„Madárkának egy különös foglalkozás jutott: tálca volt. Quintus Hortensius Hortalus lakomáiról az egész biro­dalomban dicsőítő himnuszokat zengtek, hiszen az att­rakció részét képezték a fiatal női testen felszolgált ízletes fogások is.” – Részlet Viola Szandra új kötetéből.

– Rendész bácsi! Én még csak ötéves vagyok, elbámészkodtam a mutatványosnál, és nem találom az anyukámat. Segítsen megkeresni, kérem, mert olyan árvának érzem magam. Nem látott egy anyukát egy megijedt gyerek nélkül, aki úgy néz ki, mint én? – Részlet Kövér Péter Nem láttál egy... című novellájából.

A kötet novellái különböző helyszíneken és élethelyzetekben játszódnak: egy repülőtéri váróteremben, egy falusi konyhában, egy tárgyalóasztal mellett vagy éppen egy halálos ágynál. Hősei hétköznapi emberek – üzletemberek, katonák, gyerekek, öregek –, akik váratlan pillanatokban kerülnek szembe saját döntéseik súlyával és az idő visszafordíthatatlanságával. Egy elveszített esély, egy kimondott vagy elhallgatott szó, egy rossz mozdulat – és az élet végleg más irányt vesz.

Azt a kérdést, hogy mire jó ez a könyv, a cím elég alaposan össze is foglalja már nekünk – Útikönyvecske az élet útvesztőjébe –, ám senkit se tévesszen meg a kicsinyítőképző, ugyanis elég vaskos tartalmat birtokolhat az olvasó. És valóban csak egy könyvecske lehetne, ha szerzője nem Szappanos Gábor lenne, aki egyedi világlátásával a legtriviálisabb témát is képes izgalmasan tálalni, újabb perspektívába helyezni az ismertet, a megszokottat, az elavultat, vagy épp meguntat.

Kardos G. György, a vérbő humoráról ismert író és publicista egy szép nyári napon éppen hazafelé tartott, amikor a helyi díszállat-kereskedés kirakatában furcsa hirdetést pillantott meg: „Piranhaivadékok 250 forintért kaphatók”.

– Ki a fene akar piranhát venni? – morfondírozott az író, ám hazaérve Spiró György kopogott be hozzá azzal a hírrel, hogy nagyon jól halad legújabb könyvével, már a hétszázadik oldalon tart.

„Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül.”

Kósa Árpád meglepett! Tudtam róla – ahogyan bárki tudhatja, ha rámegy a mindentudó netre –, hogy tévés személyiség, újságíró, aki több televíziós társaságnak is vezetője volt, továbbá a sportélet területén is menedzser, klubvezető, de most íróként ugrott neve és könyve elém. A könyv címe maga a tartalom: 2049. Igen, mi lesz akkor?

„Kehidakusstány egy Isten háta mögötti, meghatóan kietlen kis tanyáján Józsi néni egy szál szalmakalapban feji a tehenét a pajtában, miközben azon morfondírozik magában, hogy ha majd egyszer meghal – tán nem is oly sokára –, legfeljebb háromezer év múlva szeretne csak reinkarnálódni, amikorra már a teljesen felesleges fajok zöme biztosan kihalt e bolygón.” – Rimóczi László két novellája.

Talán Umberto Ecotól, többek között A rózsa neve című híres regény szerzőjétől származik a mondás: a prózamesternek úgy kell ismernie és úgy kell megrajzolnia a helyszínt, mint egy topográfusnak. A „nem messze a sarokháztól” kijelentés helytelen, az vagy tíz, vagy tizenkét méterre van tőlünk.

Domonkos László válogatott elbeszéléseit olvasva a jeles olasz szerző intelme ötlik fel bennünk. A tizenhét rövid, tömör írás helyrajzai, idő- és térmeghatározásai pontosak, megbízhatóak, majdhogynem útikalauzként is használhatóak.

Hetvenkét patkány feküdt a fűben, nagyságrendi sorokba rendezve. Elöl a legnagyobbak, alkar hosszúak, szürkésbarna bundával, a hasuk piszkosfehér. Mindnek át volt harapva a torka, a karjaik végén a karmos ujjak görcsösen görbültek, mintha nagyon szorítani akartak volna valamit.

Finy Petra legutóbbi regénye több szempontból is rendkívül bátor, nem mindennapi, merész vállalkozás. Egyfelől olyan korszakról ír, amelyet ő maga személyesen még nem élhetett át, másrészt az 1968-as prágai események és annak magyar vonatkozásai, valamint a hatvanas évek „fridzsider-szocializmusának” korszaka még bőven tartalmaz „fehér foltot” íróknak, történészeknek egyaránt.

Emlékszünk még a Rózsaszín Cicákra? Vagy Tom Jones híres számára, a Delilahra, amit mi magyarok, csak Dilájláként emlegettünk? Az orosz órákra a suliban, a jelentésre, amelynek a szövege mindig távárissal (elvtárssal) kezdődött?

Halmai Tamás költő és esszéíró határfeszegető könyvvel jelentkezett. A varázsló madara című munkája a líra és a próza, az esszé és a fantasy, az irodalomra nevelés és az ökotudatosságra való figyelemfelhívás, az ifjúsági irodalom és a felnőtteknek szánt művek határterületein mozog, és akkor még a művek filozófiai rétegét nem is említettem… A könyv az alcím szerint „regényjáték, versekkel”-ként határozza meg magát.

„Nem olyan könnyü ám a bejárás oda,
Őrizi kapuját sok iszonyú csoda..." (P. S.)
  
„Μια φορά στα χίλια χρόνια (...)
Το μαγεύουνε και βγαίνει