Kötelességünk emléket állítani az elõttünk járóknak, ha igazak voltak. Ha másként nem, írott szóval. Nemcsak nekik, mindazoknak, akikkel felcseperedtünk. Nemcsak az élõkre gondolok, a tájra is, ami otthonként óvott, és iskolaként alakított, hagyományokat és kultúrát adott az õseinknek és nekünk, és most éppoly védtelenül áll a rombolás útjában, mint az élõk. Egy élet „regényét” tartja kezében az olvasó, majd’ fél évszázadot (1907–1945) átölelõ írást, ami naplónak indult, mígnem a megújuló könyvégetések áldozata lett, és szerzõje hat évtized multán kísérelte meg újra, hogy mindazt, ami vele és szûkebb hazájával, „Biharországgal” történt, emlékezetbõl újraírja. Egyik oldalán teleirt, használt papírra. Mementóként, mentve a hatalom szemei elõl. Ezek a feljegyzések hagyatékként kerültek elõ, immár megváltoztathatatlanul. Elõkerültek, szerencsére, mert egy magyar vidék életének, történelmének megélt darabkáit foglalják írásba, tehát múltunk megbecsülendő részei. Benedek István önéletírásának második része Szögesdrót címmel jelent meg. (Könyvmühely, Miskolc, 2014.)