Egy asszony, aki szeret

János valamikor halász volt. Persze még odahaza, ahol a víz nem csupán egy keskeny patakot jelent, hanem széles hátú folyót, morotvát, mocsarat, tavat, s ahol a hajnal illata a halszag, a nádlevél, a hínár és a sár kipárolgásából keveredik össze. Hogy miféle véletlen vagy a sors különös szeszélye sodorta a földgolyó másik felére, New Szegedre, egy száraz pusztaság kellős közepébe, azt senki sem tudta megmondani. Talán ugyanaz az erő vezette oda, amely oly sokakat a New Szegediek közül: a veszteség, a menekülés, és az újrakezdés illúziója. De lehet, csak a nyugtalanság, amely az embert addig-addig marja, míg valami egészen képtelen helyen nem találja magát.

Amit bizonyosan tudunk róla, az mindössze annyi, hogy New Szegeden nem sok hasznát vette a mesterségének. A patakot, amely a városka mellett csörgedezett, inkább afféle szelíd vigasznak látta, semmint valódi vízfolyásnak, s a vizében egyetlen olyan hal sem élt, amelyre érdemes lett volna hálót vetni. János eleinte hosszasan ücsörgött a partján, hátha akad benne komolyan vehető hal, ha elég odaadással figyeli, de a sok üldögélés végül csak a puszta iránti ellenszenvét erősítette. Pedig unalmában még hálót is font magának, horgot faragott varánuszcsontból, egy alkalommal még egy csónakfélét is összeeszkábált, noha a csermely olyan keskeny volt, hogy egy testesebb kutya vagy egy, az anyja erszényét éppen elhagyó kengurukölyök könnyedén ugrotta volna át. New Szeged népe eltűnődve, olykor derülten figyelte Jánost, aki a víztelen vidék közepén is úgy viselkedett, mint akit gazdag halraj várhat a következő hajnalon.

Ha nappal nem is tudott halászni, éjjel annál inkább. Álmaiban óriási vizek nyíltak meg előtte. Néha a Tiszán járt, néha olyan tavakon, amelyek létezéséről ébren soha nem hallott, máskor meg a nyílt tengeren, sűrű ködben, ahol a hálója úgy megtelt, hogy a karja majd leszakadt, amikor kiemelte. Álmában hallotta a loccsanást, érezte a halpikkely nyálkás hidegét az ujjain, hallotta a ladik oldalának ütődő hullámok zaját, s olyan mély nyugalom járta át ilyenkor, mint azokat, akik végre a nekik rendelt életet élhetik. Reggelenként viszont fölébredt, kipillantott az ablakon a vörös porra, és olyan komoran ült ki a tornácára pipázni, mintha az álommal együtt mindannak az emlékét is elvették volna tőle, amit odahaza valamikor birtokolt.

Egy ilyen álom után történt, hogy egyik reggel, midőn még nem kapaszkodott föl teljesen a nap New Szeged fölé, s a házak árnyéka hosszú, kékes csíkokban hevert az utcákon, János belépett a konyhájába, és ott talált egy asszonyt. Nem úgy, ahogyan a férfiak asszonyra szoktak találni ezen a világon: nem udvarlás, nem vakszerencse, nem kerítők vagy cimborák közvetítése, s nem is valamely táncmulatságon történő összekacsintás révén, hanem egyszerűen csak ott állt a tűzhely mellett egy nő, mintha mindig is odatartozott volna. Egy bögrét tartott a kezében, s úgy nézett Jánosra, mint aki ugyan csodálkozik, hogy a férfi megijedt, de azért nem veszi rossz néven.

Hogy János mit szólt hozzá először, arra nézve többféleképpen emlékeznek azok, akik nem felejtették el ezt a történetet. Egyesek szerint káromkodott. Mások úgy tudták, keresztet vetett, és elmormolt egy Üdvözlégyet. Akadt, aki azt állította, csak annyit kérdezett:
– Maga meg hogy került ide?

Az asszony azonban, bárhogyan történt is, nyugodtan fogadta János szavait. Olyan természetesen került oda és maradt ott a házban, ahogy a fény esik be az ablakon reggelente. Nem mondta, honnan és miért jött, nem mondta, meddig marad, s János néhány nap múltán már nem is firtatta. Mert az asszony főzött rá, rendet rakott, esténként leült mellé a tornácra, s hallgatta a vízről és a halakról szóló történeteit. Úgy hallgatta, olyan figyelemmel, hogy attól János egyszerre kevésbé érezte magát száműzöttnek ezen a száraz vidéken. Minden nap végén befeküdt mellé az ágyba, s ha János hozzáért, nem bánta, s ha ráfordult, nemcsak tűrte, de mintha örömét is lelte volna benne.

Úgy szerették egymást, ahogyan a magányos emberek szeretnek, amikor végre egymásra találnak: nem heves szócsépléssel, nem nagy fogadkozásokkal, hanem szívós, csöndes odaadással. János dolgozott, ahogy tudott: kisebb javításokat vállalt, halászhálóhoz hasonlatos zsákokat font, olykor segített a pataknál a vízhordásban, vagy a tevehajcsároknak az állatok gondozásában, az asszony pedig várta odahaza. Jól éltek együtt, ha ugyan az ilyesmit jólétnek nevezhetjük azon a vidéken, ahol minden öröm mögött ott áll a vörös por, a szomjúság veszélye és az általános bizonytalanság.

Hanem az asszonnyal valami azért csak hibádzott. A házban tökéletesen valóságosnak látszott, mi több, az is volt: megterítette az asztalt, neszezett a konyhában, megigazította János gallérját, eloltotta a lámpát este, magába fogadta a férfit éjszaka, és halk sóhajokkal jelezte, hogy nemcsak a kötelességét teljesíti (annál is inkább, mert ilyenfajta kötelességeket senki sem rótt rá). Azonban a házon kívül, New Szeged utcáin nem létezett. Ha János és az élettársa együtt indultak el, az asszony mindig az ajtó küszöbénél megállt, s mikor János hátrafordult az udvarról, megnézni, hogy követi-e, nem látta maga mögött. Mintha a ház fala volna az a határ, ameddig még formát ölthet.

János ezt – mindent egybevetve – nem tartotta különösebb bajnak. Az ember sok mindennel kiegyezik, ha egyszer végre nem egyedül eszi a vacsoráját. Ha a Dzsærdában kérdezték tőle, miért nem hozza el az asszonyt, akit olykor emleget. Erre csak legyintett. Azt válaszolta, hogy nem szeret az a népek közé járni. Máskor azt, hogy a feje fáj szegénynek. Megint máskor, hogy az asszonyoknak a saját házukban van a helyük, nem a kocsmaszagban. New Szeged népe egy darabig belenyugodott abba, hogy János asszonya nem mutatkozik, mert semmit nem tartottak olyan szokatlannak, hogy fölizgassák magukat miatta. Ám egy délután Keserű Rebek, István és Timothy, az eltűnt, majd megkerült férfi, meglátogatták Jánost. Hogy mi okból mentek hozzá, nem egészen világos. Egyesek szerint a városalapító valami apróbb ügyben kereste az egykori halászt. Mások úgy tudták, hogy Timothy kíváncsisága hajtotta oda őket, mert a walesiek mindig is szeretnek bekukkantani mások életébe, különösen, ha az az élet a sajátjuknál is különösebbnek ígérkezik. A legtöbben viszont úgy vélték, hogy New Szeged egész lakosságának a ki nem mondott kívánságát teljesítették, amikor utána akartak járni a titokzatos élettársnak.

János mindenesetre beinvitálta őket.

– Az asszonyod is itthon? – kérdezte Timothy.

– Hol másutt? – vonta föl a szemöldökét János. – Hallottam az imént a konyhában motozni.

Mikor azonban körülnéztek, semmiféle asszonyt nem találtak a konyhában. Sem másutt az épületben. Csak két süteményes tányért láttak az asztalon, két csészét, a félig kihűlt teát a kannában, és a szék háttámlájára vetett kendőt – nőt sehol.

– Nem értem – csóválta a fejét János.

– Elment valahová? – vetette föl K. Rebek István.

– Aligha – legyintett János, azzal újra tűvé tette az egész házat. Timothy közben kirohant az utcára, kérdezősködni. Senki sem látott ismeretlen arcot.

Keserű Rebek István sokáig hallgatott, ahogyan az érthetetlen esetekben szokott, aztán csak a bajusza végét rágta, Timothy meg, miután visszatért, zavartan toporgott, és úgy bámult Jánosra, mint aki egyszerre sajnálja és fél is tőle. Mire a nap lenyugodott, már az egész város tudta, hogy János olyan asszonyról mesél, akit rajta kívül senki sem lát.

– Tehát nincs – vonta le a következtetést Robert B. tiszteletes.

– A magány lassan az agyára ment annak a szegény halásznak – sajnálkozott egy asszony.

– Nem csoda – mondta Mrs. O’Connor –, aki egész életében egyedül volt, a vizet járta, aztán a sivatagba került, ahol alig van víz, az előbb-utóbb nemcsak halakat, de asszonyt is kihalászik a semmiből.

János egy darabig dühöngött a sok lárifári beszéd miatt, aztán beletörődött abba, hogy az emberek már csak ilyenek. Attól fogva senkinek nem említette többé a nőt, akivel együtt él.

Hanem attól, hogy mások nem hittek Jánosnak, s azt gondolták, meglágyult az agya, az asszony még nem tűnt el. Az egykori halász továbbra is látta őt, hallotta a hangját, érezte az érintését. S ha estefelé elszomorodott, az asszony mindig megsimította a homlokát, és azzal vigasztalta:

– Álmodjon csak, kend a vizekről, mert az emberből nem lehet kioltani azt, amihez tartozik!

Egy ízben még azt is mondta, hogy:

– Tudja kend, János, szép uram, minden háznak van lelke, és némelyik olyan erős, hogy képes megtartani azt is, aki másutt nem maradhatna meg a világban.

János nemigen értette ezeket a szavakat, de szépnek találta őket, s mivel boldogsággal töltötték el, nem is feszegette tovább, hogy voltaképpen mit is jelentenek.

Az a bizonyos éjszaka nyár végén jött, amikor a forróság még sötétedés után sem enged, s a házak deszkái úgy tartják magukban a nap hevét, mint a rossz szív a neheztelést. János vacsora után kiült a tornácra, megtömte a pipáját, és sokáig nézett maga elé. Az asszony odabenn tett-vett. Később János bevánszorgott, ledőlt az ágyára, és úgy ruhástul, pipával a szájában el is szenderedett. Ilyet már máskor is tett, noha az asszony rendre korholta érte, mondván, hogy egyszer még baj lesz belőle. Nos, valóban: azon az éjjelen a szájából kiesett a parázsló pipa.

A parázs belekapott az ágy elé terített szőttesbe, az éledő tűz a száraz deszkákba, s mire a szomszédok megérezték a füst szagát, már lángolt az egész ház. New Szeged népe odarohant vödrökkel, pokrócokkal, ki mivel tudott. A lángok azonban gyorsabbnak bizonyultak náluk. Az ajtón nem lehetett bejutni, az ablakon csak füst ömlött kifelé, és vörös fény villódzása látszott. Már-már mindenki biztosra vette, hogy János bennég, amikor a ház oldalán, a gomolygó füstben egyszerre csak előbukkant a férfi teste. Nem a saját lábán jött. Timothy utóbb azt állította, látta, ahogy úgy vonszolódott ki, ahogyan a hallal teli hálót húzzák föl a fedélzetre a halászhajókon, s a következő pillanatban már ott feküdt a porban, eszmélet nélkül, a karján és az arcán kisebb égési sebekkel.

Senki sem látta, hogy ki hozta ki. Márpedig magától nem jöhetett, ebben kivételesen mindenki egyetértett. Nem tartózkodott a házban olyan ember, aki megmenthette volna, s a lángok közé a kintiek közül sem hatolt be senki. Némelyek később mégis úgy vélekedtek, hogy a férfi bizonyára utolsó erejét megfeszítve maga vánszorgott elő. Mások erre csak a fejüket csóválták, mert nyilvánvalónak találták, hogy az ájult, füsttel telt tüdejű ember a saját erejéből nem menekülhetett meg. Egyedül Keserű Rebek István nem alkotott véleményt, csak nézte, nézte a leégett ház helyét, és olyan képet vágott, mint aki nem akar elhinni valamit, ami márpedig makacsul ott áll az orra előtt.

– Szerencse, hogy meg tudtuk állítani, és nem terjedt át a szomszédokra – szögezte le végül.

Jánost napokig ápolták. A füst nagyon megviselte, égési sérülései lassan gyógyultak. Hosszú ideig olyan gyönge volt, mint a hálófonál, ha sokáig ázik a vízben. Amikor végre összefüggően tudott beszélni, azt mesélte, hogy az asszonya menekítette ki, ő vonszolta az utcára. Nem bizonytalanul állította ezt, nem találgatott, kétely sem gyötörte, éppen ellenkezőleg: olyan meggyőződéssel mondta, ahogyan az ember a legbiztosabb emlékeiről beszél. Elmesélte, miként riadt föl a melegre, a füstre, s már alig kapott levegőt, amikor az asszony lehajolt hozzá, fölemelte, és elcipelte a lángok elől. Azt józan ésszel senki sem tudta megmagyarázni, hogyan tehette mindezt, ha egyszer csak az áldozat képzeletében létezett. János azonban valami puha, mégis elszánt erőre emlékezett, amely nem engedte, hogy a tűz martalékává váljon. És az az erő az ő asszonya volt, tisztán látta az arcát, s maga elé is tudta idézni.

Több nem is maradt neki az asszonyból, mint amennyit föl tudott eleveníteni belőle. Mert azon kívül és azon túl soha többé nem látta. Amikor fölépült annyira, hogy új hajlékot keressen magának, abban az otthonban hasztalanul kereste. Hiába ült estefelé az új tornácon, a sötétben hiába szólította a nőt halkan, senki nem felelt, csak a dingók távoli vonyítása hallatszott. Hiába tért be más házakba, valamiképpen hátha ott várja az asszony, sehol nem akadt rá. Mintha a nő csak addig létezett volna, amíg a ház, amelyben élhetett, s mihelyt a lángok elpusztították azt a helyet, ő is visszahúzódott oda, ahonnan jött, vagy ahová az efféle asszonyok valók. János attól fogva már maga sem volt biztos abban, hogy nem képzelte-e mégis. Ám mindannyiszor, amikor erről kérdezték, egészen késő öregkoráig, ugyanazt felelte:

– Szerettem azt az asszonyt, és az asszony is szeretett engem. És azon az éjjelen, amikor a házunk leégett, az az asszony kihozott a tűzből. Föláldozta magát értem.

New Szegeden ezt ki így hitte el, ki úgy; de még azok is, akik kételkedtek benne, valahányszor csak elmentek a leégett ház üszkös helye mellett, önkéntelenül lassítottak a lépteiken, s erősen figyeltek. Néhányan úgy érezték, hogy az elszenesedett küszöbön még mindig valaki áll, akit bár nem minden szem képes észrevenni, attól még ott van, mert oda tartozik.