Kéziratok dunsztosüvegben

Érdekfeszítő irodalmi tárlat nyílt a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban pénteken, ahol magyar költők Balatonról írt verseinek kéziratát állították ki. A múzeum, amely több mint százhúsz éve gyűjt irodalmi relikviákat, ezúttal kortárs költőket kért fel arra, hogy írjanak a Balatonra reflektáló verseket – meghatározott papírra, meghatározott tollal –, hogy azok műtárgyként kerüljenek kiállításra olyan klasszikusok opusai mellett, mint például Pilinszky János, Illyés Gyula, Weöres Sándor. Ennek eredményeképp három korszak százhét verse idézi meg az átmetaforizált Balatont.

Unikális irodalmi kiállítás nyílt május 16-án a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban Nézett a Balaton – Száz7vers – Balatoni Almanach címmel, amely kilencvenkilenc költő százhét, kézzel írt alkotását mutatja be, műtárgy formájában. Az ünnepélyes alkalom Czingili Zsuzsa és Kebiszek-Zuber Éva hegedűjátékával kezdődött, majd az intézmény igazgatója, Szanyi Brigitta és Csík Richárd önkormányzati képviselő köszöntőjével folytatódott. Elhangzott, hogy a múzeum 1904 óta gyűjt irodalmi relikviákat, javarészt kéziratokat, a jelenlegi tárlat is három korszakra, annak meghatározó költőire épül. Szanyi Brigitta múzeumigazgató az irodalomtörténeti gyűjtemény folyamatos bővítéséről szólva elmondta, hogy jelenleg harminchat kortárs költő Balaton-kéziratával gazdagodott a Laczkó Dezső Múzeum. Nemcsak országhatáron belül élő szerzőket kértek fel a Balatonhoz kapcsolódó opusok írására; a Kárpát-medence egészéből érkeztek kéziratok, amelyekhez – az egységes megjelenítés érdekében – speciális papírt és tollat is biztosítottak a szerzőknek. A kezdetről, a mérföldkőnek számító 1967-es esztendőről is szó esett, a múzeum ekkor intézett első ízben felhívást a kor magyar költőihez, hogy adjanak le ,,Balaton” hívószóval, a tóhoz kapcsolódó kéziratokat. Felbuzdulva a kezdeményezés sikerén, az intézmény azóta két alkalommal, 1999-ben és 2023-ban is hasonló módon bővítette gyűjteményét, utóbbi esetben Dr. Pilipkó Erzsébet főmuzeológus közreműködésével.

A kiállítást dr. Géczi János József Attila-díjas író, költő nyitotta meg, aki elsőként az autográf kézirat kifejezés értelmezési kereteit vázolta fel irodalom- és művelődéstörténeti, valamint etimológiai aspektusból. ,,A könyvtárosoknak és a levéltárosoknak létezik reá szakkifejezésük: ultima manus, az utolsó kéz által készített változat. Azaz a kiállított versek mindegyike olyan, az auktor személyes közreműködésével készült másolat, amely a szerző utolsó jóváhagyott szövegének tekintendő” – fejtette ki eltöprengésre érdemes gondolatait, majd bölcseleti megközelítésből is reflektált a szerzői kézirat presztízsére,  többletértékére. ,,A vershez ad-e valamit, ha a szerző kézírásával olvassuk? A nyomdai betűk révén megjelenített vers hatása különbözik-e a kézzel leírt szövegétől? A kézírással rótt sorok rejtenek-e titkot, olyasmit, amit a nyomdagéppel vagy az írógéppel szerzett betűkből összeállított szavak, mondatok elpusztítanak?” A József Attila-díjas író a kézirat kultuszának, valamint az individuum felértékelődésének kapcsolatáról beszélve kitért arra, hogy a szerzői kéziratok értéke hosszú kihagyás után a reneszánsz korszakban kezdett ismét megnövekedni. ,,A saját kézzel rögzített, papirosra tusfeketén száradt gondolat, legyen az önéletrajzi, bölcseleti, imai vagy eposzi tartalmú, az individuum felértékelődésére is utal, s a kézírás értékelése is jelzi a személyiség becsét. A költők és a költői munkák megbecsülése ekkoriban veszi újra kezdetét (ismét, mert az ókorban literátorkultusz volt), s bár a respektus napjainkra elapadt, a nyomai itt-ott láthatóak.” Kitért az első és a letisztázott kézirat közötti különbségre, valamint megemlített egynéhány – a tóra reflektáló – magyar nyelvű kéziratos forrást. Napjainkban, a digitális kéziratok elterjedése, s ezzel együtt az analóg manuscriptumok visszaszorulása más megvilágításba helyezi a letisztázott kézirat fogalmát is. Az első, valamint a letisztázott változat közötti különbség akkor volt igazán értelmezhető, amikor a kéziratok még valóban kézzel íródtak – lúdtollal vagy ecsettel – az íráshordozó felületre.  

Oberfrank Pál Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész előadásában a kiállított versek közül négyet – Filip Tamás, Lackfi János, Zsille Gábor, valamint Nagy Koppány Zsolt verseit – meg is hallgathatott a népes számú, érdeklődő közönség. Műtárgyként mindösszesen harminchat meghatározó kortárs költő verse került kiállításra, a fent említettek mellett, többek között Zalán Tibor, Tőzsér Árpád, Visky András, Végh Attila, Villanyi László, Géczi János, Fenyvesi Ottó, Mezey Katalin, Falusi Márton, Böszörményi Zoltán, Turczi István, Tóth Erzsébet, Tóth Krisztina, Végh Attila, Jenei Gyula, Finta Éva, Iancu Laura, Sarusi Mihály, Balázs F. Attila, Vass Tibor, Tolnai Ottó, Kilián László szövegkorpuszai.

Az ünnepi műsort követően a közönség megtekinthette, hogy a ,,papirosra tusfeketén” – vagy jelen esetben tintakéken – száradt gondolatok, műtárgyként milyen formában kerültek kiállításra. A sajátos berendezésű tárlaton a kéziratok ugyanis megannyi módon, hagyományos elgondolást követve és egészen formabontó stílusban is megjelentek: keretbe foglalva, speciális papíron, kihajtható táblákon, és egyedi térbeli konstrukcióként, különféle méretű, mennyezetről lelógó befőttesüvegekben.

A három korszakot felölelő tárlat olyan, mára klasszikussá vált szerzők Balaton-kéziratát őrzi, mint például Pilinszky János, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László, Szécsi Margit, Jékely Zoltán, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Határ Győző, Kodolányi Gyula, Fodor András.

No, de hogyan szövődik a magyar tenger ötvennyolc év költészetébe? Megannyi poétikus természetképet sűrítenek a versek, miközben szerzőjük hol a nyelv csillámló játékosságát megragadva, hol a lét mélyrétegeit felfejtve reflektál  Közép-Európa legnagyobb tavára. A megszólalás intonációja is széles skálán mozog; olykor hömpölyögve áradó, lázas hevületű, máskor egészen meditatív szövegkorpuszokban merülhet el az olvasó. Kedves, derűs antropomorfizációval is találkozunk egynéhány szöveghelyen, szépen példázva természet (tó) és ember teljes egybeolvadásának költői aktusát. Az alanyi-vallomásos beszédmódú poémák mellett jól megférnek az objektív líra darabjai is, miképpen verskatedrálisokkal és haiku-terjedelmű írásműveket is olvashatunk a gyűjteményben. Változatos műfajcsoportban és versformában, legtöbbször az időtlenséget, de legalábbis annak illúzióját megragadva szólnak a költők a Balatonról, a balatoni tájról, mégis úgy érezzük, mintha egy új, autonóm költői nyelvet hozott volna létre a tematika.

Ezúttal a ,,világ női vagánya”, a háromszoros József Attila-díjas Szécsi Margit Hajnal a nádason című költeményét idézzük ide. Hűvös tó hulláma-sodra / Betolong a nádasokba./ Nádszálak, kés-élű sások/ köszörülődnek vásnak. / Vállamra szitál a harmat. / Ez már az áhított holnap? / Fojtott sejtés e csönd- / Csak a halak daloknak.

A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum irodalmi gyűjteménye megannyi szempontból kuriózumnak számít, különösen annak fényében, hogy a digitális kéziratok elterjedésével az analóg manuscriptumok teljesen eltűnőben vannak. A Három korszak Balaton-verseit ilyen formában, autográf kéziratként, műtárgyként bemutatva tekinthetik meg az érdeklődők, október 16-ig.

A szerző író, költő, kritikus, a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjasa, a Magyar Írószövetség Észak-magyarországi Írócsoportja titkára.