Kóczi Rozália

In memoriam Fecske Csaba (1948. március 10. – 2025. február 28.)

2025. március. 05. - 11:47

Utolsó beszélgetés

Egy évvel ezelőtt, 2024. február 29-én beszélgettem utoljára Fecske Csaba József Attila-díjas költővel, aki Irodalmi teadélutánunk vendége volt Miskolcon, a Petőfi Sándor Könyvtárban. Akkor nem gondoltam, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk, hogy 2025. február 28-án már a holt költők társaságának tagjai közé tartozik.
Az est e lejegyzett anyaga tisztelgés emléke, emberi és költői nagysága előtt. A beszélgetésben tegező hangnemet ütök meg, hiszen régi ismerősök voltunk, együtt jártunk hajdanán Miskolcon az Újságíróiskolába.

*

Nagy megtiszteltetés számomra, hogy mai beszélgetőpartnerem Fecske Csaba költő, aki több évtizedes munkássága során számos reprezentatív antológiában, több mint negyven kötetben bizonyította tehetségét. Tehetségét, melynek mibenlétéről Illyés Gyula így írt: „A tehetség nem afféle ajándék, amellyel sarokba lehet vonulni magánüdvű szeszkortyingatására. Kölcsön az, letét, amelyről számadást az Isten vagy ördög vár.”
Fecske Csaba neve olyannyira ismert, hogy talán be sem kellene mutatnom, hiszen mindenki ismeri régiónkban, de az országban is. Mégis megkísérlem összefoglalni gazdag életútját.
Fecske Csaba 1948. március 10-én született Szögligeten. Első verseskötete 1978-ban jelent meg a Magvető Kiadónál Arcok holdudvara címmel.
Ezt kötetek sora követte:

Se füle, se farka, gyermekversek, 1980
Vakfolt, versek, 1987
Holdfényben, versek, 1992
Tücsökmesék, mesék, 1993
Valami üzenet, versek, 1994
Hol voltam, gyerekversek, 1996
Majd máshol, versek, 1998
Kószál „lélekcsóválva”, 1998 (Fecske Csaba 50 éves)
A kiskondás, mesék, 1999
Halpénzen vett világ, gyermekversek, 2000
Ami lehetne még, versek, 2001
Jelölni tűntömet, versek, 2002
Ami marad. Írások Fecske Csabától és Fecske Csabáról, 2003
Aligai galiba, gyermekversek, 2003
Csalapinta villanytörpék, mesék, 2004
Első életem, versek, 2006
Kamasz város dicséreti, poéma, 2007
Fricskamaxi, humoros írások, 2007
Visszalopott idő, versek, 2008
Tolvaj szél, gyermekversek, 2008
Akinek arcát viselem, 2009
A hús pogány éneke, erotikus versek, 2011
Állatok a falun, lapozó, 2011
Kis állatok, lapozó, 2011
Erdőben, lapozó, 2011
Tanyán, lapozó, 2012
Vadonban, lapozó, 2012
Árnyas kertben, lapozó, 2013
Állatok kicsinyei, lapozó, 2014
A sivatag hajója, lapozó, 2014
Kelekótya király, verses mesék, 2015
Szárnyaim nőnének, versek, 2016
Kiűzetés, versek, 2018
Nehéz világgá menni, gyermekversek, 2018
Mindig palacsinta, gyermekversek, 2019
Erdőben, lapozó, 2019
Állatok a falun, lapozó, 2019
Járművek gyerekeknek, lapozó, 2019
Hiteles nyomat, versek, 2023
Állat-tár, lapozó, 2023
Őszi napozás, versek, 2024

Ezt a tematikájában, versformájában egyaránt gazdag munkásságot több díjjal ismerték el:

1976 Nívódíj, Miskolc
1989 Szabó Lőrinc irodalmi díj
1994 Szabó Lőrinc irodalmi díj
2003 Alkotói díj
2006 Pro Literatura díj
2008 József Attila-díj
2019 Pro Urbe Miskolc díj
2021 Utassy József-díj
2023 Illyés Gyula-díj

Fecske Csaba tagja volt a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Az Alföld című folyóirattól kezdve a Vigiliáig csaknem minden irodalmi folyóiratban megjelentek írásai, számos versét meg is zenésítették, többek között Parázs István, Csorba Piroska férje.
Szülőfaluja, Szögliget díszpolgára.

– Költőtársad, a nemrégiben elhunyt Csorba Piroska szakdolgozatot írt rólad Versforma és szövegépítés Fecske Csaba verseiben címmel. Ez már félig-meddig a halhatatlanság. Hogy éli meg egy költő, ha már életében tananyag lesz? Mint ahogy Csorba Piroska is érettségi tétel lett, ki is húzták a diákok.
– Nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy a diákok érdeklődnek a jelen irodalma iránt, ismerik és kedvelik azt. Tudniuk kell, hogy az irodalom nem egy távoli, misztikus világ, hanem itt, a jelenben születik, alkotóik hús-vér emberek, akiknek megvannak a maguk örömei, fájdalmai, és azt versekbe,novellákba, regényekbe öntik. Társadalmunk ütőerén tartják ujjukat, és érzékenyen reagálnak mindennapi valóságunkra.
– Gyermekkorod óta írsz verseket. Első versed 1963-ban, 15 éves korodban jelent meg a Szabad Föld hetilapban. Azóta érzed a kényszert: írnod kell. Különben…
– Különben valami jóvátehetetlen dolog történne: üresen maradna a papír. Az üres papír, a hallgatás, a parlagon hagyott föld pedig maga a halál. Hiszem és vallom, hogy művészetek nélkül, amibe beletartozik a költészet is, elviselhetetlenül kopár volna az életünk. A filozófia nyelvén szólva, a művészet az egyetlen erkölcsileg elfogadható védekezés a létezéssel szemben.
– Ki volt az első népszerűsítőd?
– Az én első igazi népszerűsítőm az édesanyám volt. Amikor Szögligetről Miskolcra, a Tiszai pályaudvarra beérkezett a vonat, már mindenki tudta, hogy kinek az édesanyjával utazott, ugyanis ő egész úton csak rólam, költő fiáról beszélt, akire nagyon büszke volt. Én ezt fiatal, még szinte gyermek íróként nagyon nehezen viseltem. Sokszor még a buszmegállóba is kipillantottam, és ha sokan várakoztak a buszra, nem engedtem, hogy édesanyám kikísérjen.
– A Szögliget–Miskolc–Arnót-háromszögben zajlott, zajlik az életed. Ez a természeti és családi környezet hogyan befolyásolja költészetedet?
– Szögligeten, egy festői környezetben elterülő kis faluban születtem. Ekkor még szimbiózisban éltem környezetemmel, a szülőtájjal, a zöld levegőjű hegyekkel, a mederfeneket is felvillantó pisztrángos patakokkal a Boldva völgyében, valahol a Cserehát szelíd lankái és az észak-borsodi karsztvidék mészkőlapockájú hegyei között. Most Arnóton élek, de mintha visszatértem volna szülőfalum környékére. „Egy tornácos házban a falu végén…”
– Az általános iskola elvégzése után – mint az aprófalvas környékekről sokan – elkerültél szülőfaludból Miskolcra, a Kohóipari Technikumba, Ez az iskola olyan speciális szakmai végzettséghez juttatott, amelyet az országban kevés helyen lehet folytatni. Így végzettséged Miskolchoz láncolt. Hogyan született meg a versvilágod? Kik voltak a mestereid?
– Azt hiszem, csak nagyon lassan, hosszú küzdelem árán, lépésről lépésre, versről versre. Némi túlzással: sorról sorra. Költői és persze emberi fejlődésem nem volt ment nagy kacskaringóktól, olykor bizony zsákutcákba tévedtem.
Kezdetben a szegények és elesettek – tehát az enyéim – költője kívántam lenni, verseimmel használni szerettem volna. Úgy akartam írni – ez, azt hiszem, sikerült is –, hogy mindenki értse, az is, aki nem végzett főiskolát, egyetemet, csupán nyolc elemit, vagy még annyit sem. Ez bizonyos mértékig a költészet degradálása volt, és nem feltétlenül az olvasó megbecsülése, gúzsba kötve éreztem magamat, s rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok közéleti költő. Én csak a magam nevében tudok hitelesen szólni, nincs mese, individualista költő vagyok, moralizáló, lételemző gondolkodó.
Pályám elején metaforában gazdag verseket írtam, vizualitásra törekedtem, ez kétségtelenül Nagy László hatása volt, a hatvanas évek költőfejedeleméé, aki igen nagy népszerűségnek örvendett úgy az olvasók, mint a feltörekvő ifjú költőnemzedék körében. A képalkotás, azt hiszem, máig is az erősségeim közé tartozik, bár ma már ez a költői eszköz meglehetősen konvencionálisnak minősül.
Verszenét bizonyára Weörestől tanultam, sok mindent Arany Jánostól, talán éppen a szelíd iróniát is. Tudatosan sohasem választottam mestereket, de sokan voltak, akik így vagy úgy hatottak rám, befolyásolták költői fejlődésemet. Kedves költőim mindig is voltak, természetesen most is vannak: Arany János, Csokonai, Vajda János, József Attila, Weöres Sándor, Pilinszky János, Rilke, Eliot, a maiak közül Orbán Ottó, Kányádi Sándor, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa, Csoóri Sándor és a méltatlanul elfeledettek közül Jékely Zoltán, Kálnoky László.
– Az orosz irodalomból Puskin Anyeginjének alakjai is feltűnnek, Anyegin elkallódott levele például. Mennyire áll közel hozzád az ő lelkületük?
– Az ember átutazó ebben a világban. Keresi élete értelmét, célját, a megoldást személyes léte és a világ problémáira. A szerelem, a férfi és a nő kapcsolata meghatározó, örök téma minden kor irodalmában, úgy a 19. században, mint napjainkban: örök talány, sokszínű tarka álom.
„ …ki tudja, mit visz és mit hoz a holnap
semmi sem múlik el egészen lesz ami volt
és lesznek akik valaha voltak”
Anyegin elkallódott levele (Hiteles nyomat, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2023)

Gazdag munkásságában különös helyet foglal el a gyermekirodalom.
Egy óvónő a Debreceni Egyetem Hajdúböszörményi Pedagógiai Főiskola szakáról meghívta a főiskolára, ahol mintegy másfélszáz hallgató jelenlétében nagy sikerű rendhagyó irodalomórát tartott Fecske Csabáról és munkásságodról. Az óvónőképzősök előszeretettel foglalkoznak gyerekverseivel, az egyik hallgató szakdolgozatot is írt belőle Fecske Csaba a mai magyar gyermekirodalom kiemelkedő egyénisége címmel. Újabb út a halhatatlanság felé.
Legutóbb a 2023-ban megjelent Állat-tár című kötetet foghatták a kezükbe a gyermekolvasók, Parázs István szemléletes illusztrációival. A kötet ötven, zömmel négysoros állatos verset tartalmaz: játékos, a nyelvben rejlő lehetőségeket kiaknázó, humoros, könnyed, a kicsik gondolat-és ízlésvilágához közel álló műveket. A megidézett állatok között vannak hazánkban honos, itt előforduló egyedek, de egzotikus, állatkertben látható állatok is, így ismeretterjesztő hatása is van a kötetnek.
Gyermekversei fő ihletforrásai korábban a gyermekei voltak, majd az unokái, most pedig a dédunokája, Luca Sára. A kötet egyik darabja:

Okos kos
Azt hitte a kos, hogy nagyon okos.
Jó hangon elbégetett
magáról egy dicséretet.
Szájtátva hallgatták ezt a birkák,
s a kéménybe korommal felírták.

– Hogyan történt az egymásra találás Parázs Istvánnal? Hiszen szerzőnek és az illusztrátornak különös lelki kapcsolata kell, hogy legyen. Mi inspirálta ezeket az alkotásokat?
– Parázs István grafikussal, irodalmárral felesége, Csorba Piroska révén kerültem kapcsolatba. Gyermekverseimhez szemléletes illusztrációkat készített. Parázs István több versemet is megzenésítette. Író-olvasó találkozókon gitárjátékával színesíti a bemutatókat.

Fecske Csaba mindennapi leltárjait végzi. Költészetében az élet van felfűzve szavakra, anyanyelvünk szép magyar szavaira. A fiatalság, az álmok, a szerelem, az erotika éppúgy, mint az öregedés, betegség, tehetetlenség, és a halál. Leltárszerűen összegzi a sorsot. Kégl Ildikó kritikájából idézve: „Fecske Csaba költészetén végigtekintve az a nietzschei gondolat ébredhet bennünk, hogy minden és mindenki folyamatos küzdelemben éli életét, de ez a viadal lehet ihlető, életteli és termékeny. Talán leginkább ezen az optikán át érdemes betekinteni Fecske Csaba versvilágába.” (Kégl Ildikó: Múltújrateremtés metaforákkal. Tűnődések Fecske Csaba versvilágáról, 2023.)

– Mi kerül még bele a leltárba? Mik a jövőbeli terveid?
– Őszi napozás címmel megjelenés előtt áll verseskötetem a Magyar Napló Kiadónál. Az Orpheus Kiadónál várakozik egy gyerekverskötetem, a kiadó pályázik vele a NKA-nál. Van két-három leporellótervem, ezeket még nem adtam le a kiadónak, de idén már lépek velük. Készülőben van egy bábjátékom, ez ügyben is mozdulnom kell. Kacérkodom egy prózai kötettel is, van 25-30 kisprózám, ebből szeretnék majd egy kötetet létrehozni, ha engedik magukat a novellák könyvbe kényszeríteni. Vannak tervek bőséggel, kérdés, hogy mi valósul meg belőlük. De ahogy ismerem magam, nem adom fel könnyen. Továbbá van még egy nagy álmom, kimondani is alig merem: egy meseregény.

***
Az Őszi napozás című létösszegző kötet még napvilágot látott 2024-ben, a végső búcsúzásra készülődő költő hattyúdalaként. Feldolgozta benne az öregkor témáit, a betegségeket, a testi-lelki fájdalmakat, a gyászt, az otthontalanság érzését öt ciklusban, izgalmas versbeszédben.
Ami lehetett volna még, az már az égi költök társaságában fog megvalósulni. Ami pedig itt, e földi létben megvalósult, azzal Fecske Csaba beírta magát a halhatatlanok nagy könyvébe – élve él közöttünk.