A trianoni döntés (1920. június 4.), amelynek következtében Magyarország határai megváltoztak, a nők helyzetére is hatással volt. Ettől kezdve határok választottak el egymástól családokat, közösségeket, intézmények szűntek meg, életbevágó gazdasági változásokkal is számolni kellett.

A nők romániai/erdélyi helyzetét a magyar kisebbség szempontjából közelítjük meg. Emlékiratok, személyes vallomások (interjúk, levelek), törvénycikkelyek, életutak és irodalmi alkotások értelmezésével törekszünk a nők történetének 20. századi aspektusait megragadni. Elsősorban hétköznapi helyzeteket villantunk fel, amelyek azt mutatják meg, hogy a trianoni döntés, majd a második világháború, az államszocialista éra és annak vége miként hatott az erdélyi művelt nők életére, az anyaországgal való kapcsolataikra.

Ha az előzményeket tekintjük: Ausztria-Magyarország egyes városai rendkívüli módon fejlődni kezdtek a 19‒20. század fordulóján. Ez a nevelési rendszert is befolyásolta: egyes jól szituált családokban például a leánygyermekek közül többen folytatták tanulmányaikat magasabb szinten vagy éppenséggel külföldön, és a művészeti pályák iránti vonzalmukat sem kellett minden esetben visszafogniuk. Az előzményekhez tartozik az Osztrák–Magyar Monarchia területén érvényesülő tendenciákból a Nyugat-Európához (kisebb mértékben az Amerikai Egyesült Államokhoz) való viszonyulás, illetőleg a közép- és kelet-európai nagyvárosok társadalmi mozgásainak hatása.

 

Közbevetés: a történelmek pluralitásáról

Ferenczi Enikő író a kolozsvári, Farkas utcai gyermekévek után Ausztráliában élt – a távolságot élesebben mutatta számára a megélt történelem:

„Első osztályban azt vettem észre, minden osztálytársam nálamnál jobban tudja az állam nyelvét. Idős tanítónőnk ugyancsak kínlódhatott, kényelmetlen volt számára az „ă” és „î” hang kiejtése, nem mindig sikerült neki, és a visszaható névmásokat sem használta helyesen. Rajta kívül kizárólag román anyanyelvűekkel beszélgettem románul, akik – feltételezésem szerint – helyesen beszéltek, én pedig a tanító néni beszédkészségét másolhattam le és az ő feszélyezettségéből meríthettem. Ezek az idegen hangok engem is évekig kijátszottak: a fülem és a hangképző szerveim ellenőrzése alól minduntalan kibújtak. Tetszhetett nekem egy nyelv, csupán a szám nyílt meg nehezen előtte, csupán a fülem nem tudta kellő nyomatékkal kiválogatni a hamis hangokat. Akárcsak az angol, az orosz és a latin nyelv tanulása közben. A hivatalos nyelvvel kapcsolatos szorongásom a környezetemben akarva-akaratlanul elejtett homályos megjegyzésekből, azok félreérthetetlen érzelmi telítettségéből táplálkozott: a szavak közt bujkáló, ki nem mondott igazságokból; a körültekintően megfogalmazott félmondatokból; a tárgya veszett kirohanásokból; a mondanivaló érzelmi keserveiből; az egyelőre megválaszolhatatlan kérdések hosszú sorából, és ég felé szálló felkiáltásokból.”[1]

 

Újdonság: a művészi függetlenség létrehozása, a sport és a tudomány

A századelőn a sajátos képzést igénylő képzőművészi pálya kivételesnek számított; csupán egy-egy női alkotó „dekorálta” a reprezentatív tárlatot Kolozsvárt is, ők származásukat, kapcsolati hálójukat tekintve az átlagnál jóval szerencsésebbek voltak. A kolozsvári születésű Biasini Mari (1866−1937) például külföldön tanult, és főrangú, sőt uralkodócsaládok vendégeként festett portrékat, de tartotta a kapcsolatot szülővárosával is. A rövid családi látogatásoknál hosszabb ideig tartózkodott Kolozsvárt 1900 és 1902 között. Jelenlétével is támogatta az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság kezdeményezéseit, a Kolozsvárra összpontosuló erdélyi művészeti élet korai szervezeti formájának kialakítását. Fadrusz János Mátyás-szoborcsoportjának fölavatásakor, 1902 októberében részt vett az erre az alkalomra szervezett nagyszabású képzőművészeti kiállításon. Az Erdélyrészi Szépművészeti Társaság első, csaknem egy hónapig tartó kiállítása a kolozsvári sétatéri korcsolyapavilonban Wlassics Gyula miniszter védnökségével nyílt meg; a hét, itt kiállító művész között két hölgy neve is szerepel: Biasini Mari és Montbach Emma (1874–1959). Ez utóbbi a későbbiekben egy osztrák főhivatalnok felesége lett. Biasini Mari neve pedig szerepel Riederau mindenkori művészlakosai névsorában, Anna Maria Renz festőművésznő volt az élettársa.[2] „A tárlaton, mely az említett egyesület szorgalmazására jött létre, női és gyermekportréit láthatták és egy meleg színekben tartott, a méltatások szerint Degast idéző Nő fürdés után című pasztelljét” – méltatja Biasini Mari munkásságát Murádin Jenő művészettörténész.[3] Női és gyermekarc, női akt fejezi ki tehát e korai tárlaton a női művészet jelenlétét.

A művésznő életútja jelzi, hogy már a trianoni fordulat előtt – szinte a női művészi pályákkal, az alkotói függetlenség vonzásával egy időben – a kulturális elit elvándorlása is megkezdődik Erdélyben. A magyarság erdélyi történetét illetően tehát korán, már a trianoni döntés előtt felmerül a menni vagy maradni kérdése, csaknem azonos időben a nők művelődési lehetőségeinek bővülésével.

A testnél maradva: a sportteljesítmény alkalmanként a nagyobb szabadságfokot jelentette. Kolozsvár városát nem jellemezte sok jelentős sportlétesítmény – sportban a nők először korcsolyázásban tűntek ki: „A Kolozsvári Korcsolyázó Egylet túlélte az első világháború utáni közhatalomváltást, és a kolozsvári magyar sportbarátok nagy örömére még 25 éven keresztül olyan bajnokokat nevelt a városnak, mint a Marczinkievicz testvérek, Beke Lajos, Bojáki Anna, Hirsch Elemér, Horosz Béla, Pusztai Kató stb.”[4] A korcsolyán kívül főleg vívásban, atlétikában tűntek ki Kolozsvár női sportolói. Az eredményesség megjelenítését 1919, illetőleg 1944 után erősen befolyásolta a kultúrpolitika és a média Bukarest-centrikussága. A temesvári születésű Balázs Jolán – aki 1956 és 1967 között 14-szer ért el világcsúcsot, a román Atlétikai Szövetség elnöke tisztséget is betöltötte 1988 és 2005 között – így lett Iolanda Balas, férjezett Iolanda Balas Soter.[5]

Ekkoriban már nőket is felvehettek az egyetemre. Az első női bölcsészdoktor a kolozsvári egyetemen Novák Róza volt (avatására 1903. június 6-án került sor).

A másik kiemelkedő jelentőségű bölcsész, aki megfogalmazta és olvasóihoz is eljuttatta korához való viszonyulását, Berde Mária volt. Munkásságának ismerete kulcsfontosságú a század első felének erdélyi (kisebbségpolitikai jelentőségű) irodalmi szervezkedéseinek megértéséhez. Ő magyar és német nyelv és irodalom szakot végzett a kolozsvári egyetemen (kutatásai is kettős szakjával kapcsolatosak: Baumberg Gabriella[6] élete és költészete tárgyában készült dolgozata 1912-ben). Külföldön tanulhatott; a későbbiekben műfordítóként is működött.

 

Közbevetés: búcsúzók, elhurcoltak, visszatérők

 Jánó (született Csetri) Erzsébet orvosi tanulmányait szintén Kolozsvárt kezdte, a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Orvosi Karával együtt menekült aztán Budapestre. A háború után hazatért Erdélybe, Felsőháromszék megbecsült belgyógyászaként ment nyugdíjba. Emlékiratában, amelyet 79 évesen vetett papírra, főleg az 1940-es évek általa megélt történéseit részletezi. Kolozsvár bombázás utáni képét, apokaliptikus hangulatát idézi emlékiratának következő része:

„Fogorvosomat, akihez rendszeresen jártam naponta kezelésre, egy nap már nem találtam ott, családjával együtt elvitték, mondta a szomszédban lakó asszony. Eszembe jutott, mennyire sajnáltam mindig, amikor kezelés közben annyira remegett a keze… Mit állhatott ki az az ember már hónapok óta! Elvitték az utcánk végén lakó kis fűszerest is, akitől vásárolni szoktunk. Egyre fogytak az eddig sárga csillaggal járkáló zsidó emberek az utcán, s ha elment az ember a város szélén épült téglagyár felé, a szöges dróttal körülvett ezernyi embert befogadó gyárudvar – ahol nyüzsögtek az emberek, a tanácstalan, rémült zsidó asszonyok, gyermekek – borzalmas látványt nyújtott. Én semmit nem értettem! De a fűszeres vaspántos, lelakatolt ajtaja a poros utca sarkán lezárt életünkben egy szakaszt, amikor törvény és rend uralkodott, és ahányszor láttam, homályos rettegés fogott el. Aztán hallottuk, hogy az összeterelt zsidókat bevagonírozták és elvitték nyugat felé. Megürült lakásaikat kiosztották a bombakárosult családoknak. Így kaptunk mi is egy manzárdlakást a Magyar utca végén, a harmadik emeleten. Elhurcolt lakóinak riadt lelkéből ott volt még valami a szétdobált, huzat nélküli ágynemű s a kamra részben kihordott s otthagyott, szegényes lekváros üvegjei között. Ezek a kisemberek, akik biztosan sohasem tértek vissza, ott éltek továbbra is a szobák szagában, kamrájuk részben elfogyasztott élelmiszerei között, a déli napégette függönyök között, és sohasem éreztük jól magunkat egy percre sem, ha ott voltunk. Életem során mindig döbbent szomorúsággal gondoltam rá, hogy abban a környezetben mégis egyszer-kétszer együtt töltöttünk apával néhány órát. Sohasem tudtam volna ide költözni, és nemsokára Mackóval elhatároztuk, hogy a kulcsot visszaadjuk a hatóságoknak...”[7]

 

Revizionizmus?

A két világháború közötti időszak, majd a második világháború éveinek történelmi vizsgálata nem feladatunk. Utalni szeretnénk azonban olyan felismerésekre, amelyek női szerzők helyzetérzékelését mutatják.

Az egyházi iskolák magyarnyelvűsége az államosításig (1949) megmaradt. „Az Auguszteum az irgalmas nővérek által vezetett külvárosi elemi iskola volt. A gyerekek a Kőkert, a Holdvilág, Pásztor és Szélső utcából kerültek ki, de ide jártak a Kétvízköz gyerekei, valamint a Monostor végén levő ONCSA telep és a Donát út környékéről is”[8] – áll Hantz Lám Irén 1945–47-re vonatkozó visszaemlékezésében. Ő geológus, egyetemi és középiskolai oktató, a Reményik Sándorral és Áprily Lajossal jó barátságot ápoló Lám Béla mérnök, író lánya volt.

A magántulajdon megszüntetése (1948−1950) és ezzel összefüggésben az egyházi iskolák működési engedélyének bevonása a családok, egyházi személyek helyzetét és a női munkavállalást is befolyásolta. A tanítói és tanári munkakör feltétele ettől kezdve a román nyelv ismerete volt (az első években állami eskütételt is elvártak az állami oktatási intézmények tanszemélyzetétől).

A gyakran változó 20. századi erdélyi/romániai mindennapokban az iskola mellett az irodalomra is jelentős szerep hárult. A magyarság körében szerencsére elég magas fokú ekkoriban az olvasni tudás.

 

A mítosz és a tények

Az a Reményik Sándor, aki utolsó életéveiben Magasfeszültség (1940) címmel kiadott kötetén kívül rengeteg levelében vallott arról, hogy a haza a lélekben lakik, azonos a korábbi Végvári versek szerzőjével, aki semmiképpen nem akarta elfogadni az impériumváltozást. Reményik költészete, titokzatos, elégikus személyisége nemzedékekre volt hatással, szövegeinek ismerete az ellenzéki magatartás egy formája volt: alkalmat nyújt a valamikori női olvasóközönség jobb megismerésére.

1936 júliusában, az érettségit követően a budapesti Baár-Madas Református Leánygimnázium nyolc növendéke erdélyi körútra indult az iskolaigazgató, Áprily Lajos magyar- és némettanár vezetésével. Áprily 1929-ben települt át Magyarországra. Az emlékezetes irodalmi expedíció szöveges és képi forrásaiból – édesapja hagyatékát is felhasználva – Hantz Lám Irén állított össze albumot Erdélyi nyár Áprily Lajossal – 1936 címmel.[9] Ebből kiderül, hogy a hazavágyó költő-tanár milyen mitikus képét forgalmazta Erdélynek, és hogy tanóráit erdélyi szerzők verseivel, sőt – lásd Reményik fellépését 1936 tavaszán a Baár-Madasban – emblematikusnak számító szerzők meghívásával is kiegészítette.

A kirándulás megvalósult, a résztvevők naplót vezettek élményeikről, és a későbbiekben is utaltak benyomásaikra. Hogy éppen Nagyenyed, Kolozsvár (Áprily erdélyi tanári munkájának színhelyei), Sztána, továbbá a Kolozsvár és Brassó környéki hegyek lehettek e kirándulás megállói, nem csoda.[10] A későbbiekben az erdélyi kirándulás – már-már metafizikus élménye – levelekben mélyült el.

A budapesti diáklányok erdélyi kirándulása 1936. július 23-i, csombordi megállóján az író, költő, műfordító Berde Mária (1889−1949) tartott irodalomtörténet-órát. A kirándulásnapló szerint az előadó nem nyerte meg a lányok tetszését, elutasító hallgatásuk indoklására egy verssort jegyzett fel az élményközösséggé lett leánycsapat egyik tagja; a Reményik-vers arra utal, hogy a valamikori közösnek érzett értékrend, irány jóvátehetetlenül megváltozott. Bizonyára felkészítették a lányokat a szerzővel, az új helyzethez inkább alkalmazkodó írónővel való találkozásra. És valóban, 1936-ban a díjakkal kitüntetett Berde Mária már az Erdélyi Helikon terveitől eltérő szervezeti formák létrejöttén fáradozik. Hogy vajon ismerték-e a lányok az írónő bátor témakezelésű regényeit – hiszen addigra már A szent szégyen (1925) és a Romuáld és Andriána (1926) is megjelent –, nem derül ki a kirándulásnaplókból, sem az Áprilyhoz, Reményik Sándorhoz küldött levelekből. A lányok azt sem igen tudták mire vélni, hogy egyik reggel megjelent a körükben Bethlen Györgyné született Jósika Paula…[11] (Ő mint a Katolikus Misszió elnöke anyagilag segítette a lányok erdélyi utazását.)

Reményik Sándor a 20. század népszerű lírikusának számított, 1945 előtt sokakra hatott valamilyen módon. Említhető itt többek között a gimnáziumi tanár, lelkes olvasó és versmondó, az úgynevezett transzilvanista költészet szenvedélyes népszerűsítője, Weress Margit (1894–1975). Ő Tordán született, magyar–német szakos tanárnőként dolgozott, és az első „kisebbségi” években Nagyenyeden Áprily Lajos tanártársa volt, neki köszönhetően ismerkedett meg Reményik Sándorral. Felsőfokú tanulmányait a Trianon utáni hatalomváltás megzavarta; Szegeden, majd ismét Kolozsvárt tanult, Székelyudvarhelyen is tanított a Református Tanítóképzőben. Fennmaradt levelei az Áprily- és Reményik-hagyatékban[12] kutathatók. Áprily biztatására az 1960-as években írta meg emlékiratát, ez ma már nyomtatásban is olvasható.[13] A terjedelmes emlékirat 1920-szal megszakad, de a levelezés alapján Weress Margit pályája a ’40-es évek  második feléig követhető.  Az udvarhelyi tanítóképzőnek két éven át igazgatója is volt. 1975-ben Magyarországra költözött.

Költőtársként hatott Túrmezei Erzsébet egykori diakonisszára (1912−2000) is, akit a tilalom évei után bevontak a magyarországi evangélikus énekeskönyv szerkesztésébe, figyelt költészetére, sőt a poézisben sok tekintetben a követőjének tekinthető.[14]  Ugyanez mondható el Krüzselyi Erzsébet költőnőről (1874–1953), aki ‒ Berde Mária támogatottjaként ‒ az 1937-es, az erdélyi fiatalok különböző csoportosulásainak szervezett Vásárhelyi Találkozón is részt vehetett. Egyébként visszavonultan élt, mert fizikai képességeit tekintve folyamatosan segítségre szorult (gyermekkori betegségben teljesen elvesztette hallását, látása pedig megismételt műtétek sora után is csak romlott). Reményik Sándorban költői példaképét tisztelte, de emberileg is – magyar kisebbségiként, gyenge egészségűként – közel került hozzá; több ízben nevezte meg rokon lélekként. Több ismert szerzőhöz fordult támogatást kérve vagy csak a szellemi társaságot keresve (Reményik Sándoron kívül Áprily Lajost, Gárdonyi Gézát, Makkai Sándort is ide soroljuk). Babitshoz szóló leveléből hosszabb részletet közlünk, mint olyanból, amely a sokszorosan hátrányos helyzetben levő alkotó (kisebbségi helyzet Romániában, Budapesttel megszakadt kapcsolatok, anyagi nehézségek, siketség, gyengén látás) dokumentumértékű vallomása:

„Nagyságos Babits Mihály író úrnak Budapesten

Mélyen tisztelt író úr – s ha szabad így szólítnom: kedves költőtársam!

Nagyon félve, sok tusakodással, sok lelki tusakodás után fordulok önhöz, hogy megismertessem kissé magamat és kérjem jóságos, nagybecsű pártfogását a magam részére is a nagyszerű és áldásos Baumgarten Ferenc-féle alapítványban való részesíttetésemhez. Kérem, legyen jóságos időt szakítani levelem átolvasásához, mert megmagyarázni óhajtom indokimat.

Nevem talán nem egészen ismeretlen ön előtt, mert a háború előtti és alatti években sok versem jelent meg fővárosi lapokban, folyóiratokban és napilapokban (leginkább az akkori Pesti Naplóban). A háború alatt – amit én csak a Pesti lapokból tudhattam meg akkor – egy alkalommal jelölve voltam a Petőfi Társaságban Önnel és az akkor még szibériai fogságban levő Gyóni Gézával együtt, akivel szemben mindketten ki is maradtunk. De az Ön kimagasló genie-je nagyon hamar elégtételt is nyert, míg az én szerény „vidéki” költő egyéniségem még csak jelölve sem lett többé. – Igaz, hogy én sohasem kerestem, nem is kereshettem nagyobb érvényesülést, mert Pesttől távol élve, jogakadémiai tanár s vidéki lapszerkesztő édesapámat – ki egyetlen gyámolom s tanítóm volt – korán elveszítve, teljes nemhallással és beteg látással megverten nagyon nehezen dolgozhattam. Már 6 éves kisgyerekkoromban kezdődött szembajom s 8 éves koromban súlyosbult hirtelen fülidegbénulás következtében a teljes halláshiánnyal iskolákat sem járhattam, siket-néma intézetbe sem adhattak szinte folytonos gyógykezeltetésem miatt – s így csak saját gyenge erőmből tanulgattam, beteg látásom miatt csak nagyon lassan és nehezen, szüleim vezetése alatt, akikkel eleintén, néhány évig, míg a szájról olvasást kissé elsajátíthattam, csak írásban beszélhettem. Ép emberek által alig megérthető és felfogható küzdelmes korszak volt ez, de még akkor mellettem állt áldott emlékű édes apám, aki előbb a Sárospataki, később a Máramarosszigeti ref. Jogakadémiák tanára volt – s csupán az ő általa kibocsátott első Versek c. zsenge könyvem munkálatai és lapja szerkesztésében való részt adás taníttatta meg velem az ilyen dolgok ismereteit, hogy az ő korai s rám pótolhatatlan [!] csapásként súlyosbult halála után lassankint ki tudjak adni még néhány kötetet. Senki nem volt a segítségemre, mindég csak a jóisten kegyelmébe vetett erő, hitem vezérelt próbálkozásaimban és nem is hagyott el!  Erkölcsi szerényebb sikereim mindenkor megvoltak, csak éppen anyagilag nem tudtam boldogulni máig sem… Pesti íróskodásom hosszú évei alatt jóformán csak tiszteletpéldánnyal honoráltak és posta, papír-költségeimet is alig fedezhettem abból a pár koronából, amit nagy ritkán a folyóiratok fizettek verseimért. Pedig özvegy édesanyám a felekezeti tanárok akkor nagyon csekély nyugdíjából nekem alig juttathatott. Nem volt módom beszerezni mindazokat a könyveket és lapokat, melyekből tudásomat kellőleg fejleszthettem és fenntarthattam volna. Szemeim a forszírozott munkától mindinkább gyöngültek és – szomorú de teljesen igaz –, hogy a második, harmadik és negyedik könyvem csekély tiszta jövedelmét szemem gyógyíttatására kellett fordítanom – fájdalom, csak úgyszólván: pillanatnyi erősödést érve el, hogy aztán újra fenntarthatatlanul tovább folyjék látásom gyengülése.

A háborús viszontagságok megölték az én egyetlen még megmaradt gyámolom, édes anyám beteg szívét is: 1917-ben ő is itt hagyott…

Azóta csak jó rokonaim, két – még élő – nagynénémnél tengetem életemet, mely mind ködössebb és nehezebb lesz gyógyíthatatlan (!) szembajom: külső szemhártya (szaruhártya) vastagodás miatt. Már évek óta lámpafénynél teljesen munkaképtelen vagyok, s napi munkabírásom csupán a dél körüli legvilágosabb órákra szorítkozhat... Az impériumkor elveszítettem összes Pesti lapjaimat (mert nem engedték át többé a határon). Tökéletes lelki-elcsüggedés és dolgozni-nem tudás fogott el, s azt hittem pár évig, hogy reám nézve minden be van fejezve s hogy többé nem kellek poézisemmel senkinek... Mig aztán a nagy leromlásokból eszmélni kezdő Erdélyi irodalom lelkes útverői mindenkit zászlójuk alá szólítottak, akik csak magyarul tudtak az elcsatolt részen. Én még akkor sem mertem volna újra megszólalni, de a Kolozsvári „Hírnök” kitűnő szerkesztője, Erdély egyik legsokoldalúbb s legtehetségesebb írója: P. Jánossy Béla s utána mindjárt a „Pásztortűz” akkori szerkesztője, Reményik Sándor (aki ma már az egyetemes magyar irodalom egyik kimagasló oszlopa) szólított fel lapjához, s utánok még egy sereg különféle lap is készéggel nyitotta fel előttem hasábjait. Ez a nem-várt, nem-remélt szíves társul-fogadás, amilyenben azelőtti írói életemben soha nem volt részem, egyszerre visszaadta, sőt felfokozta írási-kedvemet, s ennek köszönhetem, hogy már egy év múlva az Erdélyi Irodalmi Társaság teljesen tudtomon kívül tagjai közé választott, s utána a Marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi társaság is. Mint gyermekíró is igyekeztem minden erőmmel szolgálni a magyar irodalom ügyét s úgy érzem, hogy még sokkal többet is tehetnék, ha le nem törné minden akarásomat látási-tehetetlenségem, mely mind fenyegetőbben kiáltja felém a komor „Nem szabad!”-ot. Lassan már el kell kezdenem másfél éve a lapjaimtól való visszahúzódást munkaképtelenségem miatt, de mivel anyagilag nagyon szerényül állok, kénytelen vagyok erőn felül is próbálkozni a munkával. Tavaly, 1927-ben volt harminc esztendeje, hogy az első „Versek” című könyvemet kiadtam. Ebből az alkalomból szerettem volna csak saját magamnak egy kis „lelkijubileumféleképpen” egy új versfüzetet kibocsátani, de mert látási-erőm már nem bírta a kiadáskörüli munkát s anyagi fedezetem sem volt rá, – kiadót kerestem rá. […] utóbb Fáklyára változtatott kiadócéghez fordultam, – s annak igazgató[ja…] nem csak kiadta könyvecskémet, de, szinte akaratom ellenére, megrendezett hirtelenében egy „jubileumi estélyt” a Bpesti Zeneművészeti Főiskola Nagytermében, melyre azonban én nem bírtam elmenni, hiszen úgy sem élvezhettem volna semmit, mert még a villanyfényt sem bírják szemeim […]

Én az Ön nagyszerű írásait rég ismerem és értékelem, de mint szerkesztőhöz nem mertem bekopogtatni. Mindég azt vártam hogy talán írok nagyon jót és modernet, hogy megnyerhessem a tetszését, – de mint Erdélyi író, már nem bírtam annyit dolgozni, hogy Pestre is juttathassak […] A Nyugatot, (mely már átjár,) azonban nincs módom venni, oly drága nekem, – de nem is bírnám már jól átolvasgatni, amit végtelenül sajnálok. A könyvolvasás nekem hovatovább »tiltott gyümölcs« kezd lenni…

Világtól teljesen száműzött magányban élek, nem tudom, mit hogyan szoktak; nem hallom az élő szavakat emlékezetem óta, s így remélem, szíves elnézését e hosszú önismertetésem miatt. […]

Reménykedő hálával kérem jóindulatát, kiváló tisztelettel…”[15]

Romániában a politikai változás során az egészségügyi ellátás hivatalos nyelve is a román lett, beleértve a speciális oktatási rendszerű intézetek és iskolák nyelvét is – ez a mai napig is érvényes (kivételt képez a kolozsvári, ma Kozmutza Flóra Hallássérültek Speciális Iskolája nevű oktatási intézmény). A fogyatékkal élők számára szinte kizárólag román nyelvű intézmények álltak rendelkezésre, ezt a helyzetet súlyosbította a tény, hogy 1977 és 1989 között meg is szűnt a gyógypedagógus-képzés a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen (az egypártrendszer ideológiája nem tartotta szükségesnek az ilyen képzést).

 

Közbevetés: történelmi sors

Reményik Sándort erős barátság fűzte a zsidómentő és a Magnyitogorszkban elhunyt evangélikus püspökhöz, Járosi Andorhoz és annak feleségéhez, Brandt Laurához is. Ők ketten sokat tettek 1944-ben a kolozsvári zsidó lakosság érdekében, amiért utóbb a Világ Igazai közé kerültek. Járosi Andort 1944-ben „malenkij robotra” hurcolták, és Magnyitogorszkban halt meg.[16]

Járosi Andorné emlékezéseit unokája adta közre, ebből idézünk a nők nemzedékeinek történelemértelmező képességeit érzékeltetve:

 „Aztán eljött az az idő, mikor késő éjszaka s kora hajnalban rémült szemű, sárga csillaggal bélyegzett emberek kopogtattak, kértek bebocsátást, segítségért könyörögtek sírva, néha valósággal őrjöngő követeléssel kapaszkodva az Andor kezébe. Szinte megállás nélkül csengett a telefon, érkeztek a postára bízni nem mert, legtöbbször gyermekek által kézbesített levelek. Andor egész nap rohant, könyörgött, intézkedni próbált. Prédikációin, vallásóráin, beszélgetéseiben szembefordult az embertelen üldözéssel. Somkereki Guszti a kémelhárítóparancsnokánál, aki barátja volt, nagy nehezen kivédte a két feljelentésnél, de nagyon komolyan figyelmeztette, hogy minden látogatóját, telefonbeszélgetését megfigyelik, s rajta van a »feketelistán«. És Andor nem volt bátor ember, bizony megreszketett, ha erősebben döngették meg a kaput, vagy ha az őrjárat a ház előtt állt meg éjjel, ha újabb fenyegető figyelmeztetés érkezett, de hős volt, aki a maga igaznak látott útján nem hátrált meg […] Sógora nagy aggodalommal, sokszor haraggal nézi az Andor mentő munkáját: »Ezt nem folytathatod! Neked családod van. De Istenem is van! És a családom mindenben egyetért velem!« És ez igaz. A közös gyászok, bánatok szenvedések fájdalmasan szorító kötéssel kapcsolták össze ezt az emberpárt. Laura eddig nem járt Andorral sehova. Idegen volt számára az Andor nagyrészt zsidó és jómódú társasága […] most, a segítségért könyörgő, halálfélelmet mutató szemekbe nézve, nemcsak vissza nem tartotta Andort, de amiben csak tehette, ő is segítségükre sietett a nyomorúságba jutottaknak.”[17]

 

A szavazati jogról és az alternatív politizálásról

Romániában 1946 óta van a nőknek szavazati joguk (1946 novemberében 23 jelölt közül 18 került be a Nagy Nemzetgyűlésbe, közöttük a nőmozgalom több aktivistája is). Az alkotmányba 1948-ban iktatták be ezt a jogot egyszerre azzal, hogy a férfiakkal minden szakma, funkció és a munkabér tekintetében, továbbá a család és a gyermekek gondozása terén azonos jogokkal rendelkeznek. Ezeket a jogokat az 1952-es Alkotmány illetőleg az 1954-es úgynevezett Családtörvény (Codul Familiei) megerősítette.

A családokat és az egyéneket az új határok, a kiutazási korlátozások, az úgynevezett káderpolitika, a magánvagyon megszüntetése mellett a gyülekezés és a kommunikálás korlátozása is sújtotta. A nők közül sokan nem jutottak munkahelyhez, vagy a politikai „tisztogatások” következményeként elveszítették már meglevő munkahelyüket. Az értelmiség jelentős személyiségeit, virtuális vezetőit – köztük nőket is – a kommunista diktatúra éveiben vagy külföldre üldözték, vagy pszichológiai hadjáratot indítottak ellenük. Cs. Gyímesi Éva (1945−2011) irodalomtörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem tanára, közjogi harcos példáját hozzuk fel, akinek kivételes hivatástudata a totalitárius rendszer éveiben is hatott – és nem csak saját tanítványaira. Alternatív politizálása tanári tapasztalatán, irodalomtudományi tájékozottságán túl filozófusi és vezetői képeségekről vallott. 1989. december végén egy interjúban így tekintett vissza politikai kiszolgáltatottsága éveire:

„1985 volt az egyik legnehezebb évem. Tanítványaimmal közösen tiltakoztunk az ellen, hogy már néhány év óta sorozatosan nagyon távoli vidékekre helyezték őket,[18] és nem a magyar nyelv és irodalom tanáraiként kaptak állást. Ez nagyon megrontotta az egyetem vezetősége és köztem a viszonyt. Ugyanis a Securitate igyekezett az egyetemre hárítani a piszkos munkát. Ebben az egész dologban az volt a legundorítóbb, hogy a kollégáim, akikkel tudományról, erkölcsről, a diákjaimról kellett volna eszmét cserélni, úgy működtek, mint valami gépek, és egyszerűen végrehajtották a szeku által kiadott utasításokat. Különösen 1987-től kezdve, majdnem kihallgatási módszerekkel zaklattak az egyetemen. […] Ennek a sorozatnak a 88-as nyár volt a csúcspontja a Szabad Európa Rádióban felolvasott levelem kapcsán, amit újfent a diákjaim érdekében intéztem a miniszter asszonyhoz. Ez után a levél után az egyetem szenátusa elé hívattak, és ott 12 dühös ember bélyegzett meg egyszerre mindenféle vádakkal. A folyamat betetőzéseként tavaly nyáron, június 20-án házkutatást tartottak, majd kihallgatássorozat kezdődött, házi őrizettel egybekötve, azért, mert kapcsolatot tartottam Doina Cornea asszonnyal, aki volt kolléganőm is. Abból a megfontolásból tettem mindezt, hogy itt, Erdélyben egymásra vagyunk utalva, hogy lehetetlen nem felvenni és nem tartani vele a kapcsolatot. Egyszerű volt, tulajdonképpen élelmet küldtünk neki a férjemmel, meg üzeneteket közvetítettem tőle a világ felé. Ezt az ügyet úgy állították be, hogy a gazdasági rendőrség hatáskörébe tartozó üzérkedéssé degradálódott, tehát a legnevetségesebb és legmegalázóbb vádakkal illettek.”[19]

 

A szólás szabadsága

Romániában a hatalomváltozáskor a lakosság egészét sújtó megszorító intézkedések következtében előtérbe kerültek az irodalmi nyelv metaforikus funkciói, és nem csak a magyarok közösségében. Az egyház működésének korlátozásával például mindenféle, az egyházi közösséget illető információ terjedése akadályba ütközött. Az új hatóság a kölcsönösség elvét – azaz hogy a romániai magyarok ne rendelkezzenek több joggal, mint a magyarországi románok – hangoztatva is csorbította a kulturális-nyelvi közösségek jogait.

Hankó-Nagy Alpár arra hívja fel a figyelmet, hogy a belpolitikai döntések ellen nem volt mód a védekezésre, a „magyar kártyát” játszotta ki a helyi közösség ellen a rendszer: „…az Antonescu kormány idején működő cenzúra az irredentizmus elleni védekezés leple alatt a magyarságnak az információhoz és saját kultúrájához való hozzáférési jogát tagadta meg. A többi ostromállapotbeli intézkedéssel együtt a cenzúrát is sikerült a magyarság közösségi élete megbénításának szolgálatába állítani. Az egyház kéréseire semmilyen vagy csupán elutasító választ kapott, cenzúra nehézségei szinte leküzdhetetlenek voltak. Minderről pedig a hatóságok azt állították, hogy csupán megtorlás a magyar kormány hasonló intézkedéseiért.”[20] Hankó-Nagy egy példával is szemlélteti a nyelvi cenzúra működését: „A bíráló kijelentette továbbá, hogy a romániai helynevek a szövegben hivatalos nevükön szerepeljenek, és ne magyar nyelven. A nyelvtankönyvben kihagyandónak ítélte a tulajdonnevek közül a »Magyar Népközösség«-et és a »Római Katolikus Nőszövetség«-et.”[21]

A könyv- és lapkiadás, az elektronikus sajtó központja 1947-től 1989 végéig a román főváros, Bukarest volt. Ezen az ország időnkénti adminisztratív újraszervezése sem változtatott. A központi felügyelet a kultúra intézményeit politikai ellenőrzés alatt tartotta – a magyar lakosságéit is. Ennek elszenvedői és haszonélvezői között egyaránt voltak nők.

Ha nőket keresünk a román államvezetésben, a legfelsőbb szinten, a Szocialista Kultúra és Nevelés Tanácsában a romániai magyar könyvkiadást csaknem egészében ellátó Kriterion Könyvkiadó részéről Hauser Hedwiga-Margareta főszerkesztő vett részt. E tanácsban továbbá Horváth Bisztrai Mária színésznő, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és Ráduly Gitta, a Kovászna megyei Szocialista Kultúra és Nevelés Tanácsának elnöke, a Megyei Pártbizottság és a Megyei Néptanács Végrehajtó Tanácsának tagja nevét látjuk, ők azonban nem képviseltek kimondottan női érdekeket. Közülük egyedül Hauser Hedwiga-Margareta lett a legfelső szintű Végrehajtó Tanácsnak is a tagja.[22]

Többnyire nőkből állt a romániai magyar nőkhöz szóló egyetlen romániai magyar havilap, a Dolgozó Nő szerkesztősége, de a Tankönyvkiadónak, valamint az 1972-ben létrejött, a romániai nemzetiségek nyelvén született irodalom publikálására szervezett Kriterion könyvkiadónak és egyes magyar nyelvű időszaki kiadványoknak is voltak női szerkesztőik (Tankönyvkiadó: Wagner Judit, Kriterion könyvkiadó: Bitay Emma, Napsugár: Hervay Gizella, Tamás Mária, Korunk: Szilágyi Júlia, Román rádió kolozsvári területi adása: Balla Zsófia, Muzsnay Magda, temesvári Szabad Szó: Pongrátz P. Mária – hogy csak néhányukat említsük.)

 

A mozgás szabadsága

A második világháború végén sokan a menekülés útját választották – és voltak, akik visszatértek. Lám Béla a szétbombázott Budapestről feleségével és két lányával 1945-ben hazaindult Kolozsvárra. Kisebbik lánya, Hantz Lám Irén így emlékezik erre:

„[1945] április elején, a második vonattal, mindenünket hátrahagyva hazajöttünk: Kolozsvárra. [...] Két napig utaztunk marhavagonban Kolozsvárig, ahová húsvét szombatján érkeztünk meg. [...] Tizenkét évre az elérhetetlenség ködös távolába veszett Budapest és mindenki, aki ottmaradt. Családok százai szakadtak szét, szerelmek, jegyességek bomlottak fel, se ők nem jöhettek, se mi nem mehettünk. Tízévesen ezt az elszakítottságot nem érzékeltem. Egyszer éreztem tehetetlen dühöt, amikor bátyámnak és családjának elutasították az útlevélkérelmét. [23] […] Szüleimet nagyon fájdalmasan érintette a határzár. Édesapám nagyon szeretett nővérének a temetésére sem tudott kiutazni. Két nagyon jó barátja, Áprily Lajos és Mannsberg Arvéd a határ túloldalán maradt. És persze a fia, akivel 12 éven keresztül csak levélben tarthatta a kapcsolatot. 1955 és 1956 nyarán enyhült a határzár, lejöhetett a sógornőm a kisfiával és én is kaptam útlevelet 56 nyarán. Szeptember végén akartam menni, de édesanyám betegsége miatt még nagyobb lett az elzártság. 1959-ben kaptam útlevelet, elsőként a családból.”[24]

Bánffy Katalin 1946 novemberében ezt írta Budapestről apjának, Bánffy Miklósnak: „De miért gondolja Papa, hogy nem mehetünk [férjemmel] együtt meglátogatni Magát? Én még nem vagyok amerikai állampolgár, de magyar vagy román sem már. És mint az Egyesült Államok tengerésztisztjének felesége miért ne mehetnék ővele?”[25]

Megismétlődött a Trianon utáni, sőt a második bécsi döntés utáni helyzet: a politikai szempont az emberjogiakat teljesen figyelmen kívül hagyta. Ez Bánffy Miklós helyzetelemzéséből is kiderül, amelyet feleségének, Váradi Arankának szóló levelében olvashatunk:

„Már többször írtam, hogy Kató ideutazását veszélyesnek tartom, amíg USA állampolgársága nem teljesen megalapozott, mégis azt írod: »mennénk magához (ti. hogy nem autón, hanem vonaton)«. Hát nem kaptál erre nézve tőlem semmit? Nem írtam-e meg, hogy itt találják tartani? Csak akkor jőjjön, ha jogilag el van intézve, consul vagy missio-főnök által. Akkor viszont azt írd meg, hogy megnyugtass; okvetlen tájékozódni kell.”[26]

„A lejövetele iránt tájékozódni kell, nehogy valami nehézséget gördítsenek visszautazása elé. Én erre csak Maga miatt figyelmeztetem, mert képzelheti, hogy nincs a világon semmi, amire jobban vágyok, mint Magát viszontlátni. Talán az USA Konzulátus, vagy a román ott, Bpesten, adhatna olyan írást, ami Magát megvédi. Talán a bukaresti USA kirendeltség intézheti el az ottani bukaresti oroszoknál. Most talán lehetne. De hogyan utaznak? Itt most csak egyetlenegy vonat jár N. Váradra, és ezen olyan tülekedés van, ami nem embernek való. Ha nem jöhetnek autón, valóságos birkózás lesz a vonaton. Nem adhatja a bukaresti USA kirendeltség egy gépét a határtól? Azt is tehetnők, hogy én N. Váradra jönnék a febr. vagy márc.-ban tartandó mintavásárkor, és ott találkozhatnánk? Mert akkor lesznek autóbuszok, akik innen Váradra mennek, vagy Maguk jönnének ide egy ilyennel.”[27]

Könnyebb volt Magyarországról külföldre utazni, mint Romániából Magyarországra – a rendészeti hivatal az 1960-as évektől pontosan megszabta, hányszor lehet magán célú utazásra útlevelet igényelni (az útlevelet a területi rendészeti hivatal őrizte). A belföldi utazásokra nem vonatkozott korlátozás. A külföldi utazások után az 1980-as években beszámolót kellett benyújtani a rendészeti hivatalnak. Hasonlóképpen akkor, ha Románia területén külföldi emberrel beszélgetett valaki. Nyugati vendégnek magánszemély nem adhatott szállást.

Mindezek az intézkedések azt szolgálták, hogy a külföldre vonatkozó információk csak a hivatalos csatornákon keresztül (megszűrve, cenzúrázva) jussanak el az állampolgárokhoz. A turizmus jegyében azonban rendszeresen látogatták magyarországiak (ritkábban a nyugati diaszpóra tagjai) Erdélyt, és könyveket, folyóiratokat hoztak.

A kitelepedés a század második felében is zajlott, névházasságok révén, családok és magánszemélyek kalandos utakon-módokon, ritkábban a hivatalos lépések betartásával hagyták el szülőföldjüket. A kivándorlás a 20. századi erdélyi-romániai magyar (nő)történetnek is állandó témája.

Sportversenyek, zenekari vagy színházi vendégfellépések, szakmai rendezvények alkalmával jól képzett emberek sokasága maradt külföldön. Olyan típusú külföldre özönlésre, mint amilyen Magyarországról történt az 1956-os forradalom után, 1945 után Romániában nem volt lehetőség, de az öt-tíz évente megrendezett érettségi találkozók szokása felszínre hozta a tényt: az ok különböző lehet, de az eredmény gyakran hasonló: hogy nőként biztosabbnak tűnt a külföldi életút.

 

A hírközlés és a személyközi kapcsolattartás határai

A 20. század elejének időszaki sajtóversengése (központi és helyi magyar lapok, belföldi és külföldi időszaki kiadványok) a világháborút követően Kelet-Európában némileg átalakult, csökkent a lapok száma, és a politikai változások újfajta cenzúra érvényesülését is jelentették. 1920 után a magyar kormányzat –sajtótermékei révén – és az egyházak is megpróbálták megtartani korábbi olvasótáborukat, de ezt a román kormányzat nem támogatta. Így új lapok indítása volt kézenfekvő, de ennek eldöntése és konkrét megvalósítása évekbe került.

A két világháború közötti időben az időszaki kiadványok szépirodalmat közlő változataival próbálta a magyar értelmiség a közönséget elérni ‒ az irodalomszervezők, írók magánlevelezése utal erre ‒, a lapok fenntartását az előfizetésektől remélték. Ez történt az Erdélyi Helikon esetében, itt a lap mellé alapítványt is létrehoztak, sőt kiadói vállalkozást is. A szépirodalmi lapok fennmaradásában a nők kisebb mértékben szerzőként, nagyobb mértékben előfizetőként vagy támogatóként működtek közre.

A cenzúra intézményét az 1970-es évek második felében szüntették meg.[28] Ettől kezdve a sajtótermékek és magánküldemények ellenőrzésének más formáit hozta létre a kormányzat. A posta is állami vállalat volt, a küldemények ellenőrzése (a leveleket is beleértve, és nem csak a külföldi küldeményeket) a megfigyelt személyek esetében rendszeres volt. Vidéken a postahálózat településenként egy központot működtetett.

Telefonvonalat az 1970-es évektől városi környezetben lehetett igényelni – a külföldre való telefonálás technikai lehetőségét külön engedélyhez kötötték, az új telefonvonal beszerelésekor nem egyszer jól elrejtett lehallgatókészülék is a helyiségbe került.

 

Az irodalom – tett

1929 októberében megjelent R. Berde Mária[29] Vallani és vállalni című írása az Erdélyi Helikonban. Ebben a szerző a saját kora társadalmára való reflektálást kéri (számon) az íróktól, érezhetően nem csak a prózaíróktól. Ő maga íróként, újságíróként-szerkesztőként és irodalomszervezőként emblematikus szereplője volt a magyar kultúrának – élni pedig azon a területen élt, amely a hatalomváltozások legfőbb terepe volt a 20. században. Így fejezte be vitaindítóvá lett írását:

„…a jogokért való küzdelemben sem megfelelő fegyver ma a cifra markolatú középkori fringia. Jobb volna őszintén, elevenen mutatni be a mát, minden fogyatékosságaival – nem úgy, hogy csak a beavatott kedélyek értsék, sőt! ‒ egyenesen úgy, hogy bármely nyelven dokumentumul szolgálhassanak írásaink. Tisztán irodalmi szempontból pedig nemcsak hogy becsületesebb, de részben könnyebb is volna megfogni a jelenben lüktető s magát felkínáló életet. Csakhogy persze a könnyebbség pusztán a megalkotás munkájára vonatkozik, viszont kiállani a művünk mellé, a bőrünkremenő igazságaink mellé – vallani és vállalni – ahhoz emeltebb homlok, több mindennel való leszámolás, több mindenre való elkészülés is kell, író és kiadó részéről egyaránt.”[30]

A trianoni szerződés utáni passzív rezisztencia korában az irodalom a politizálás egyik lehetséges formájává lett. Éppen Berde Mária tett javaslatot egy írótalálkozó megszervezésére – ebből született Kemény János báró nagylelkű felajánlását követően a marosvécsi találkozók sora (1926 és 1944 között), az írónők felé is nyitó Helikon csoportosulás és az Erdélyi Szépmíves Céh kiadói vállalkozás. Berde Mária a marosvásárhelyi Zord Idő munkatársaként, majd 1920-ban főszerkesztőjeként dolgozott.[31] A Kolozsvárt szerkesztett Pásztortűz folyóiratot, a konzervatív irodalom fórumát egy Benedek Eleknek írott levelében bírálta: „a felnőttek irodalmi fórumai nekem még nem tetszenek egészen, a Vasárnapi Újságban megvan a népszerűségrevalóság, de a nagyobb terű irodalmat nem bírja, a Pásztortűz pedig kultiválja a dilettantizmust.”[32]

Ő kezdeményezte az Erdélyi Helikonon belül az EMIR-t, az Erdélyi Magyar Írói Rend csoportosulást, amelynek programját 1933-ban a marosvécsi helikoni találkozón  olvasták fel, és amely könyvkiadásra is vállalkozott.[33] Berde egy irodalmi archívum létrejöttéhez is hozzá kívánt járulni, amikor 1929-ben, főleg Marosvécsen rövid kéziratokat kért és kapott írótársaitól (a kéziratok 1944-ben az Erdélyi Nemzeti Múzeum leváltárába kerültek, amint azt Szabó T. Attila levéltáros köszönőlevele és az írónő feljegyzése is tanúsítja).[34] Érdemes ezt a gyűjteményt alaposabban megnéznünk: a költőnő kapcsolataira világít rá 1929 és 1944 között.[35] Berde 1931 szeptemberében költözött Marosvásárhelyről Nagyváradra. Az élő Reményik című megemlékezését a Kemény Zsigmond Társaság 1942. március 1-én rendezett Reményik-emlékestjén Mária testvére, Dóczyné Berde Amál (1886−1976) festőművésznő olvasta fel. Ő Nagyenyeden megkezdett tanulmányait a kolozsvári tanítóképzőben folytatta. Később Münchenben képezte magát, és időzött a nagybányai festőtelepen is. Torockó, Kalotaszeg és Székelyföld hagyományos környezetét, portréit megjelenítő pasztelljeit, amelyek valamikor polgári lakásokat díszítettek, ma budapesti, debreceni és marosvásárhelyi képtárakban őrzik.

Itt kell megemlítenünk, hogy Benedek Elek folyamatosan bátorított női szerzőket; ezek közé tartozott Csűrös Emília (1897−1970) és Gulácsy Irén (1894−1945) is. Milyen irányt vettek ezek a pályák a későbbiekben? Gulácsy Irén férje halála után távozott Magyarországra, Budapest ostromakor hunyt el. Csűrös Emília 1941-ben költözött Budapestre. Berde Mária Romániában maradt, jelentős írói-újságírói pálya végén, 1949-ben hunyt el.

A nyelvhasználat és ezáltal a közérzet egyik jelentős problémája nem oldódott meg a mozgási korlátozások feloldása után. Idős volt már a költő Adorjáni Nagy Aranka (1926–2009), amikor a Ceaușescu-éra megszűnte, az 1989-es rendszerváltozás nagy lehetőségekkel kecsegtetett a gúzsból bontakozó Kelet-Európában. 1991-es imája a nyelvek békességéért Nagyváradon született:

 

Új Bábel

Rádióállomások sok ezer torkú
beszéde hangszökőkútként tör fel
a földi bábeltornyok őserdejéből
az égre. Húsz és százemeletesek
gőgös magasán antenna-csodák
szórják az űrbe nyughatatlanul
eszmék és hírek szó-zűrzavarát.

A közelemben két nyelv vívja harcát
a régi átok örökségeképpen.
A kisebbet a többség túlharsogja,
és kiejtett igéje félénken
az aránytalan küzdelembe fúl.

Magamba zártan sóhajtok, uram.
Te mindenképpen érted a szavam,
válaszd szét őket haragodtól mentes,
tűrő, megtisztító szóra,
nyelveket egyező hitre,
összebékítő hullámhosszra.

Nézd a feléd táruló sok kezet,
adj az elhallgatott, meg nem értett
nyelvnek életet, teret.[36]

Az iskola a magyar nyelven való tudáselsajátítás révén is szocializál. A magyar oktatási nyelvű felsőoktatás immár jelentős számú női oktatóval és hallgatóval is számolhatott. Mit jelentett ez a nők helyzetére, a társadalom történetére nézve?

Az elszigeteltség, a cenzúra, sőt hírzárlat évtizedei után szinte lehetetlen volt a robbanásszerű információáradatban tájékozódni a megújulni kezdő Kelet-Európában, így Romániában is. Ma már tudható, hogy álhírek, provokációk sokaságát is jelentette az 1989. decemberi rendszerváltozás. Ennek a szokatlan és gyors döntéseket is követelő helyzet közszereplője volt Cs. Gyímesi Éva. Neve nemcsak kitűnő monográfiáiról, irodalmi elemzéseiről ismert, hanem arról is, hogy (mint már utaltunk rá) a Ceauşescu-rendszerben ellenzéki magatartása miatt állandó politikai zaklatásnak volt kitéve. A 1989. decemberi politikai fordulat után határozott álláspontot képviselt egyrészt a transzilvanizmus-vitában (amelynek központi kérdése, hogy a Romániában élő magyar közösség kulturálisan önállónak tekintendő-e, vagy a világ magyarságának részeként, vagy Románia etnikai csoportjaként stb.), másrészt a romániai magyar felsőoktatást illető vitában. Cs. Gyímesi Éva több alkalommal is megszólalt a kérdésben a színvonalas és korszerű oktatás érdekében (több egykori növendéke is megtalálható a mai szépirodalom jeles művelői és a kultúra szervezői között):[37]

„Hogy az önálló egyetem emberi jogunk, politikai célunk, önrendelkezésünk szimbóluma? Ez annyira magától értetődő, hogy nem is beszélek róla. Engem az átmenet gyakorlatilag érdekel, mert ez az életem. Azaz: most kell megtennem, amit lehet. Mert számomra az egyetem nem öncél, hanem eszköz. Mondhatnám: magam is eszköz vagyok. Eszköze nemzedékek szellemi kibontakozásának. És, hála istennek, viszonylag sokan vagyunk az egyetemen magyarok a ’89 előtti állapotokhoz képest. És van elég diákunk ahhoz, hogy gondot okozzon: mit tudunk nyújtani nekik. Lehet, hogy ez a gond nem mindenkinek nyilvánvaló. De az egyetem az én számomra nem szimbolikus érték. Az én számomra mindennapi kötelességteljesítésem színtere.”[38]

Míg a politikai pluralizmusra, a nemzetközi tudományos versenyszférára, az idegennyelv-használatra még fel nem készült romániai magyar közösség szimbólumokat és kézenfekvőbb megoldásokat keresett, Cs. Gyímesi Éva visszavonult a szervezeti politizálástól, és bár tanári, kutatói feladatainak továbbra is eleget tett, továbbá figyelemmel kísérte a romániai magyarság belső szerveződését, egyre beljebb hatolt a saját titkosszolgálati nyomozati dossziéja labirintusába.[39]

 

A gyermek(áldás) kérdése

A romániai kormányzat a Szovjetunióhoz hasonlóan a gyermekvállalás egyik ösztönzőjeként alkalmazta az 1989 decemberéig érvényben levő „gyermektelenségi adót”. A pártállam által szorgalmazott intenzív iparosítás munkáskezeket követelt, a fiataloktól tehát korai házasságkötést és minél többszöri gyermekvállalást várt el a rendszer. A gyermeknevelés szellemi és anyagi feltételei azonban nem voltak kiszámíthatók. Visky Ferenc lelkészt például több évre ítélték el koholt vádak alapján, feleségét hat gyerekkel kényszerlakhelyre hurcolták.[40] Kovács Lajos hadmérnököt és terhes feleségét az 1956-os magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával tartóztatták le. A börtönben született gyermeket csak fél év múlva láthatta viszont az anyja, akinek kiszabadulása után még évekig tilos volt gyermekével foglalkoznia.

Csép Sándor televíziós szakember nagy sikerű riportfilmje, az Egyetlenem (1975) az úgynevezett Cifra Kalotaszeg közösségfogyasztó szokására világít rá: a helybeli asszonyok a túlságosan költséges kiházasítási szokások miatt csak egyetlen gyermeket vállaltak. A hagyományok megtartó erejét hangsúlyozó kisebbségi ideológiában (amely az adott térség magyar közösségének létszámát, jövőjét féltette) ez a szokás megdöbbentőnek számított. Véletlen lehet, hogy a jogos filmes kritika egybevágott a román nemzeti politika által korábban meghirdetett demográfiai tervvel is. 1966. október elsején a Románia Szocialista köztársaság Államtanácsa kiadta 770. rendeletét (dekrétumát), ezt a későbbiekben a Nicolae Ceauşescu által kezdeményezett 6/1973-as törvény egészítette ki. A születésszám növelése érdekében hozott erőszakos törvény volt ez, amellyel közép- vagy hosszú távon a totalitárius rendszer a személyi szabadságot sértette.[41] A rendelet tiltotta az abortuszt a következő esetek kivételével: 1. Ha a terhesség az anya életét veszélyeztette; 2. Ha a szülők egyike örökletes betegségben szenvedett vagy malformációkkkal élt; 3. Ha a terhes nő súlyos testi vagy szellemi fogyatékos volt; 4. Ha a nő életkora meghaladta a 45 évet; 5. Ha a nő szült már legalább négy gyermeket, és ezek még az ő gondozásában voltak; 6. Ha a terhesség nemi erőszak vagy vérfertőző kapcsolat következtében jött létre.

1949 és 1990 között gyermekek nevelésére létrejött magánintézmények (iskolák, óvodák, napközi otthonok stb.) Romániában nem működhettek, az állam nem gondoskodott sem a terhes, sem a gyermekágyas nőkről (mindössze három hónapnyi szabadságra volt jogosult az anyuka), a bölcsőde az orvosi ellátás rendszeréhez tartozott, következésképpen román nyelvű volt a személyzete.

 

A munkavállalás keretei és az új szabadság perspektívái

Bár 1945 után törvény rögzítette, hogy bármilyen szakmához joguk van a nőknek, részben a román nyelvismeret hiánya, részben pedig az egyre inkább kínai mintára szerveződő oktatáspolitika tette lehetetlenné a hozzáférést bizonyos hivatásokhoz.

A nők az ország nagyipari létesítményeiben vállalhattak munkát, a falusiak – egy-két kivételnek számító településtől eltekintve – a termelőszövetkezetekben vagy az állami gazdaságokban dolgozhattak. Az értelmiségi foglalkozások közül a tanári, tanítói, óvónői pálya elvileg nyitva állt – de a gyakorlat azt mutatta, hogy egyes papokat, földterülettel rendelkező mezei gazdákat, magánvállalkozókat és gyakran ezek gyermekeit is az ’50-es évek úgynevezett káderpolitikájának jegyében megfosztottak létalapjuktól, vagy a negatív megkülönböztetés más formájában részesítették őket.

Az 1970-es években megszűnt a pszichológusképzés, bizonyos területek igényeit (például az iskolák logopédussal való ellátását) főiskolai szakképesítéssel kívánták megoldani. Agrártudományi, műszaki, zenei, képzőművészeti képzés kizárólag az ország hivatalos nyelvén folyt. A Színi Főiskolát és az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet Marosvásárhelyre költöztették. A testnevelés és a műépítészeti felsőfokú képzés kolozsvári intézménye megszűnt, aki tovább akart tanulni, Bukarestben próbálkozhatott. Ezzel Kolozsvár lakosságának nyelvi-etnikai képe is változott.

A 20. század végén megindult a munkavállalók tömege – a magyar nők köréből is – nyugati irányba, így Magyarországra is, mivel az idősgondozás, bébiszitterkedés a család anyagi helyzetén javító lehetőségnek tűnt. Az új problémákról, amelyek egész családokat érintenek, és nők munkavállalásával kapcsolatosak, Sorbán Angella így értekezik:

„Sajátosak […] a női hálózatok, amelyek végeredményben ezt a fajta munkaerő-vándorlást működtetik. Noha szép számmal léteznek közvetítő ügynökségek (hivatalosan, félhivatalosan és feketén egyaránt), kutatásunk alapján az látszik, hogy ezek a munkalehetőségek nagyobbrészt mégis informális szálakon bonyolódnak, s ebben jelentős az erdélyi (e)migráció jellegzetes női hálózatainak a szerepe: »a menyem kint orvosnő, akinek a fodrásznője mondta, hogy az ő barátnője keres valakit, aki besegítene« […] bár az indulási motiváció a pénzkereset, esetleg az itthoni szegénység enyhítése, elmondható, hogy erre a vándorlások során másfajta személyes igények, értékválasztások is ráépülnek, úgy is fogalmazhatunk, hogy az erdélyi nőket az itthoni tradicionális szerepeknél mozgalmasabb, ingergazdagabb életre állítja be a külföldi munkavállalás. Ebből adódik, hogy hosszabb vendégmunka-időszak után, a hazatérést követően, a hagyományos női szerepkörhöz kapcsolódó elvárások újabb kihívás/sorsértelmezés elé állítják a visszatérő nőket.”[42]

*

Részkutatások nélkül reménytelen megírni Magyarország és a magyarlakta területek lakóinak kapcsolattörténetét, és ezek híján a nők helyzetének tudományos vizsgálata sem képzelhető el.

A Baár-Madasból induló magyarországi leányok kirándulási feljegyzései – főleg azért, mert vezető tanárukat, Áprily Lajost magyar-erdélyi patriotizmusa ekkor még különösen áthatotta – vagy a későbbi naplók imagológiai[43] szempontú megközelítését nyújtják a magyarok és nem csak magyarok lakta Romániának. A „bentről” származó személyes helyzetképeket olyan írásokban követhetjük, mint Weress Margit emlékírása,[44] Krüzselyi Erzsébet versei és levelei, vagy az orvosként hazatért Jánó Erzsébet emlékirata.

---

---

Jegyzetek

[1] Ferenczi Enikő: Kincseim városa. Bp. 2008. 44.

[2] „Maria von Biasini (1866−1937), Malerin, geboren in Cluj-Napoca (ehem. Klausenburg bzw. Kolozsvár, Siebenbürgen, heute Rumänien), gestorben in Riederau am Ammersee. Lebte zusammen mit Anna Maria Renz in Riederau im Haus Nr. 17 (heute an Stelle der Ringstr. 56/56a).” Riederau am Ammersee honlapja (letöltés: 2020. december 19.).

[3] Murádin Jenő: Festőnők az erdélyi művészetben. Biasini Mari (1866–1937). Erdélyi Művészet 5. (2004) 2. sz.

[4] Killyéni András: Kolozsvár sport-kultúrtörténete Trianon előtt (1868–1920). PhD-disszertáció (SE). Bp. 2011. 94.

[5] Nem számít kivételnek, hogy az ország színeiben külföldön versenyző sportoló neve az ország nyelvéhez „idomul”. Így lett Silay Ilona atlétából Ileana Șilai.

[6] Gabriele Baumberg (1766–1839) osztrák költőnő, aki férjét, a kényszerlakhelyre száműzött Batsányi Jánost Linzbe is követte.

[7] Jánó Erzsébet: Vártunk téged. Emlékirat. Kézdivásárhely 2020. 13.

[8] Hantz Lám Irén: Emlékek búvópatakja. Kolozsvár 2014. 52.

[9] Erdélyi nyár Áprily Lajossal – 1936. Összeáll. és szerk. Hantz Lám Irén. Kolozsvár 2010.

[10] A későbbiekben e kirándulók egyike mint a kolozsvári evangélikus lelkész felesége tért vissza Erdélybe, majd férje halála után, a ’90-es években leányait követve Németországban telepedett le.

[11] Bethlen Györgyné Jósika Paula (1889−1962).

[12] A Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi e hagyatékokat.

[13] Adorjánné Weress Margit: Magyar szó Erdélyben. Visszaemlékezés. I–III. Kolozsvár 2019–2020.

[14] Egyed Emese: Reménységre épülő versvilág. Túrmezei Erzsébet költészete. In: Ancilla Domini. Túrmezei Erzsébet-emlékkönyv. Szerk. Kőháti Dorottya-Éva. Bp. 2012. 226–255.

[15] Sas Péter: Csendország rabja. Az első magyar siket költőnő, Krüzselyi Erzsébet élete és költészete. Kolozsvár 2016; Babits Mihály levelezése 1927–1929. S. a. r.: Sipos Lajos. Bp. 2023. 491–497. – Krüzselyi Erzsébet sem ekkor, sem később nem kapott díjat vagy segélyt a Baumgarten Alapítványtól.

[16] Vö. Murádin János Kristóf: Egy sugárzó lélek. Járosi Andor és mártíriuma. Szabadság, 2020. május 22.

[17] Antal Margit: Rejtve működő. Művelődés 65. (2012) 7. sz. 5–7.

[18] Az állami intézményekben érvényesülő gyakorlatra utal: az egyetemet frissen végzettek munkahelyhez juttatásáról van szó. Az a tanárjelölt, aki nem fogadta el a neki „kiutalt” iskolai állást, kiesett a rendszerből, gyakorlatilag évekig nem érvényesíthette oklevelét.

[19] Cs. Gyímesi Éva: A diktatúra intoleranciája. A beszélgetést Keszthelyi András és Krizsán Árpád készítette 1989. december 29-én Kolozsvárott. In: Cs. Gyímesi Éva: Honvágy a hazában. Esszék, interjúk, publicisztikai írások. Bp. 1993. 213–214. – Doina Cornea (1929–2018) ellenzéki költő.

[20] Hankó-Nagy Alpár: A második világháború idején gyakorolt cenzúra Romániában és a Dél-Erdélyi Református Egyház. Studia Universitatis Babeş-Bolyai, Theologia Reformata Transylvanica (2009) 2. sz. 83–89. 87. https://adatbank.transindex.ro/html/cim_pdf1637.pdf

[21] Hankó-Nagy: A második világháború i. m. 89.

[22] A Szocialista Kultúra és Nevelés Tanácsát és ennek Végreható Bizottságát az 1978/234-es rendelettel hozta létre a román kormány. Decretul nr. 234/1978 privind numirea Consiliului Culturii și Educației Socialiste și a Biroului executiv al acestuia.

[23] Lám Béla első házasságából származó fia, „Jofka”.

[24] Hantz Lám: Emlékek búvópatakja i. m. 46.

[25] Bánffy Katalin Bánffy Miklósnak (1946. nov. 3.). Dávid Gyula: Bánffy Miklós-levelek egy Sziguranca-dossziéban. Erdélyi Múzeum LXXVII. (2015) 3. sz. 98–116,  100. A „Banffy Nicolae” nevére összeállított informatív dosszié a CNSAS Operatív Fondjában őrződött meg, és a 63843/I. 587787. számot viseli. Uo. 99.

[26] Bánffy Miklós Várady Arankának (feleségének), 1946. december 7. Dávid Gy.: Bánffy Miklós-levelek i. m. 110.

[27] Bánffy Miklós Bánffy Katalinnak (unokájának), 1946. december 18. Dávid Gy.: Bánffy Miklós-levelek i. m.

[28] 1977. július 1. – a Sajtóigazgatóság mint intézmény felszámolása. Vö. Elmúlt jelen. A romániai magyarok története a kommunizmustól a rendszerváltásig. Történeti kronológia. Felelős szerk. Molnár Beáta. Kolozsvár 2021. 44.

[29] Az alkotó 1924-től használta nevét R. Berde Máriaként (férje, Róth Jenő után).

[30] Erdélyi Helikon 2. (1929) október. 625. Az írás Kuncz Aladár felkérésére készült.

[31] Romániai magyar irodalmi lexikon. I. Főszerk. Balogh Edgár – Dávid Gyula. Bukarest– Kolozsvár 1981. 209−210.

[32] Berde Mária Benedek Eleknek [Marosvásárhelyt],1923. VI. 26. Benedek Elek Irodalmi levelezése I. 1921−1925. Bukarest 1979. 146.

[33] Tagjai: Berde Mária, Szombati-Szabó István, Károly Sándor, Bárd Oszkár és Molter Károly. Vö. Romániai magyar irodalmi lexikon III. Főszerk. Dávid Gyula. Bukarest 1994. https://mek.oszk.hu/03600/03628/html/e.htm#Erd%C3%A9lyiMagyar%C3%8Dr%C3…

[34] „Az Erdélyi Múzeumnak. II. Lista. 1929-ben az akkori erdélyi íróktól kéziratokat gyűjtöttem egy Szegeden tervezett Irodalmi archívum számára. A terv nem sikerült, a begyűjtött kéziratokat megőriztem.” Benkő Levente: A Berde Mária-hagyaték titkaiból. Erdélyi szerzők ismeretlen kéziratait a Kolozs megyei levéltárban. Művelődés 63. (2010) 1. sz. 19–22.

[35] A meg nem valósult archívum begyűjtött iratai Berde Mária népszerűségére is utalnak. A névsor a kor jelentős íróit mutatja: Gyallay Domokos, Sényi László, Olosz Lajos, Kuncz Aladár, Tamási Áron, Heinrich Zillich, Kemény János br, Tabéry Géza, Kisbán Miklós (Bánffy Mikós) Ligeti Ernő, Kós Károly, Kovács László, Szántó György, Bárd Oszkár, Benedek Elek, Dsida Jenő, Szentimrei Jenő. Vö. Benkő L.: A Berde Mária-hagyaték i. m.

[36] Adorjáni Nagy Aranka: Párbeszéd. Versek. Kolozsvár 2006. 159.

[37] Kincses Réka, Gálfalvy Ágnes, Könczey Csilla, Bodó Márta, Gábor Csilla, Pethő Ágnes, Boda Edit, Dánél Mónika, Orbán Jolán, Ungvári-Zrínyi Ildikó, Medgyesi Emese nevét említhetjük többek között.

[38] Cs. Gyímesi Éva: Kié az egyetem? In: Uő: Colloquium Transsylvanicum. Marosvásárhely 1998. 138−142. 141.

[39] Lásd Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába című megfejtési kísérletét (Kolozsvár, 2009).

[40] Az édesanya történetét írta meg Visky András Júlia című sikeres monodrámájában, illetve a család történetét a Kitelepítés című regényében.

[41] Negatív következményei közé sorolható, hogy a „problémás” gyermekek intézetbe utalására számos állami központ jött létre, ezek a rendszer közömbössége miatt valóságos kivégzőtáborokként működtek, ahová a társadalmi tehernek tekintett egyéneket a kommunista rendszer igyekezett elrejteni. 

[42] Sorbán Angella: Posztmodern cselédsors? Háztartási és gondozói munkát végző erdélyi nők külföldön. Certamen III. Előadások a Magyar Tudomány Napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület I. Szakosztályában. 2016. 51., 55.

[43] Az imagológia a kultúratudományok azon területe, amely a másokról és önmagunkról alkotott mentális képekkel foglalkozik.

[44] Adorjánné Weress: Magyar szó Erdélyben i. m.