Nem minden rózsaszín

Emlékszünk még a Rózsaszín Cicákra? Vagy Tom Jones híres számára, a Delilahra, amit mi magyarok, csak Dilájláként emlegettünk? Az orosz órákra a suliban, a jelentésre, amelynek a szövege mindig távárissal (elvtárssal) kezdődött?

Domonkos László legújabb novelláskötete, az Isten hírével több nosztalgikus és önéletrajzi elemet tartalmaz, és időnként, mint Bene Zoltán az előszavában utal rá, a sorok között búvópatakként elő-előbukkan a szerző újságírói múltja is, ám ahogy haladunk az olvasásban, úgy merülünk bele mind jobban és jobban a domonkosi oeuvre mélyebb és balladisztikusabb művészetébe.

És ez a művészet nem áll meg a Rózsaszín Cicák történetének felvázolásával, amelyről csak annyit, hogy természetesen nem cicák voltak, hanem cicik, vagyis női mellek, egy hajdani és alaposan átalakított suszterüzlet bejárata fölött feltehetően műanyagból vagy könnyű fémből a Wesselényi utcában, egészen közel a Vörösmarty utca sarkához.

Az embléma Magyarország első olyan éjszakai bárjának bejáratát „díszítette”, ahol félmeztelen lányok szolgálták ki a vendégeket, volt sztriptíz, sőt: leszbi show.

Abban az időben én a Vörösmarty utca másik végében tanítottam, de a gyerekekkel gyakran jártam ki az Almássy térre focizni, így a két hatalmas és rózsaszín női mellre én is felfigyeltem. Az életemből azonban kimaradt a hely megtekintése, nem úgy Domonkos Lászlóéból, ám a szerző ezt a visszaemlékezést is bele tudta oltani egy keserédes novellába.

Mélységeket ígértünk az olvasónak, és azok lassanként meg is érkeznek, például egy egyes szám első személyben elmesélt osztálytalálkozó történetében, a Mária volt címűben, ahol tulajdonképpen az írástudók árulásának nagy kérdését feszegeti. A főhős Döme – nyugállományú szerkesztő – a tízéves érettségi találkozóról mesél, amit akkor alig győzött kivárni, mégpedig a legszebb lány, Mária miatt. Mária ráadásul nem csupán szép volt, hanem művelt és okos, és kissé ellenzéki, hiszen: „Ő hozta el nekem azt a gondosan összehajtogatott újságot, amelynek fejlécén azt olvashattam: Irodalmi Újság. Ismét magyar lett a magyar című Petőfi-vers volt az első oldalon és Németh Lászlótól Az emelkedő nemzet.”

Domonkos nem akar szájbarágósan mindent elmagyarázni, nem részletezi, miért tetszett neki ez az újság, csak jelzi: „…több cikket meg verset kimásolok belőle”.

Többek között ezért is szeretne Máriával találkozni, és az imponálásnak kevésbé szerencsés módját választva, tréfás orosz szöveget mond a találkozón szintén megjelent egykori nyelvtanárának címezve.

Az orosz dumának zajos sikere van, Döme még hozzáteszi, hogy ennél többet nem tud, de ebből a néhány szóból is jól megélt azóta is, ám a felharsanó röhögést hamar elcsitítja Mária éles hangja: „Ebből is látszik, milyen kevés tudás elég az újságíróknak!”

És innentől kezdve Döme részéről minden csak magyarázkodás, hogy „’56-ban ötéves voltam”, hogy könnyű annak, aki más szakmát választott, és „elbújt egy laborba”, de „Mária végül egy utolsó »sajnállak« mondattal otthagyott”.

Jópofa írás a Laja Amerikája című, de az igazán érdekes novellák ezután következnek. Berzsenyit jeleníti meg a Közelítő címűben, és akad megrendítő erejű elbeszélés is, mint például a Bitó Teca tisztessége, mely címében és előadásmódjában is már-már Mikszáthot idézi, s a törökkori történetet általános érvényűvé tudja emelni, hiszen a lányokat erőszakoló pogányok alatt mi magyarok általában másokra szoktunk gondolni XX. századi elmagányosodásunkban...

A többi költőt, költősorsot felelevenítő novellái is szépek, ilyen a Pásztortűz Balassi Bálintról, de egyszerre szomorú és megnyerő A Mészáros utca titka című, amely József Attila Lillafüreden írt versének múzsájáról (is!) szól, hiszen Marton Márta lakott ott, nem messze a krisztinavárosi templomtól, ahol Széchenyi István tartotta esküvőjét Seilern Crescentiával.

Márton Márta férjnél volt már akkor, és a világirodalom legszebb szerelmes verse tetszett neki ugyan, de semmi több. Elküldte a költőt. Lakása helyén ma fogtechnikai műhely van. A múzsa eltűnt, és vele együtt az Óda neki ajándékozott kézirata is.

Akad ’56-os novella is – Kapitán Tuskes –, és a címadó Isten hírével, melyben balladai tömörséggel meséli el az orosz nagyhatalom katonáinak hidegvérű kegyetlenségét, és jó negyven évvel később Döme (most már nyilvánvaló, hogy az író alteregója) amszterdami találkozóját annak az agyonlőtt magyar gazdának a fiával, akinek egyetlen bűne az volt, hogy bújtatni próbált egy német gyerekembert.

A novella jelen idejében már negyvenéves is elmúlt „bajszos” és cimborája a nyugatra jobb munkáért, fizetésért „kitántorgott” magyarok ittas hőzöngésével bizonygatja, hogy őrajta nem fognak ki, „ezek a … kommunisták nem nyomnak víz alá, az anyjuk mocskos… kiszúrok velük, ahogy tudok, nézd, itt vagyok, nyugat, fény, lóvé, élet... A gazdáik, a rohadt ruszkik... agyonlőtték az apámat... nem voltam még egyéves...”.

Döme ösztöndíjjal van Amszterdamban, és azért csatlakozott a társasághoz, mert már zsigereiben érezte a magyar szó hiányát.

Itt aztán megkapta. Isten nevében és Isten hírével.

Domonkos László: Isten hírével. Válogatott elbeszélések, Püski, 2024.