A remete és az irodalmi élet

Novák Valentin legújabb kötete laza láncot alkotó novellák füzére. Többek között Nicsak Bálintot kelti életre a szerző műve. Novák önmagára reflektál a névvel, hiszen a Valentin név a Bálint megfelelője. És igen, Nicsak a szerző vezetékneve. A névválasztás kifejezheti a szerzőnek a magyar irodalmi életben tapasztaltak fölött érzett döbbenetét is.

A kötet műfaji meghatározása látszatregény. Mintha-regény.

A könyv hátlapján olvashatjuk a szerző rövid reflexióját: „Sokáig tart, míg az eltúlzott önérzet helyét átveszi egy bölcsebb világfelfogás. Persze egy művész sosem fékezheti meg az egóját teljesen, de törekednie kell rá. A világ és a közte feszülő disszonanciát, mely irigységbe csap át sokszor, új utak keresésével lehet csökkenteni.”

Útkeresés, csalódás, frusztráció, düh jellemzi a hol hosszabb, hol rövidebb elbeszélések hangvételét.

Miért is A remete a kötet címe?

A szerző megcsömörlik az irodalmi élettől. Úgy dönt: visszavonul, remete lesz, elvágja magát a civilizációtól és egyben undora legfőbb tárgyától is.

Már az első történetben nyilvánvalóvá válik, hogy a sarkos vélemény, vagy egyáltalán bármilyen vélemény kinyilvánítása komoly retorziókkal járhat ebben a közegben, valamint, hogy a jeligés irodalmi pályázatok lebonyolításával is sok probléma akad.

Az írónak több alteregójával találkozunk: például Nicsak Bálint, N. V. Hulligan krimiíró, aki Hármas gyilkosság az Alföld Szállóban címmel is publikál egy krimit. Az ő könyvkiadással kapcsolatos megpróbáltatásait is átélhetjük.

A krimiírás titka: „(…) van egy recept, amely felülírja a megfogalmazás minőségét. Persze az adott, hogy legyen krimi. Legyen olyan magyar krimi, mint egy skandináv krimi, de jobban veszik, ha van benne helyi íz, és a helyi ízt is jobban eszik, ha van hozzá krimi. Legyen benne egy extrém felügyelő, és számos extrém helyzet. A felügyelő legyen magányos farkas, aki meg nem értett, de dörzsölt, akár nyugdíj előtt álló, vagy balhés. Tehető bele romantikus szál, ami meglágyítja az egyébként EQ mínuszban szenvedő inspektor szívét.”

A sikeres író ismérvei egyébként: ötödik-tizedik kiadás, jó kritikák, tévéműsor, megfilmesítések. A fent idézetteken kívül több jó tanácsot is ad szerzőnk: miképpen írhatunk sikeres műveket. Ezzel együtt az elbeszélések jellemző nyelvezete a szleng és trágárság: „Ha szétpüfölné egymást ez a valag felfuvalkodott pulyka, lenne hely a placcon.”

Fontos még a bulikon való megjelenés is: ha az alkotó nem vesz részt rajtuk, kikophat a köztudatból, közutálat tárgyává válhat, vagy azt hihetik, lenézi a többi alkotót. A lelkesedés elvárt ezeken az eseményeken, íme, néhány praktikus tanács:

„(…) ismerkedni, együtt bulizni, ha kell, szexpartira menni velük, ha kell, együtt szívni, vagy csíkozni. Elmenni a rendezvényeikre. Hideg fejjel közelíteni hozzájuk. Mindent megtudva, de semmit sem kiadva. Csapódni a legbefolyásosabbakhoz, közben kikémlelni, mit tartanak jónak, s azt csinálni, amíg nem jön egy újabb divat, de mivel azt ők befolyásolják, ha velük vagyok, a legjobb helyen vagyok…”

Az irodalmi élet szereplőiről s a köztük való lavírozásról olvasunk az Unalom és elhatározás című rövid elbeszélésben is : „(…) megfelelési kényszerben élem a napjaim, rángógörcs és szájhabzás kísért. Ezt a képmutatást. Ezt az örök méricskélést, hogy kinek mije van, hogy ki mire vitte, ki mit gondolhat rólam, hogy itt így, ott úgy kell viselkedni. Ezt a civilizációs maszlagot. Hogy nem mondhatom már senki pofájába, hogy kókler, hogy szar, hogy törtető tehetségtelen, mert most már vagyok valaki, és ha abból még befolyásosabb valaki lesz, akit lekóklerezek, leszarozok, mert az ilyen alakokból lesznek a még befolyásosabb kóklerek és szakemberek, akkor nekem annyi.”

A szakmai körökben szövődő „szerelmi” érdekkapcsolatokról is szó esik. Találkozunk az elvont gondolkodás maszkját viselő, karrierista „művésznőkkel”, akik ügyesen helyezkednek, elismert potentátokat hódítanak meg, mindenkit ugródeszkának használnak, és csakugyan hullanak az ölükbe a díjak.

A kötet talán legnagyobb ívű ábrázolása Az Isten Tokajban című elbeszélés (Intim-betét alcímmel), melyben a Tokaji Írótábor jellemzésére vállalkozik a szerző. Fátyolos szemű, szerelmes borisszák, csodanedűk, írópalánták, zsengécskék, irodalmi dívák, jelentőségteljes, ám modortalan „nagyemberek”, és a sajtó képviselői töltik meg a borsodi kisvárost.

Aki járt már Tokajban, fölismerheti a sarkítva láttatott részleteket, az egyes kiadók felvonulását, az ebédekért folytatott harcot, a pincézéseket. Keserű humor, szanaszét guruló üvegek, nikotinfelhős kinyilatkoztatások, abszurd beszélgetések:

„– Érzem, ön igen jelentős.

– Mondhatni…

– Hogy van Istennel?

– Bennem lakik.”

Majd az emelkedettség pandantja: „Az egyik a nád felé megy vizelni, a másik megtámaszkodik egy fánál, azt hiszem, hány, és lemarad, kettő jobbra fordult és egy fürdőruhás nő után indul, egy másik meg letelepedett fehér nadrágjában a fűre és vörösbort bont.”

Az átéltségből kinövő fikciók, olykor sci-fi paródiának is beillő szövegek koherens egészet alkotó szövetébe ékelődnek a remete életének epizódjai. Itt a vadászó-gyűjtögető életmódról, lopási technikákról és a periférián élés más praktikáiról olvashatunk.

A sokféle témát és sok apró epizódot a szövegvilág izgalmassága, s az elbeszélésmód hitelessége köti össze Novák Valentin könyvében.

Novák Valentin: A remete. Hungarovox Bt., Budapest, 2024.