az ablakon keresztül integetett ki-ki a maga szeretőjének.

Így teltek az évek, az évtizedek. Már a Nagy Háborút készítették elő a nagyhatalmak sarlatán urai, amikorra lassan-lassan megszokták ezt a nagy változást. A jót könnyebb megszokni, mint a rosszat, mondták, és jöttek-mentek, furikáztak, még a főváros sem tűnt elérhetetlen messzeségnek ezután.

Az viszont észrevétlenül következett be, hogy Nagyfalu mellett létrejött egy másik, egy kisebb település. Egy volt a kettő, de mégsem teljesen azonos. A kicsi nevét megszokták, VASÚTGÖDRE, ahol új szokások alakultak ki, a kalákákat, a táncmulatságokat, a keresztelőket már külön tartották, ha csak lehetett, lánykérőbe is ritkán ment át egy vasútgödri legény az anyafaluba, és fordítva, s mintha a népviselet is változott volna, abban is különbözni akartak a makacsfejű asszonyok.

A házasságkötések körül keletkezett némi zavar. Imets Mihály például nem kapott feleséget magának Vasútgödriben, lenézték a lányok. Bikaerős volt ő, hús és csont monstrum, de együgyű, mafla, dadogott is, emiatt az anyafaluba járt vizitába, ott, a feluvégen talált magának feleséget, Gerő Vikit, akiről hamar kiderült, pótolja az ő fogyatékosságait. Égett keze alatt a munka, szeme villogott, nyelve pergett, mint a cimbalom ütője, s nemcsak a házi munkát végezte el, hanem az erdőn is döntött fát, s ha lucerna kellett a nyulaknak, disznóknak, az alsó kertben a kasza nyelét is megfogta.

Irigyelték Vasútgödriben emiatt Misit, nézzétek, te, mondták, vak tyúk is talál szemet, ki gondolta volna, hogy Mihókot ilyen szerencse éri, tűzrőlpattant menyecske a felesége.

Soha nem verte föl perpatvar a házaspár csendjét. Viki parancsolt, Misi szót fogadott, mint egy hatéves gyermek. Tökéletes volt a harmónia. Vasútgödre lakói megszokták, hogy idegen asszony vegyült közéjük, amúgy is féltek a csípős nyelvétől, hamar elküldött ő bárkit melegebb éghajlatra.

Viki népes családból származott, testvérei éltek Nagyfaluban, emiatt sokféle munkát közösen végeztek.

A disznótor már-már családi ünnepnek számított. Ilyenkor összegyűlt a rokonság, a férfiak pirkadatkor pálinkát ittak, rávettették magukat a hízóra, lenyomták az oldalára, a mészáros torkon szúrta, a ház asszonya tartotta a vájdlingot, abba csorgott a vér. S ezután a sok évtized alatt megszokott, kialakult szertartással folyt a munka. A darabos részét a férfiak, az apró pepecselést a nők végezték.

A disznóvágás fő látványossága a perzselés volt. A levágott állatot hasra fektették, négy lábát oldalra feszítették, gyermekek hordták a száraz szalmát a színből, a mészáros villával egyenletesen, mindenhol azonos rétegben helyezte az állat hátára, s amikor meggyújtotta, toronymagasra csapott fel a láng. Pirultak az arcok, kacagás, sikoltozás tört fel az aprónépségből, még az asszonyok is kijöttek a házból az udvarra.

Mindig szerették az emberek a tüzet. Még itt, az Isten háta mögött is tudták, hogy voltak, talán ma is vannak tűzimádók, a plébánosuk mesélt erről, igen, szereti az ember a tüzet, a perzselés jó alkalom volt arra, hogy babonás révülettel meredjenek a szemek a lángokba, pedig tudták, ha kiszabadul a hatalmukból, a pusztulás démona lesz.

Egy ilyen disznótoros napon esett meg az a botrányos történet, amelyről még a környék falvai, sőt a közeli város lakói is tudtak, és mesélték azt széltében-hosszában.

Imets Misi és Hankó Teréz esetéről volt szó.

Élt Nagyfaluban egy fiatal, délceg nő, dereka karcsú, fara domború, úgy mondták, kiadós, van mit fogni rajta. Szeme ijesztően kék volt, igézni tudott azzal, leomló, dús, sárga haját hol koszorúba fonta, mint a lányok, hol kacér kontyot biggyesztett abból a feje tetejére, férfibolondító tincsek meredeztek ki abból. Templomba soha nem járt, barátnője nem volt, rokonai, mivel ő bevándorló volt a faluban, valahol messze, más megyében éltek. Magánya úgy vette körül, mint egy téli hárászkendő. Bosszantóan különbözött a falu, a vidék más asszonyaitól, de nemcsak külsejével vadított, az mondták róla, boszorkány, ért a rontáshoz, úgy csavarja ujja köré a férfiakat, ahogy akarja.

Gyűlölték, és titkon irigyelték a nők.

A férfiak falták a szemükkel, ha látták.

Teréz soha nem ment férjhez, legényekkel nem állt szóba, csak házas férfiak látogatták, akik fizettek neki, vagy pénzzel, vagy gabonával, ingyen nem dolgozott. Megtörtént nemegyszer, hogy fél zsák rozzsal a vállán jelent meg éjszaka valamelyik kiéhezett hím, megérte neki, mert tüzes volt Teri az ágyban, mint egy telivér kanca.

Egyszóval Hankó Teréz kurva volt, sőt a falu kurvája. Egybe is olvasztották a két szót, ha őt emlegették, azt mondták, Kurva-Teri.

De vissza a kényszerbékébe fagyott házaspárhoz.

Vikit meghívta a testvére, Róza, segítsen a disznóvágás asszonymunkájában. Húrolja a belet, mossa ki azt a patak vizében, töltsenek együtt kolbászt, májast, vérest, olvasszák ki a zsírt. Nem könnyű, egész napos munka volt az.

Kapitány Viki, neki meg ez volt a gúnyneve, ráparancsolt az urára:

– Te itthon maradsz, Mihály. Nem lehet egész nap éheztetni a jószágot, szórj magot a tyúkudvarban a majorságnak, délben szoptasd meg a borjút, kúráld el a marhákat, juhokat, a kutyáról se feledkezz meg! Én este későn vetődöm haza.

Mivel Kurva-Teri is Nagyfaluban lakott, Misi a kertek alatt, átmászva a vasút töltésén, kerülő úton lopakodva a híres nőszemély házához settenkedett. Délután egy óra lehetett. Kopogott, s amikor kinyílt az ablak, félre nem érthető ujjmozdulatokkal jelezte, milyen szándékai vannak. A hüvelyk ujját is összesúrolta a mutató ujjával, ami köztudottan pénzt jelent. Intett, hogy jöjjön utána a kertek alatti ösvényen, kövesse őt.

– Csak halkan, lábujjhegyen, Teri – suttogta –, egyedül vagyok otthon.

Amikor megérkeztek, a férfi két poharat vett elő a tálasból, mézes pálinkát töltött azokba, és ittak. Nem keveset, sokat. Erről is híres volt Kurva-Teri, úgy mondták, jó húzása van.

S akkor az asszony súrolta össze a hüvelykujját a mutatóujjával, ami ugyancsak egyértelmű némabeszéd volt. Misi kivette a százast a kaszten fiókjából, s kezébe nyomta.

Bementek a hálószobába, s szó nélkül vetkeződni kezdtek. Teri híres volt pedáns természetéről, imádta a rendet, most is egyenként fogta össze a ruháit, a rokolyáját, az alsószoknyáját, ingét, lajbiját, melltartót nem viselt, s toronyszerűen lerakott mindent a kanapéra.

Közben Misi is lerúgta a csizmáját, ledobált mindent magáról, vállon ragadta Terit, s belevágta az ágyba, ahol Vikivel szokott aludni.

Bikaerős volt a férfi, s olyan keményen kezdte gyúrni a nőt, hogy az még a falu kurvájának is kemény próbatétel volt.

Az idő tulajdonsága, hogy kitermeli a párhuzamokat. A paralellák igen gyakoriak a közéletben is, csak ritkán vesszük észre azokat.

Miközben Érosz oltárán áldozott a fölgerjedt bika és a nyihogó kanca, folyt a szorgalmas munka Nagyfaluban, Rózánál, a kolbászhúst Viki gyúrta, ő is kóstolgatta, illetve ízlelte a nyelve hegyével, elég só, elég fokhagyma van-e abban, Róza undorodott a nyers hústól, hányingert kapott tőle.

Amikor készen voltak a kolbásztöltéssel, s felrakták egy rúdra száradni a szálakat, hozzákezdtek feldarabolni és leőrölni a májat, a tüdőt, a veséket, mindent, amiből készül a májas-véres. Azt már megkóstolta Róza is, és felsikoltott:

– Jesszusom! Ebből hiányzik a két legfontosabb fűszer, a szerbors és a szegfűszeg. Ez így ehetetlen!

Felborították Róza fűszeres fiókját, abban minden volt, csak éppen szerbors és szegfűszeg nem.

– Várj, Róza! Én hazafutok, nekem van otthon elég, elhozom az egész készletet.

Ő természetesen nem a kertek alatt, kerülő ösvényen ment, hanem a rendes úton az állomás mellett, s hamarosan megérkezett.

A szerelmespár az ő hitvesi ágyában éppen a csúcson volt, s mivel együgyű Mihók elfelejtette bezárni az ajtót, rajtakapta őket. Az ura fel-le lüktető feneke, s a partnere válla fölött kibukkanó riadt női arc egy életre beleégett a tekintetébe, agyába.

– Hát ti mit csináltok itt, mocskos disznók? Hogy kerül ide, az én ágyamba ez a büdös ringyó? Az ő valagát kúrálod Mihók, nem a marhákat, nem az állatokat?

Szétugrottak az ágyban, de kimenekülni nem tudtak, Viki úgy állt ott, mint a bibliai tüzes rúd.

S akkor nagyot villant, nagyot villámlott a feleség agya. Ő sem volt teljesen észnél, öntudatlanul gondolta ki, mi lenne a legnagyobb bosszú. Megpillantotta a kanapén Kurva-Teri pedánsan összefogott ruháit, felmarkolta azokat az utolsó darabig, s kirohant az ajtón.

– Küldöm rátok a csendőrséget – kiáltotta visszafelé.

Hiába volt gyakorlott kicsapongó Teréz, akkor még ő is pánikba esett. Ha itt kapja őt a csendőrség, házasságrontás miatt börtönbe kerül.

Az ablakon keresztül meglátta, hogy Viki az ő ruháival már az állomáshoz közeledik, ezért ő is kiugrott az ajtón.

Anyaszült meztelenül.

Bal kezét kiadós melleire, jobb kezét a szeméremtestére szorította, s eszeveszetten rohant. Hideg volt, égette a fagyos sár a lábát, de semmivel sem törődött. Csak éppen hazajuthasson erről az átkozott helyről.

Az állomáson vonatra vártak sokan, egy teherautó is megérkezett, katonák ültek a raktéren, harsány kacagás robbant ki belőlük. A peronon az asszonyok, a lányok félrefordultak, a férfiak kárörvendő vigyorral nézték azt a testet, amit közülük sokan ismertek. Közelről, nagyon közelről ismerték.

Hahota, zsivaj, csámcsogás, hűhó kavargott az állomás környékén, Teri félőrülten rohant keresztül a peronon, s tűnt el az utcakanyarban.

Otthon úgy mosta le magát a nagy bükkfa tekenőben, mintha lepratelepről menekült volna.

Pedig nem volt kényes a természete.

Él, szállong, szájról szájra adják ma is a történetet, sokan még a megszokott csúfnevét is felcserélik, Csóré Terinek hívják.

A paralella másik ága a megszokott egyhangúsággal működött tovább.

Viki és Mihók nem váltak el, csak annyi történt, hogy a tutyimutyi férj nemcsak parancsokat, hanem csattanós pofonokat is kapott.

Nem védte magát, pedig bikaerős volt.