EL NEM KÜLDÖTT LEVÉL PONGRÁCZ MÁRIÁNAK

A légies eltávolodást az árnyékvilágtól novelláidban is kipróbáltad. A lét átiratát a nemlét ködszerű, sejtelmesen fényes világába. Írásaidat olvasva többször átéltem ezt a megmagyarázhatatlan látomást, amelynek nincs térfogata és empirikus érzete. Csak a szavaid erejében él, gomolyog tovább a jéghideg érzéketlen világűr felé. Ilyen, vagy ehhez hasonló, a megválás a földi valóságtól.

Hiányzol.

Máris.

Pedig még Kharón ladikjában ülsz, még utazol a kitapinthatatlan lét felé. Már nincs miért gondolnod a gondolatot, mert attól is el kellett távolodnod. Inkább átadod nekem ezt a lehetőséget.

Frankfurtban szálltunk át az oslói gépre. A reptéren utasok amőba tömegén vergődtünk át. Székelyudvarhelyről, gyerekkorod városáról emléket osztottál meg velem. A boldogságról jutott eszedbe, és ezt a röptérnyi örömet azonnal el akartad mondani nekem. Nem kérdeztem vissza. Csak csendben hallgattalak, mivel láttam, hogy arcodon szelíd fény ragyog, és gondolataiddal fogócskázik. Ez a misztikus fény később is visszatért csendes mosolyodban, és évtizedeken át engem is elkísért.

Sokat segítettél. Jó szóval bátorítottál, jó tettel támogattál. Hűséges barát voltál, azok között a kevesek között, akikre az ember rábízhatja magát: nem kell félnie a csalódástól, nem kell félnie a váratlan hátba szúrástól.

Ismerted az élet írott és íratlan játékszabályait, ezért tanácsaidat, kevés kivétellel, megfogadtam. Tévedéseimet, tévelygéseimet megértéssel fogadtad, nem feddtél meg. Újabb tanáccsal bátorítottál.

Most én is bátorítanálak.

De nem érlek utol.    

Hiányzol.

Máris.

Pedig még Kharón ladikjában ülsz, még utazol a kitapinthatatlan lét felé.