Semlény a Szervezeten - Élménytisztázó körút
Bagoly huhog napszámban
Drozsnyik István
(Abbéli örömömben, hogy a „napszámban” szó
újból összefér a nap és a száj kapcsolatában is.)
Az ezerkilencszáznyolcvanas évek elejét írjuk,
anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós elsőverseket.
Élménytisztázó körútra a Rácz Ádámról a kormányváltós,
kétsebességes Verhovináinkkal indulunk. Egy kis utazós,
mágneses sakk mindig ott az ülésem alatt,
a gyertyakulcs vonalához helytakarékosan, szépen passzolva lehet fektetni.
Egy pihenő során partizhat magával az ember,
vagy Verhovinatárssal a Tatárdombon, magányos szénégetővel a Bükkben.
A pár kilométerrel arrébbi, Szervezet utcai hasítás a kedvencem,
lefelé a Tatárdombról a robogás majdnem hatvannal.
Főleg a bedőlős részeknél nyernek más értelmet az üvöltő szelek,
az anya, a mama, az otthagyás, a megjövés agyoncsillagoskodós lesz,
pedig még nem tudom, hogy kb. tíz év múlva
a Szervezeten nyomják az első könyvemet.
Drozsnyik Istvánt majd e tízévmúlváról ismerem,
annak rendje és módja szerinti távolságból, én huszonegy, ő harmincnyolc,
izeg, mozog, gesztikulál, pedig még nem tudom,
hogy kb. negyven év múlva a Szervezeten az ő műtermében,
ill. műtermeiben, szoborparkjában, zegzugaiban ébredek rá,
hogy művészetének lényege, ereje éppen ez az izgés, a mozgás, a gesztikulálás,
a sietős életritmus kisebb-nagyobb, sokféle alkotásba formált szelídítés-rendje,
a meg- és a visszaszelídített, sokarcú művek egyetlen szép-arcú,
kollektív, nagyszabású arc-installációba emelése.
Drozsnyik alaposan elemzi az utazós, mágneses sakk átellenjén játszó partnerét.
A küzdőtársak közt persze, hogy vannak anyásak, mamásak, otthagyósak,
megjövősek, agyoncsillagoskodósak: a felállás így van rendjén.
Az is, hogy van, amelyiket fényes-, van, amelyiket mattfóliázza.
Ettől lesz ez az egyik legsakkosabb tartósság-vizsgálati folyamat a legsikkesebb,
amibe én valaha is betekintést nyerhetek:
megfigyelhetem, ahogyan Drozsnyik István lépésről lépésre képessé válik
a tartósítószermentes, elévülhetetlen művészet napi szintű bealkalmazására,
és ha ennek egyik rutinos eleme az,
hogy ’pihenésképpen’ verset ír, akkor egye fene, majd nem izgéljük, mozgáljuk,
nem gesztikuláljuk külön azokat a többi művétől,
hanem felfogjuk, felöleljük köszönetteljes örömmel: hisz köszönjük,
hogy átélhetjük, korszakai, ciklusai milyen folyamatban válnak olyan logikus,
periódusos és periodúsos rendszer-elemekké,
melyben az összművészeti alkotásainak buja hálózat-részecskéi
a grandiózum felé nőnek: anyázódnak, mamázódnak, otthagyósodnak,
megjövősödnek, agyoncsillagoskodósodnak.
A Szervezet műtermeiben nem mindennapi lehetőség átélni,
hogy ha a helyzet perio-dús, akkor bőtermő és bőtermű is:
ám a bőség itt nem búság, a buja nem baja, a sűrű nem sárú,
a szapora nem szappanopera. A sorozatos alkotás,
egy-egy téma szériaszerű, több rétegműfaj több műfajrétegű feldolgozása
(felbukkan ugyanaz a motívum performanszban, elektrográfiában,
vasszoborban, rajzban, festményben, versben…) nála napi rutin.
S az eredmény abból adódóan legalább oly szép, mint a királyok huszároppozíciója.
Verskertjének parcelláiban (na jó, talán elnézi majd, ha azt írom: Marcelláiban)
a művek: akár sakkban a fogott figurák. A szabály az szabály: van köztük nagyonsajátMarcellamagának ajánlott, azaz szándékosan magát érintő;
s ha már megfogta, azzal kötelező lépni. De van partneréhez nyúló: azt ütni kötelező.
Kapunk is jel-képesen, rendesen.
Kapun kívülre nem tessékel; ha kifáraszt, hellyel kínál, frissítőt hoz. Szórakoztat.
A Szervezet utcai hasítás az Élménytisztázó körútnál lassul,
a Diósgyőri várhoz közel már normálisan kell robogózni,
lassabban kell a fényt szedni, áthatóbban kell az aszfaltra levilágítani,
ott rendre megbújva fürkésznek a jardok, rejtekükből kiállva leintenek,
átvizsgálják a járgányokat műszakilag tüzetesen, ellenőriznek személyazonosságot, tulajdonjogosultságot, vezetői engedélyt. Nem kell megijedni,
a papírokkal mindig minden rendben, igazolom, hogy bátyámé a járgány,
apámék vásárolták neki, adott róla motorülés alatt tartandó papírt,
azzal a kiegészítéssel, hogy apám és az ő engedélyével én tartom karban
a ballagásra kapott Verhovináját, s amin most azzal vagyok, az egy karbantartó,
élménytisztázó körút. Ismét levetetik, szemügyre veszik a cigiért cserélt
napszemüvegeinket, a szívósabbaknak az apukák által nem a tengizi,
szar műanyag, hanem a Kuvaitból hozott, aranyfényű, üvegénátnemlátósára
kenődnek fel a bogarak. A felkenődés állagából, színéből, vastagságából
megállapítják, legalább hatvannal hasítottunk lefelé a Tatárdombról,
mélyen a szemünkbe nézve kell elmondaniuk, túl kicsik vagyunk még
ehhez az éktelen hasításhoz, legfeljebb negyvennel lehet robogni,
most már haladjunk normálisan, mert az Élménytisztázó körúton korzózókra,
a várba siető látogatókra vigyázni kell. A Verhovina a Rácz Ádám utcában áll,
egy panelház alagsori, szárítónak nevezett helyiségében,
apám valami módon kulccsal bír a helyiséghez, így én is.
Nem tudni, hogyan boltolta le ezt, ez az egyetlen vasajtós cucc
az épület pincesorában, a többi az kerítésdrótos, látni mindent,
amit a pincékben tartanak, egy pincén két tulaj osztozik,
többször két tulaj anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós,
lomnak ítélt könyveire látni.
A szárítóban érek nőmellhez és Iron Maiden hanglemezhez először, J
udit is, a zene is máshoz nem fogható. Tapintásra ugyan nem hasonlóak,
a jóérzés minősége összehozza őket mégis. Szép az ujjbegyeimbe,
szívvonalaimba a természeti és a mesterséges környezet
barázdált csodáinak beívódása, szép a Judit- és a lemez-hang a megszólaltatók
hozzáérésekor, rácsodálkozás az addig ismeretlen tónusokra,
hogy a hangok akkor és ott csak nekem, csak miattam oly remekek.
Az ezerkilencszázkilencvenes évek elejét írjuk, többnyire anyás, mamás,
otthagyós, megjövős, nagyoncsillagoskodós nemcsakenyém-elsőversekkel
hasítok a Tatárdombról lefelé a Szervezet utcára egy lábváltós,
háromsebességes Simsonnal, persze, hogy ugyanonnan,
a Rácz Ádámos szárítóból, ami előtt a kerítésdrótos pinchelyiségekben
rálátni az eltelt évtized alatt még nagyobb kupacokba gyűlt
anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós könyvekre.
Mint minden rendes mellé(kesen)írónak, Drozsnyiknak is vannak
anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós művei,
ez is így van rendjén, anyamamázni, otthagynimegjönni, agyoncsillagoskodni
nem csak letudni, hanem tudni is kell, abból ered a jártasság,
az őszinte mamanya, a jellemes megjönazotthagyat, a fesztelen csillagagyonja.
A Simson könnyedén robog az Új Bekezdés könyveinek sorozatába szánt
melléírásokkal hatvanat, nem kell hozzá a tatárdombi lejtmenet,
de a Szervezeten jard sehol. Pedig, ha rejtekükből kiállva leintenének,
s átvizsgálnák a járgányt műszakilag tüzetesen,
ellenőriznének személyazonosságot, tulajdonjogosultságot, vezetői engedélyt,
továbbra sem kellene megijedni, a papírokkal minden rendben,
igazolom, hogy enyém a most éppen szendergő robogás,
apáméktól kaptam a diplomaosztómra, élménytisztázó körutakra indulván
saját és mások anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós
verseivel hasítok a Szervezet utcában, egy Szervezet utcai nyomdában
könyvezik be őket, jó a nyomda a Szervezeten, belekukkanthatok
a bekönyvezés fázisaiba, fényszedésbe, levilágításba,
hallhatom a nyomdagép szimultán verselés-zaját, szagolgathatom a festék illatát,
félhetek a vágógépnél, mennyit ítél könyvemből nyesedéknek a mester.
Egyes fázisok imádott Verhovina- és Simson-zajokat idéznek,
sőt, meglehet, Judit- és lemez-hangok is megint jőnek, kopogtatnak.
Hasítások édes robajait, a tulajdonigazoló papírok, a tengizi, a kuvaiti, a pécsi
dugidohányok illatát, a gumiragasztó készlet édeskés bűzét,
néha a jard szájszagát is felérzem, a nyitható motorülések tájáról áradó dohszagot,
a Verhovinából átmentett utazós, mágneses sakk forróműanyag-büdösét.
A kétezerhúszas évek elejét írjuk, robajít a Szervezetre Volvojával Levente,
és Skodájával Nóra, hasít mind a két Vass, pedig az utcára nem a Tatárdomb felől
érkeznek, tudnak ezek hasítani Drozsnyik István felé menet a Szervezeten.
Attól tartok, fürkésznek a jardok, hiába múlik több évtized,
ugyanazok, ugyanúgy bújnak meg rendre ugyanott, rejtekükből kiállva leintenek,
átvizsgálnak műszakilag tüzetesen, kérik a tulajdonigazoló papírokat,
raktam ilyet a Volvoba, meg a Skodába is, a kesztyűtartóból majd árad a tengizi,
a kuvaiti, a pécsi dugidohányok illata,
a gumiragasztó készlet édeskés bűze, felérződik a jard szájszaga is.
Drozsnyik István kertjében anyás, mamás, otthagyós, megjövős, agyoncsillagoskodós
vasszobrokból is vannak versek, belőlük is vannak vasszobrok, a Szervezet
még mindig ilyen hasítóan szép, és ez ha örökre nem is,
de egy jó darabig biztosan így marad. Írhatjuk majd
a kétezerakárhányas évek elejét is, amikor én már nem leszek,
de hasítok még azért, ha bármelyik szerettem nélkülem erre jár.
Jard ugyanúgy bújik, a rejtek ugyanaz, az anyás, mamás, otthagyós, megjövős, nagyoncsillagoskodós versek is megtévesztésig hasonlítanak elődeikre,
mert meg kell írni ugyanazt majdhogynem ugyanúgy, máshogy érzi azt fel
a megszólaltató, legyen az más lemeztű, más ujjbegy, tenyér,
a csoda megtörténik ugyanúgy, a szobrok életre kelnek, az élet szobrokra kel,
saját verslábainak zsibbadásán
továbbra is ráér végeláthatatlan hosszan elcsodálkozni az idő.
Drozsnyik és a vershangja: legyenek azok a vasajtó mögött láthatatlanok,
vagy a kerítésdrótos pincehelyiségek mögül felsejlők, a jóérzés minősége
hozza őket össze, rácsodálkozás az addig ismeretlen tónusokra,
hogy az akkor és ott csak nekem, csak miattam oly remek.
Ügyelnem kellene arra, hogy ha bárhová hasítok, egy kis utazós, mágneses sakk
mindig legyen a közelemben, kulcsaim vonalához szépen passzolva feküdjön,
hogy alkalmasint kiborulás nélkül, játszi könnyedséggel vehessem elő,
ha partizni támad kedvem magammal, vagy egy bükki, magányos szénégetővel.
Persze, csakis a színdarab kedvéért. Élvezni a partnerrel, akkor is, ha az
’csak’ én vagyok, hogy a végjáték továbbra is az egyik legnagyobb erősségünk,
s vígre azt, ütőképesen, bármikor kedvünkre alakíthatjuk.