Cum Deo pro Patria et Libertate

Merész újító, látnok, netán korán jött nemzeti forradalmár? Tehetséges, vakmerő katona, jövőbe látó, de realista, a múltakból sarjadó államférfi, eredeti diplomata, hat nyelven beszélő polihisztor, fizikus, matematikus, közgazdász.

Semmiből hadsereget teremtő zseni, szerzetes lovag, remete? S mint a bibliai Jákob – angyallal birkózó, vívódó spiritualista s végül önmagával a legkegyetlenebbül szembenéző hívő és kételkedő egyszerre? Egy személybe sűrített magyar történelem és sors, fókusz – és mindösszesen II. Rákóczi Ferenc. E névről a tárogató összetéveszthetetlen hangjaira gondolunk, már aki gondol.

Nagyszerű ökölvívó, kardvívó, biliárdjátékos, vadász, lovas, és ha akarja, ellenállhatatlan nőcsábász.

Szerette az életet, az élet nem szerette őt. Szerette a magyarokat, a népet; s a magyar, a nép szerette őt, mint keveseket, a mai napig. A rádió minden hajnalban a Rákóczi-indulóval hívja az égre a napot, s még a bankjegyről is ő tekint reánk. Ha a róla elnevezett utcák hosszát összeadnánk, talán a Kárpátoktól Budapestig érne.

A néplélek négy óriását emelte a halhatatlanságba: I. Szent László királyt, Mátyást, az igazságost, II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost. Egyéniségével elbűvölte mind barátait, mind ellenfeleit. Néha még ellenségeit is. A Napkirály, XIV. Lajos, aki önmagán kívül nemigen szeretett senkit, őszintén kedvelte őt. 

Már életében elterjedt Rákócziról, hogy ő (mások szerint az ő fia?) a híres Saint-Germain gróf, a csodatévő csoda, az örök életű. Aki szó szerint is halhatatlan – tartották róla a XVIII. század Franciaországában és később is. Az 1848-as időkben az alföldi magyar parasztok közül sokan azt hitték, hogy Rákóczi visszatért, de most épp Kossuth Lajosnak nevezik. Hisz megígérte, hogy visszajő, és ő sosem hagyta cserben a népét.

Román katonakoromban volt egy társunk, és Rákóczinak szólították, de Racotinak írták. Máramaros-vidéki volt, egy szót sem tudott magyarul. Elmondta, hogy őse Rákóczi Ferenc vitéz katonája volt, nemesi rangot is kapott tőle, s azóta hálából viselik a fejedelem nevét. 

A fejedelem akkora magyar volt, hogy másoknak is jutott belőle. Rákóczi-, Báthory-, Majláth-, Frangepán-, Zrínyi-vér folyt benne. Négy egyenes ági őse, Zsigmond, I. és II. György, és I. Ferenc – mind Erdély fejedelme. Nemcsak tekintélyük volt nagy, de igazságérzetük, bátorságuk is. Nagyapja, II. Rákóczi György a szászfenesi csatában, a töröktől kapott halálos sebet. Ükapja Szerencsen őrzött koponyáján ma is látszanak a csatákban szerzett súlyos sérülések. Zrínyi Pétert, a másik nagyapát Bécsújhelyen fejeztette le a Habsburg önkény. Öregbátyja volt Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér. Pár hónapos, amikor édesapja is meghalt.

Hétesztendős, mikor mostohaapja, Thököly Imre táborában a Bécs alól menekülő török és tatár lovasok éjjel majdnem agyontapossák a reá dőlt sátorban. Együtt nélkülöz, szenved 1683–84 telén a katonákkal, s csudák csudája, egészsége állja. Közben ott is, úgy is oktatják, tanítják – nemcsak vitézi életre, hanem számtanra, történelemre, latinra, ami jön.

1685 ősze és 1688 januárja között az ostromlott Munkács várában édesanyja mellett áll az ágyútűzben. A végén még a gyertyatartókat, szobakulcsokat, ónedényeket is beolvasztják golyónak. A várvédők „kisúrnak” szólítják. Gyakran dörgő fegyverek közepette, de itt is lelkiismeretesen tanul. A név kötelez. A becsület kötelez. Magyarsága kötelez.

Nem Rákóczi-életrajzot szándékozunk írni. Sokkal avatottabban, kerekebben megírta ezt már Márki Sándor, Thaly Kálmán, újabban Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes.

Csak néhány „genetikai mintát” villantunk fel, amiből következtethetünk az Egészre.

Tizenkét éves, amikor a bécsi hatalmasságok elszakítják édesanyjától. Zrínyi Ilona soha többé nem látta fiát. Még levelezésüket is megtiltották. 1906 óta egymás mellett nyugosznak a kassai Szent Erzsébet-székesegyház altemplomában. Fölöttük a történelem viharai tombolnak, vibrálnak, hisz Jupiter villámának is nevezték.

Szigorú, igényes jezsuita kollégiumba kerül. Jeles növendék. Melchior Guttwirt atya, az intézmény igazgatója így köszönti, tanulmányai végeztével: „Megvan benned egy kimagasló és fejedelmi lélekhez méltó összes ékesség, elméd fenséges dolgok követésére áll készen. Ugyanúgy gyűlölöd a dologtalanságot és henyélést, mint amilyen szorgalmas iparkodással szereted az irodalmat, és amilyen égő lelkesedéssel vágyódsz a tudományokra… Éles lángészt kaptál adományul, a tanulásban fáradhatatlan vagy.”

Csak éppen kis híján elfelejti anyanyelvét. Odaadó császárhűségűvé akarták tenyészteni. Nem sikerült. Újratanulja a magyar nyelvet, mesteri fokon.

Kevesen tudhatják, hogy nyelvújító is. Az ő találmánya a közteher, közteherviselés, mint szó és gyakorlat. Ő még így írja, ejti: köztereh, mint később Széchenyi vagy Arany János. Ő vezette be a magyar történelemben először az egyetemes adózást, a közteherviselést: ne csak a jobbágy, hanem a nemes, egyházak, arisztokraták is adózzanak a szabadságharc, a haza javára. Élen Rákóczival. Mint az ország leggazdagabb birtokosa, összes jövedelmeit az országra, az ügyre fordítja. Jól ismeri a magyart: nem a szavak, hanem a tettek beszédét érti igazán. Példaadás, bátorság, tudás az ő doppingszerei.

A francia Des Alleurs, Pierre Puchot márki, altábornagy, diplomata jelenti királyának, XIV. Lajosnak: „Merem biztosítani felségedet, hogy Rákóczi herceg megérdemli azt az elismerést, amelyet a féltékeny, mindig széthúzó és a közös érdekért megszeghetetlen egységet nem tartó nemzet előtt szerzett. Hogy a hatalomnak ahhoz a fokához eljusson, ahová eljutott, az kellett, hogy mindenki bátornak, ébernek, munkásnak, szigorúnak, takarékosnak és önzetlennek ismerje el.”

Akkoriban Franciaország Európa félistene, háborúban áll a Habsburgokkal és a fél kontinenssel. Szüksége van Rákóczira és a magyarokra.

Nézzük, mit ír Coulona bajor megbízott: „Rákóczi herceg magas, jó alakú, fenséges tartású, szép arcú – szelídség és tanulékonyság szellemének fő tulajdonságai, melyhez sok jóakarat és állandó szorgalom társul. Bár sötétségben nevelkedett (?!), azt mondhatom, hogy sok dolgot tud, és azokat jól tudja. Hat nyelven beszél és ír: magyarul, latinul, franciául, olaszul, németül és lengyelül. Erényes, dolgos, barátságos, nemes lelkű, jótékony fejedelem, nagyon pontosan gyakorolja a vallást. Érdemeihez semmit se lehet hozzátenni, úgy látszik, nincsenek meg benne kora szenvedélyei.”

Hát mit is mondjunk? Érdemeihez semmit se lehet hozzátenni? – de elvenni sem! Nincsenek meg benne kora szenvedélyei? De mennyire, hogy megvannak. Csak szinte emberfeletti az önfegyelme, diszkréciója, kötelességtudata. Az ember csak úgy parancsolhat másoknak, ha tud saját magának parancsolni. A szeretetet, igazságot adni kell, és nem elvárni. Abban a korban már széles szakadék tátongott erkölcs és politika között. A politika prostituálta, maga alá teperte az erkölcsöt. Győzött a raison de état, az államérdek, a hatalmi öncélúság, a sacro egoismo, a szent önzés és „a siker mindent igazol” szemlélet. A fejedelem jól tudta, mennyi az annyi, kitűnően tárgyalt, érvelt. De a végén, mikor szövetségesek nélkül, magára maradt a túlerő ellen, egy igazi magyar gesztust tett, immár az utókornak, a végtelen Időnek: egy páratlan felkiáltójelet!

Nem fogadja el a császár kegyelmét, mert elárulná a nyolc évig tartó, kitartó szabadságharc eszméjét. Lemond mesés birtokairól és száműzetésbe, bizonytalanságba megy. Nem kell az a szabadság, kényelem – mert nem szabadság az, amit mások kegyelméből, alamizsnaként kapna! A szabadság becsület, nem perzsavásár. Marad örökmécsesnek, magányos fáklyának. Hányan tették meg ezt az emberiség történetében?