Titok és tűnődés Szalkszentmártonban
Négyökrös szekérrel kéne lassacskán ballagni Szalkszentmártonba menet, a Duna egykori ártere mellett futó régi úton. Egyrészt a hangulat miatt, másrészt a négyökrös szekér futóművének javításához nem kellenek olyan komoly gépek, amelyek nyilván a Kiskunság bármelyik becsületes autójavító műhelyében megtalálhatók, különben senki nem merne itt negyvennél gyorsabban menni motoros járművel. Mily különös játéka a sorsnak: Petőfi soha nem ment olyan gyorsan sehova, mint egy mai átlagember. Mégis gyorsabban élt, mint bármelyikünk. Amilyen lassan zötykölődött kalandos útjain ekhós szekerekkel, vagy épp caplatott titkos ösvényeken elvásott csizmában, épp olyan iszonyú sebességgel hozott létre elképesztő hatású életművet, alapított családot és halt hősi halált.
A négyökrös szekér, az ekhós szekér, a szénásszekér, valamint az igás szánkó egyébként az elsők között tűnik föl a Szalkszentmártoni Petőfi-emlékház udvarába lépve, a tízlábas kocsiszínben. Utóbbi a maga műfajában az egyetlen darab, ami hazánkban fennmaradt, méltón képviselve a kocsiszínek kihalófélben lévő fajtáját: egy kamion is kényelmesen aláférne. Jó magasra porciózhatták azt a szénát eleink.
Méreteit tekintve ez a Kárpát-medence Petőfi-emlékhelyeinek legnagyobbika. A tárgyi gyűjtemény méreteiről és jelentőségéről nyilván lehetne tudományos vitát nyitni. Ami vitathatatlan: a korhangulati hűség, az egészséges mértékű skanzenjelleg, a mai napig működő és működtetett konyha- és korcsmahelyiség elevensége, amely jeles alkalmakkor a több száz éve tapasztott kemencében sült lepényekkel nyit kaput abba a korba, amikor e házban éjente Petőfi verselve virrasztott, az öreg Petrovics pedig arról álmodott nehéz és drága tölgyből készült hitvesi ágyában, hogy másnap minden korcsmavendég megadja a tartozását.
Legismertebb halhatatlanunk egyébként Pest után itt írta a legtöbb versét. Ha elfogadjuk a különféle érző lelkek, spirituálisan fogékonyak és a valóság rétegeit tűnődve szemlélők ama évezredes állítását, miszerint minden hely megőriz valami láthatatlan, ám érezhető lenyomatot az ott valaha megélt érzelmekből, elgondolt gondolatokból; ha tudomásul vesszük, hogy az alkotó ember szellemi munkája éppúgy beépülhet egy ház falába, mint a puskagolyó: akkor itt megtapinthatunk valamit világhírű Sándorunk acélgyűrű-lelkéből, kősziklaoszlop-lelkéből, haragvófelhő-lelkéből és Illés próféta-lelkéből. Talán abból is, hogy hősünk mindezt feladta volna egy hívogató ölű lyánykáért – legalábbis így mondja egyik itt írt versében.
A Szalkszentmártoni Emlékház falai közt afféle Petőfi-emlékmeditációkat kéne tartani, a tudatba szivárgó felhőkkel, vérből lett rózsákkal, irigyelt vándormadarakkal, a rónaság messze tengerével, meg csillagfényes éji méla csendekkel. Ráülni a legendás verstartó faládára, és lélekben a vadludakkal csapatban messze szállni.
Mégis fékezzük most kissé lelkünk szárnyalását, és foglalkozzunk néhány praktikus mondat erejéig földhözragadt dolgokkal. Bármennyire is hangulatos, inspiráló és emelkedett szellemiséggel átitatott a miliő, kiállítási térként is tökéletesen kellene funkcionálnia, amennyiben azt szeretnénk, hogy minél többen élvezhessék a lélekszárnyalást – no meg hogy maga az intézmény is fennmaradjon. Mivel a ház nem kiállítótérnek, hanem borivónak, mészárszéknek és otthonnak épült zsindelyes födél alá, a térinstallációk, tárlók, képek, szöveges táblák és kísérőszövegek csak korlátozott számban helyezhetők el. Digitális kijelzők segítségével sokkal jobban ki lehetne bontani a témákat – a látogató pedig több időt töltene itt. És ez még csak a dolog kreatív-műszaki része, miközben rengeteg a puszta létfenntartással kapcsolatos, megoldásra váró feladat is. Az állandó hőmérséklet és páratartalom biztosítása a műtárgyak (reformkori ruhák, korabeli könyvek, levelek, iratok, kétszáz évesnél is idősebb tölgy- és diófabútorok, hasonló korú kovácsolt kaszapengék, húskampók, bárdok) szempontjából nélkülözhetetlen. Az épület általános állagmegóvása, különös tekintettel a falak vizesedésére és süllyedésére. Meg a kultúréletből ismert egyéb apróságok: közönség- és programszervezés, marketing, prospektusok, idegen nyelvű ismertetők…
S ne feledkezzünk meg a padláson porosodó, régi magnetofonszalagokról sem, amelyek olyan szalkszentmártoni emberekkel rögzített hangsávokat őriznek, akik még személyesen találkoztak a Petrovics család tagjaival. Ezeket meg kell menteni, digitalizálni kell, és a köz javára kell bocsátani. Mert ez közérdek és közérték.
Az Emlékház dolgozóinak lelkesedését és elhivatottságát bárki megtapasztalhatja, aki odatéved. Ahogy azt is: szinte romokból próbálnak várat építeni. Bizakodjunk abban, hogy változó jelenünk egyre éberebb köztudatában a Kárpát-medence legnagyobb és legfontosabb Petőfi-emlékhelye is megkapja végre a méltó figyelmet, gondoskodást és támogatást egy új, egészséges kultúrpolitikai rendszer – reményeink szerint – valóban az egyes intézményekre fókuszáló, a helyi kultúrértékekből szerteágazó hálózatot erősítő ígéretétől.
Az, ahogyan hazánk legnagyobb Petőfi-emlékhelyével bánunk, mindent elárul rólunk. Ha valóban Petőfi Sándorra vagyunk kíváncsiak, akkor leginkább Szalkszentmártonban van a helyünk. És nemcsak nekünk, hanem a norvég nagykövetnek, a svájci konzulnak, meg a római pápának is. A leghíresebb magyar költő legnagyobb emlékhelye szimbólum, reprezentatív tér, szakrális terület kell legyen, a legszélesebb nemzetközi ismertség mellett. Szalkszentmárton kéne legyen a mi Jeruzsálemünk, Alexandriánk, Rómánk.
E kissé nagyívű kitérő után pedig forduljunk ki az Emlékház lakrészéből a konyhába, aztán a korcsmába, sőt egyenesen a borospincébe, majd pedig a mészárszékbe.
Utóbbi a legérdekesebb, amennyiben valami sajátos relációt keresünk a kor társadalomlélektani hálójában a költői ábrándok, felhők, elvágyódások tere és az attól pár méterre lévő tér véres valósága között. Emitt a költő lúdtollat hegyez, kalamárist pucol. Amott a költő apja matat a kétserpenyős kofamérleg, a római típusú láncos mázsamérleg és a horgas mérleg között. Hatalmas taglókat lóbál könyékig véresen, szeméből húscafatot töröl, körömágyából csontszilánkot piszkál ki, s szinte oda sem nézve akasztja föl a húskampókra a precízen feldarabolt állati tetemeket. A falakat itt állítólag vérrel kevert mésszel mázolták, hogy a fehér falra fröccsenő vér vöröse ne legyen olyan brutális… Figyelemre méltó esztétikai finomság az alaphelyzet egészéhez képest.
Ha magunk elé képzeljük az öreg Petrovics mai szemmel akciófilmekbe illő karakterét (valószínűleg bármelyik XXI. századi bokszoló alázattal térne ki előle), akkor talán megérthetünk valamit abból is, hogy érzékeny lelkű költő fia honnan vehette a mintát a végsőkig való kitartáshoz céljai – nyugodtan mondhatjuk: szent céljai – végigvitelében. Egy ilyen apa mellett felnőni, horribile dictu, egy ilyen apa ellen lázadni komoly mentális stabilitást és vasakaratot kíván. Az a dicstelen, érdekszaporodással összetákolt Habsburg Birodalom, amely ellen Petőfi a valódi szellemi háborúját vívta, nem tűnhetett túl félelmetesnek egy olyan apa után, aki fél kézzel tette odébb az egész korcsmát, ha arra szottyant kedve.
Bizony, a korcsma! A kármentő mellett a legfontosabb szimbolikus tárgy itt talán a kovácsoltvas akasztó a falon: a békével érkező betyár ide akasztotta föl a fokosát. A nem békével érkező betyár és az öreg Petrovics rövid ideig tartó interakcióját pedig a fentiek alapján el lehet képzelni. A korcsma másik falán az étekátadó ablakon kukucskálunk át a szomszédos konyhába. Amit manapság a legtöbb ember konyhának nevez, az ehhez képest legfeljebb gardróbszekrény lehet. Ez a tér korának mértékével mérve egy mai üzemi konyhának felel meg. A füstös mennyezet holdtérképszerű mintázatokkal bűvöl el, az óriási kemencében kényelmesen elférne több Jancsi és Juliska, meg pár boszorkány is. Ám ennél valamivel étvágygerjesztőbb fantáziákra csábít a kéményfüstben érlelődő kolbászok képe…
Hrúz Mária szekrényében szilke, komaköcsög, tejesköcsög, vizeskancsó, meg egy 1832-es csákvári csöcsöskorsó. Ebben a házban nemcsak a költői lélek szárnyalása vezeti tűnődésünket: itt a tárgyaknak is lelke és története van. Ez a kor a valóban megélt tárgykultúra kora: ebben a világban nem létezik tömegtermelés, itt minden eszköz emberöltőkre készül. Kivéve talán a puskagolyót, de annak meg – jó esetben – semmi keresnivalója a konyhában.
Legfeljebb a betyárok keze ügyében, amikor épp a pincébe iszkolnak a csendbiztos elől. Ott egy jól láthatóan befalazott rész a helyi legenda szerint föld alatti alagutat rejt: a zsiványok menekülési útvonala a tóhoz. Hogy a legenda igaz-e? Sok munkával, hozzáértéssel és nem utolsósorban anyagi ráfordítással kideríthető.
Minden döntéshozó, kultúrember és magát értelmiséginek valló hazánkfia tűnődjön el a fentiek alapján: van-e értelme szakértelmet, időt, pénzt fektetni a Szalkszentmártoni Petőfi-emlékházba, amely pincétől padlásig tele van megfejtésre váró titkokkal, tárgyi és szellemi csodákkal, nagy idők, nagy gondolatok és nagy tettek örökké sugárzó nyomaival. Itt van a szellem napvilága. Csak alkalmasint meg kell fogni a csákányt meg a vakolókanalat ahhoz, hogy megint ránk ragyoghasson.
