A csend szálai csomózva-kibogozva

„itt van a nyelvem hegyén, itt dereng,

de nem jut, nem jut eszembe a csend...”

(Halmai Tamás: Meeting)

Isten és ember viszonyáról, az embernek az Istenhez való viszonyulásáról minden halandónak van léttapasztalata. Hívők és nemhívők esetében is igaz ez. Sokaknál a hitben gyökerező identitáskérdés éppúgy válaszreakciókat vált ki, mint azoknál, akiknek nincs kapcsolatuk a szakrálissal. Eliade óta tudjuk, hogy a nem vallásos ember „elveti a transzcendenciát, elfogadja a ’valóság’ viszonylagosságát, sőt, talán még a létezés értelmében is kételkedik. (…) A modern nem vallásos ember új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát.”² A szerző egy másik szöveghelyen is világosan kimondja: „valójában nincs teljesen profán létezés. A profán élet mellett döntő embernek, bármennyire deszakralizálja is a világot, sohasem sikerül teljesen megszabadulnia a vallásos viselkedéstől.”

Mindennek tudatában valósulhatott meg egy olyan vállalkozás, amely a kortárs magyar költőket érintette, és a Csend és az Isten hívószavak által konferenciát eredményezett. Domokos Johanna 2025 őszén a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete részéről fogott bele a szervezésbe. Több intézmény is partnerként állt a konferencia mellé: a Károli Gáspár Református Egyetem, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem és a Színház- és Filmművészeti Egyetem. E rendhagyó konferencia kísérőrendezvényének összeállításával Szondi György, a Napút főszerkesztőjének javaslatára szerkesztőtársát, Fodor Miklóst bízta meg. Akkor született meg a főszerkesztőben az ötlet, hogy erre az alkalomra e témában naputas alkotók munkáiból antológia szülessen; a tematikus elrendezést Fodor Miklósra bízta. A Napút köréhez tartozó költők kiválasztását Szondi György vállalta, felkérésére a kiadványba végül nyolcvanhat költő munkája került. Az antológia legidősebb lírikusa Búzás Huba (1935), a legfiatalabb pedig Péntek Róbert (1996). A versgyűjtemény kegyelettel adózik azon naputas szerzők előtt, akik nem maradhattak ki a kiadványból: a folyóiratot elkeresztelő Prágai Tamás (2015), Németh András (2021), s mellettük ketten, a közelmúltban távozók között vannak: Konczek József és Ádám Tamás.

Fodor Miklós az antológiába beválogatott 376 költeményt tizenhét ciklusba sorolta, melyek közül három (Domokos Johanna – Dukay Barnabás: Az Imádott, Bakonyi Péter: A csend látomása, Hegyi Botos Attila: Csend csalogánya) terjedelmileg is megtölt egy-egy ciklust. Az Isten-csönd témán belül a szerkesztő különböző altematikákat vélt felfedezni, ez eredményezte a versgyűjtemény ciklikus szerkesztésmódját. A cikluscímek az általában megszokott rövid (rövidebb) terjedelműektől (pl.: Az Imádott, A csend látomása, Csend csalogánya, Fekete-fehér zsoltár) az egészen terjedelmes, mondatszintű cikluscímekig terjednek (Rejtjelezve szól, hisz amit mond, mondhatatlan; Miközben szemlélődik, sugallat, látomás éri; Angyali lény, másvilági szerzet térül, jelet hagy).

Jól tudjuk: ahány olvasó, annyiféle versértelmezés lehetséges. Átemelve ezt a maximát az antológiára: ahány alkotó, annyiféle istenkeresés, csendnyelvtan³ fedezhető fel a költeményekben. Alapvetően kétféle poétikai beszédmódról beszélhetünk az istenes versek kapcsán: az Istenről és az Istenhez szólóról. Ugyanakkor az is megfigyelhető — s ez adja igazi egyediségüket —, hogy mit tudnak kezdeni az egyes alkotók a parcellacsöndben⁴ artikulálódó gondolataikkal.

Domokos Johanna és Dukay Barnabás tipográfiailag is különleges versduettje nyitja a kötetet: a figyelmes olvasói szemnek feltűnnek a szórványosan fellelhető, piros színnel szedett betűk, melyeket összeolvasva értelmes mondatrészeket dekódolhatunk („a földhöz köt, másokhoz kapcsol, az élethez ölel, az égre figyel…”). A közismert magyar népdal kezdetének — „Erdő, erdő, de magos a teteje!” — egyedi variációjával találkozunk a zárósorban: „Erdő, erdő, de magas a közepe!” A már-már kozmikus létdimenziókat is szétfeszíteni próbáló verskompozíció igazi ouverture-je az antológiának.

Hasonlóan hangsúlyos Zalán Tibor antológiazáró Fekete-fehér zsoltára. A lírai én földi gyönyörökben izzó testéről szóló sorok után szinte észrevétlenül találjuk magunkat szemben az emberi gyarlóságot, esendőséget önmagában felfedező költővel, aki lelki magánzárkájában ekképpen küzd borús gondolataival: „éjszakánként kivet / az ágy és földet hányok mert már a föld fojtogat…”

Az antológia közepére szerkesztett Bakonyi⁵-szöveg pedig a paradoxonná emelt dallamittas csend versoltára, melyen apokrif áriákat, pszeudodalokat áldoz fel a költő, aki párbeszédet kezdeményezve minduntalan a csend hangjai felől érdeklődik képzeletbeli társától: „S vajon te hallottad-e már igazán, barátom / szólni hozzád a csendet?”

A csendszemléletek kútkáváján megpihenő költő(madár) képes meghallani s meglátni a ködharangot⁶ s a jérceholdat⁷, és megérteni „az ima ünnepi létigéjét”⁸. S ebben a túlvilágosságban⁹, kozmoszmélyi csendben¹⁰, csillagnémaságban¹¹, csillagdúcban¹², csendbőgésben¹³ kellene rátalálnunk Istenre. Babics Imre Rabság című versében úgy hiszi: „Isten csendjében eposzt hímez a holdfény.” Amennyiben a kötetet irodalomtörténészi optikán keresztül vizsgáljuk, a Balassi–Ady–Pilinszky istenes verseit kanonizáló magyar poétikatörténet tengelyén kívülre helyezzük ezeket a korpuszokat. Abból a meggyőződésből csupán, mert a 21. századi líra nyelve mindinkább igyekszik kikerülni a grammatikai szabályrendszer védőhálóját, és gazdag intertextuális képletben is tud gondolkodni. A Csend, Isten kötetkorpuszban fellelhető reminiszcenciák közül az alábbiak mindenképpen kiemelendők: „Adj csendességet, uram!” (Aknay Tibor: Adj csendességet); „sárkányfog-vetemény kelhet szárnyra” (Czilczer Olga: Dráma); „a belek tekergő, titkos alagútja” (Hétvári Andrea: Utolsó vacsora); „Az égben bál van, minden este bál van…!” (Kapitány Gábor: Városi dal); „Csend van. Hó és halál. [...] Vendéghaját is elhordta a szél.” (Pálfi Ágnes: Utószó); „a gép forog” (Tornai Xénia: A fű hegyén), „fájvirág” (Szondi György: Zúzmarás alkonyok).

A naputas szerzők különféle formai bravúrral és szójátékokkal is képesek közel hozni az olvasókat az istenélmény megtapasztalásához. A fiatalabb nemzedékhez tartozó Balics Dániel például a szóvégek elharapásának technikájával olyan hiányalakzatot (ellipszist) teremt, amelyben méltán képződik meg az elhallgatás helyén a csönd: „kedvem támad elővenni a laptopom és bedugni a töltőt a konn / üveg bort nyitni és hallani a pukk / ledobni a sisakot és friss lev / leheveredni a fű…” (Mit csinálnék a Holdon, ha volna oxigénem és kajám, de semmi más). A világmindenség felé nyitó versek sorában találjuk Rakovszky Zsuzsa Multiverzum, vagy Györgyi Csaba Utolsó Ed utazása című költeményét. A szójátékok alkotójuk nyelvi leleményességét dicsérik: példáink az egyszerű alliterációktól indulnak el: „erekben és / furatokban furcsa furulyaszó furakszik a fényre” (Fodor Miklós: élő halott); „mennybéli mélybe” (Csontos Márta: Salto mortale); „göröngyöt / gurít” (Leveles Ibolya: Jelenések). Kállay Kotász Zoltán Törvény című költeményében a t betűs szavak betűtörlésével játszik el: „s felütötték az Örvénykönyvet”; „Isztelt Estület”. A szóösszetételek bravúros elemekre tördelésével pedig Péntek Róbert mozdítja ki a nyelvet a hagyományos olvasásmódból és szemantikai horizontról: „Láttalak-Egy-Szer”; „Olt-árok”, „tej-út-elágazás”, „templom-hajó-törött” stb. (Omega-pont).

A kötet elolvasásakor egyszerre önthet el bennünket a lét-éhség és létszomjúság érzése. A transzcendencia iránti létszomjúság Eliade homo religiosus-felfogásának egyik mélyrétege. Vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy Eliade vallásfenomenológiájában az ember a szent/szentség iránti ontológiai éhségben „szenved”. Ebből táplálkozik istenkeresése. Marton Réka Zsófia találó, sorsbeteljesítő mondata az ember kisszerűségét tárja fel a teremtő „nagyszerűségével” szemben: „Isten vonalzója úgyis hosszabb a miénknél”. (Az éjszaka nevében)

A Cédrus Művészeti Alapítvány előbb bemutatott tematikus szöveggyűjteménye beteljesítette misszióját: a naputas szerzők kötetbeli jelenlétükkel magas nívójú antológiát alkottak meg, amely méltán emelhető a 2025-ben megjelent Reménytövis című, kortárs keresztény költők antológiája¹⁴ mellé. Ez a két produktum is hűen mutatja, hogy a 21. század materiális-multikulturális vívmányai mellett a spirituális-asszimilációs világértelmezésnek nemcsak múltja, de jelene, s talán jövője is volt, van s lesz. Valahogy ekképp:

„Így, míg rá nem eszmélünk, hogy / messze ez a legszebb képlet, / folyton alakulván csak kitöltjük végre / a világmindenséget.” (Stenszky Cecília: Lebegés)

¹ A cím Kiss Zsuzsánna Csend című verséből vett idézetének átírása: „Mondd bátran, miért a csend szálait csomózod...”

² Mircea Eliade: A szent és a profán, ford.: Berényi Gábor, Európa, Bp., 1987.

³ Stonawski Tamás: Csendnyelvtan

⁴ Tamási Orosz János: Parcellacsönd

⁵ Bakonyi Péter (Debrecen, 1949) író, költő, újságíró, szociológus és dramaturg szoros és több évtizedes kapcsolatban áll a Napút kulturális folyóirattal és a Napkút Kiadóval.

⁶ Csáji László Koppány: Csöndáldozat

⁷ Hegyi Botos Attila: Csend csalogánya

⁸ Vitéz Ferenc: Leltár – variáció

⁹ Fodor Miklós: Élő halott

¹⁰ Pintér László: Nem-haiku

¹¹ Baley Endre: Csillagnémaság

¹² Murányi Zita: most még...

¹³ Halmosi Sándor: Csendbőgés idején

¹⁴ Reménytövis – kortárs keresztény versantológia, Kálvin Kiadó, Bp., 2025. Szerkesztette: Kisfaludy Zsófia. A kötet az MMA Ösztöndíjprogram támogatásával készült. 130 szerző 285 versét tartalmazza 500 oldalon, 18 fejezetre tagolva. A Reménytövis szerzői között tizenkét naputas költő is szerepel.

Csend, Isten – létérzetek, világok, lélekszók. Naputas költők antológiája. Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2026