A létezés kalandos esszenciája – Selyempuha és ólomsúlyú gondolatok egy dobozból

Böszörményi Zoltán A rés című kisregénye egy rendkívül izgalmas utazás, agytorna, gondolati esszencia egyben.

Az emlékekből táplálkozó, gyakran elkalandozó szöveg alaposan próbára teszi a figyelmet. A filozófiai, lételméleti eszmefuttatások, a főszereplő, Tamás gyermekkori élményeinek pszichológiai okfejtésbe hajló, realisztikus ábrázolása, a gyermeki hang és a visszatekintő, tapasztalt értelmezés, a történelem szociografikus emlékezete és elemzése egymásba áramlik, teljesen szabadon, mégis gondosan strukturált rend szerint. A kisregény 115 oldalán komplex világ tárul elénk. Briliánsan kerek, de csak belemerülve, ugyanakkor néhány lépéssel hátrébb állva körvonalazódik előttünk, mint az égbolt: szétszórva a csillagok ragyogó káosza (akárcsak az olvasás közben elkalandozó gondolataink, emlékeink, világmegváltásaink), amelyek összeállnak csillagképekké, s végül felfénylik egy teljes univerzum.

A regény lapjain megismerjük egy gyermek szülei válása fölött érzett dühös kétségbeesését, abszurdba hajló terveit, kirajzolódik a történelem viszontagságai közt talpon maradni próbálók – sokunk számára ismerős – sorsa, megjelenik többek között az egzisztenciális válság mind szellemi, mind materiális síkon, a nyelv és nyelven kívüliség, az emigráció, az értelmiségi lét, a halálközeli élmény, de a magyarságtudat, az ember és ember, illetve az ember és a transzcendens folyton változó kapcsolata is. Vagyis maga az élet.

A narratíva idősíkja bekezdésről bekezdésre, de akár mondaton belül is intenzíven ugrál a múlt és a jelen, az emlék és az aktuális tapasztalás, sőt az azokat felvillantó képzettársítások között, ami különös pulzálást ad a szövegnek. A megfigyelő bőréből a megfigyeltébe bújunk. Belehelyezkedés és eltávolodás, narrátor és szereplő között váltakozik nézőpontunk. Mint a neuronok az agyban.

A regény szerkezete és hangulata a sartre-i és updike-i regényalkotást idézi: a felbukkanó összetett fogalmak, majd a néhol kissé szájbarágósnak érződő didaxis, és az, ahogyan a lét mint előtag fenomenológiai fogalomalkotó igénnyel kreál váratlan és újszerű szóösszetételeket (mint pl. lét-igazság, lét-stratégia, lét-világ), elsőre inkább filozófiai művet sejtet, mint szépirodalmi regényt. Ezt támasztja alá a narratíva szikár, olykor kissé száraz, szigorú és szinte távolságtartó, majd elemző regisztere.

„A szabadságról sohasem beszéltek a családunkban, de a körülöttünk ólálkodó történelmi levegő lét-világa bőségesen átjárta testünket és gondolatainkat. Fel lehetett mérni, számba venni mindazt, ami gyökeresen átalakította azt a meggyőződésünket, hogy az ember semmilyen körülmények között nem szabad. A szabadság lét-dolog, a dőre rögeszménk érzelmi lenyomata. Ami testünkön kívül van, és ránk hat, tudatunkra, érzékszerveinkre, nem minden esetben tudjuk kivédeni, elhárítani, semlegesíteni, megsemmisíteni. El kell fogadnunk, hogy az anyagi világból felénk áradó erők majdnem minden alkalommal legyőzhetetlenek. A mi lét-világunk állandó kompromisszumot köt, hogy a felénk toluló lét-erőkkel megküzdjön. A szabadság az én gyermekkoromban egyenlő volt a játékkal, mert azt tettük, amit a legjobban szerettünk. Tehát a szabadság nem más, mint az a cselekvés vagy nem cselekvés, amit szeretünk. Hol tudtuk mi még akkor, hányféle szabadság létezik? Hogy van személyes, külső, metafizikai szabadság, hogy mit mondanak erről a görög és a római filozófusok, mi a véleménye Spinozának, Leibniznek, Kantnak, Heideggernek, Merleau-Pontynak, Derridának vagy éppen az átellenben lakó sváb szomszédasszonyunknak.”

A felnőtté válás mibenlétéről is velősen fogalmaz Böszörményi, noha inkább választ keres arra, ami mindenkit foglalkoztat, jelesül, hogy mikortól érzi, mondhatja magát az ember felnőttnek.

„Akkoriban tudatosult bennem, hogy az anyagi lét-világban a birtoklás vágya és akarata megváltoztatja az ember kognitív cselekvéstudatát. Az érzelmi, szellemi szférákat el kell hagynia, hogy azonosulni tudjon az előzőktől teljesen különböző, másféle feladatimperatívusszal, másféle idegköröket mozgósító kihívással. Fel kell cserélnie a fókuszpontjait. Egy meghitt, nyugodt, kiegyensúlyozott lét-világot fel kell váltania egy kevésbé kellemessel: a vagyonszerzés harcmezejével, lét-állapotával. Új lét-stratégiákat kell kidolgoznia, amelyben világszemlélete és figyelme kizárólag a pénzszerzésre összpontosít. Megváltoznak lét-prioritásai, gondolatrendszere átalakul. Másik emberré válik.”

Sok helyütt nagyon bensőséges, költői hangvételű és intim szövegegységek váltják a kommentárszerű kitekintéseket. Mint ez:

„A buszmegállóban senki sem vár. Kilencévesen már nagyfiúnak számít az, aki maga is elboldogul, nincs szüksége segítségre. Akár világgá is mehet. Ehhez azonban bátorság kell, nem az anyai szeretetért sóvárgó, fulladásig meggyötört lélek erőtlensége.”

Mennyi érzelmet, milyen mély sorsot rejt ez a rövid bekezdés. Vagy például, amikor Tamás a vasárnapi látogatásokra emlékezik a nagyapjánál és második, sváb feleségénél, felidézi, hogyan mesélt neki az édesanyja, vagy amikor a romos házat gyermekkora szenvedéseinek bölcsőjeként aposztrofálja. Tamás a magára hagyatottságát is kétféle szemszögből vizsgálja, egyfelől emléktöredékekből, a dédi szemén át meséli el az élethelyzetet, másfelől próbálja felnőttfejjel, érett tapasztalatokkal igazolni a vele történteket.

„A rés nyílásában Mária dédmamám derűs arcát látom. Kissé meghajlott testtel jön felém. „Tamáskám, megjöttél, kisfiam?” – röppen fel arcáról a mosoly. Kitárja karját, hogy megöleljen. Szaladok feléje, érzem testének melegét, karjának puha szorítását, azt a sok szeretetet, melyet úgy szomjaztam, és amely lassú mozdulataiból, ruhájának ráncaiból árad felém.”

Ahogyan haladunk, az egész szöveg egy hatalmas, álomszerű masszává folyik, elveszünk térben és időben, lebegünk, és már nem tudni, hol kezdődik a regény, hol folytatódik az emlékezés, és mi valójában csak az olvasó önreflexiója, mi álom és mi valóság.

Ám ha lehámozzuk a filozófiai eszmefuttatásokat, hagyjuk, hogy hassanak ránk a mozaikok, babrálják a tudatunkat – olyan kérdéseket vetve fel, mint: kik is vagyunk a múltunk nélkül; vajon a hiány valóban valóságos-e mindaddig, amíg visszavonhatatlan nem lesz; hogyan tudjuk önmagunkat elhelyezni a világban az egyéni és társadalmi múltunk tudatosítása és értelmezése nélkül; mikor is boldog igazán az ember –, egy elképesztően színes belső utazásban lehet részünk. „Most akaratlanul is felötlik bennem a kérdés: aki minduntalan a boldogság keresésével tölti az idejét, mikor lesz boldog, ha azt, amit keres, sohasem találja meg?” – ezen a kiváló kérdésen napokig lehet töprengeni, nem igaz?

A rés elolvasása komoly rést üt a megismeréstől, vizsgálódástól, önismerettől, az összefüggések, a múlt tanulságainak akkurátus feltárásától idegenkedő, elzárkózó modern ember önvédelmi pajzsán. És ez nem mindig kellemes. De megéri, és aki vállalja, az győzhet. Az olvasás, a megértés, a világ szemlélésének egy egészen újfajta aspektusát nyeri el a végén. Aki pedig jártas ezeken a területeken, a felismerés örömével bólinthat: lám, milyen szép világot lehet építeni a filozófiából, ha olyan teremti, aki egy izgalmas résen át enged bepillantást az évezredek tudásába és bölcsességébe.

Böszörményi Zoltán: A rés. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2025.