A névkereskedő

Az este éppen csak átúszott éjszakába, amikor a szomszéd kutyák elhallgattak. A ház előtt, a füves-gazos árok szélén álló utcai lámpa koszfoltos fénye megremegett. A sötétítőfüggöny mellett bekandikáló sárgás fénycsík gyenge hullámjeleket rajzolt a falra. A férfi elengedte a vékonyfalú, decis borospoharat, és az ajtóra szegezte tekintetét. A kopott bejárati ajtó üvegét műanyag rudakkal rögzített, az egykor fehér, csipkeutánzatú vitrázs borította. Akárcsak a szoba falai, ez is az évek alatt felgyülemlett füsttől beszürkült.

Az idegen köszönés nélkül lépett be. A sötétbarna, hasított bőrkabát és a hasonló anyagú, erősen kopott, a karimáján a sok fogástól kifényesedett kalap volt az első, amit meglátott rajta az ember. Az arca félig árnyékban maradt. Csizmája erősen viseltes, a talpa egy helyen szívesen elvált volna a felsőrésztől. Az idegen mögött a háziak kutyája dugta be félénk kíváncsisággal a fejét, majd ijedten el is tűnt. Az asztalnál ülő férfi mintha fel akart volna állni, felsőteste alig érzékelhetően előre mozdult, de meggondolta magát. Az idegen szemébe nézett, ám az gyakorlottan állta a kutakodó tekintetet. Nem jött zavarba, nem pislogott. Arca kortalannak tűnt.

Odakint a kutyák kötelességszerűen újra ugatni kezdtek. A két férfi csak nézte egymást.

Végül az idegen szólalt meg először. Előbb beljebb lépett, mint aki pontosan ismeri a helyet, és kérdőn, kicsit sietve tette fel a kérdést.

– Na, hadd lássam! Hol van?

Az asszony, aki eddig a sparheltnél állt, előbb engedélyt kérően a férjére nézett, majd elindult a másik szobába. A férfiak nem mozdultak. A nő egy pólyába csomagolt, alvó csöppséggel tért vissza.

– Kisfiú – mondta. Sok szeretet, nagy adag büszkeség és egy csipetnyi félelem érződött a hangjában.

– És mire gondoltak? – kérdezte az idegen, rá sem nézve a gyerekre.

A férfi újra megmarkolta a zsíros falú borospoharat, kicsit közelebb húzta, de nem emelte a szájához.

– Azt szeretnénk, hogy jobb élete legyen, mint nekünk.

Az idegen, aki már sokszor hallotta ezt a mondatot, nem hatódott meg. Sőt. Bosszantotta a válasz, mert tudta, hogyan folytatódik majd a beszélgetés.

– És mennyijük van rá?

A férfi és a nő összenéztek. Féltek a kérdéstől. Számítottak rá, de féltek tőle.

– Nem sok. Kevés.  

Kis szünet.

– De adhatunk 30 tojást is – tette hozzá gyorsan az asszony –, és van egy kis szalonna is a kamrában.

– Akkor János – jelentette ki határozottan az idegen.

– Azt nem lehet! Itt mindenki János vagy István! – fakadt ki a férfi. – Nem akarjuk, hogy földműves legyen, vagy az állatokkal bajlódjon egész életében!

A nő az asztalhoz lépett, az ura mellé. Határozottak voltak. Haragosan, vádlón nézték a jövevényt.

– Kis pénz, sok verejték – mondta ki a szentenciát az idegen, és lassan a pólyás felé fordította az arcát.

A férfi és a nő kétségbeesetten keresték egymás tekintetét. Az nem lehet – mondták némán, de mindketten tudták, hogy dehogynem. Az idegen szenvtelenül figyelte őket.

– Olcsón csak lányneveim vannak. Julis, Bözse, Kató. De már ezekből sincs túl sok. Sok a gyerek mostanában mindenhol.

– Szeretnénk, ha lenne egy kis üzlete, szatócsboltja – próbálkozott az asszony.

– Olyan nevet nem árulok! – csattant fel az idegen.

Az asszony ijedten magához szorította a gyermeket, visszavitte a másik szobába. A férfi lassan felemelte a borospoharat.

– Jöjjön, igyék! Csak meg tudunk egyezni valahogy – a hangja békítően, inkább reménykedőn, mint magabiztosan csengett.

Az idegen elgondolkodott.

– Nincs sok időm, még sok helyen várnak. És fáradt is vagyok már nagyon – az asztalhoz lépett, leült az üres székre, a kalapját azonban nem vette le. Megvárta, míg a házigazda tölt a palackból, aztán szó nélkül felhajtotta a világossárga bort.

Nem néztek egymása, nem szóltak. Feszült a csend, egészen addig, míg a hallgatás már égette a torkukat.

– Nem lehetne valahogy mégis…?

Alig volt több, mint holmi krákogás. Egyszerre valamiféle – amolyan férfimód – könyörgés és egy életről szóló alku felajánlása.

Az idegen dünnyögött valamit, miközben a falvédőre meredt.

– Fehér selyem, csipkésszélű drága kicsi kendő, súgd meg nékem, mondd meg nékem, mit hoz a jövendő!

A házigazda elé tolta az üres poharát. Az rögtön elértette. Töltött. Színültig.

– Van egy ajánlatom. Azért a pár fülbevalóért – bökött az asszony felé, aki éppen akkor tért vissza a helyiségbe. – Adok egy Károlyt! Lehet belőle tanult ember, írástudó, talán még pap is vagy tanító, ha négy szál kolbászért megvesznek hozzá egy Fruzsinát. Valahogy rajtam maradt, senkinek sem kell, én meg már alig bírom cipelni.

Az asszony értetlenkedve hallgatta az idegent.

– De nekünk fiunk van! – sápítozott. – És csak egy. Mit kezdjünk egy lánynévvel? Rakjam a tisztaszobába? Vagy tegyem a szekrénybe? Talán még a molyok is megrágják!

Az idegen most először nézte meg alaposan a nőt. Nem szokott hozzá, hogy visszaszóljanak neki, ugyanakkor kedvét lelte a frissen támadt harciasságban. Mintha egy finom műszer lenne, úgy pásztázta végig az asszonyt cipőjétől a fejkendőjéig. A szemébe nem nézett.

– Maguk fiatalok. Lehet még gyerekük. Jó lesz a név későbbre. 

Majd csendesen hozzátette:

– Gondolják meg!

Egy kislány… Az asszony elmerengett. A tavalyi újszülöttre gondolt. Alig élt néhány percet. Még neve sem volt, úgy temették el.

A férfi praktikusabb volt. Úgy érezte, nincs minden veszve. Amíg alkuban vannak, bármi lehet a vége.

– És mi lehet egy Fruzsnából? – kérdezte.

– Fruzsina! – javította ki az idegen. – Lehet cseléd, kalapos… ilyesmi.

A nő álmodozni kezdett: kalapos! Aki azt a sok szép kalapot készíti, amit a képesújságban látni az előkelő hölgyek fején! Finom a kezük, szép a körmük, ápolt a lábuk.

A saját kezére, a mosástól, kapálástól tönkrement kezére nézett. Más élet. Egy másik élet.

– És milyen nevek vannak mostanság a városban? – kérdezte élénken, valódi érdeklődéssel. – Errefelé nem sokat hall az ember – mentegetőzött.

Az idegen elgondolkodott.

– Kinga, Teodóra, Zita. Judit – tette még hozzá rövid szünet után. – Belőlük akár pedikűrös is lehet.

– Pedikűrös? Az meg mit csinál? – érdeklődött az asszony, és közben magában ízlelgette a furcsa hangzású szót.

Az idegen zavarba jött. 

– Azt nem tudom – ismerte be. – Én csak árulom a neveket. Nem kell mindent tudnom – azzal felállt az asztaltól, kissé sértődötten, mint akit súlyos tévedésen kaptak. – De most már jó lenne, ha döntenének! Sok dolgom van még.

A férfi is felállt. És döntött.

– Károly nem kell! – szögezte le. – Tanító van a faluban, elég fiatal, papot meg nem akarok nevelni. Legyen Ferenc! Ha olcsón megszámítja, megvesszük a Fruzsnát is. Majdcsak megleszünk valahogy – abban a pillanatban hitte is, hogy így lesz, mert hinni akarta.

– Fruzsina – javította ki az idegen, ezúttal viszont nem kioktatóan, inkább elnézően, megengedően.

Az asszony hálásan pillantott a férjére. Egy Ferkót látott maga előtt, aki az udvaron rohangászik, kergeti a tyúkokat, később talán traktort vezet vagy sofőrként szolgál valahol. Meg egy csinos fiatal lányt, aki kalapokat varr egy városi szalonban.

A férfi kezet nyújtott, az idegen elfogadta. Áldomást ittak egy-egy kupica pálinkával, amit az asszony vett elő a tálalóból.

Az idegen kilépett az ajtón. A kutyák újra elhallgattak. A lámpafény megremegett. A csecsemő felsírt a szomszéd szobában.

– Igazi Ferkó! – mondta a férfi büszkén. – A mi Ferink!

Leült az asztalhoz, újra töltött magának.