Ugrás a tartalomra
Lönni vagy nem lönni
ISBN/ISSN:
9789737658555
Oldalszám:
1468
Kiadás dátum:
Raktáron:
Raktáron
Vendégkötet:
Nem
Szerzők:Sarusi Mihály
0 Ft
Azért moſtan meg marad az hit, az reménſég, az ßeretet, ez három, ezec között pedig leg nagyob az ßeretet. Így adta vissza Károli Gáspár 1590-ben Pál apostol korinthosziakhoz intézett szavait (I. Kor. 13. utolsó vers). Miért is kezdem egy könyv előszavát ezzel az idézettel? Mert „ez három” nélkül meg nem születhetett volna ez a könyv! Nem írhatta volna meg a szerző, nem jelentette volna meg a kiadó, s nem olvasnák azok, akik számára készült. Hit kell minden munkához, alkotáshoz, leginkább az íráshoz. Ahogyan megérzi a hallgató a prédikátor beszéde mögött a megalapozott hitet, az olvasót sem lehet megtéveszteni. A hit a bizonyosság tudata. Annak a biztonságérzete, hogy nem hiába teszünk, mondunk, írunk valamit. A szerző hisz abban, hogy nem hiába dolgozott: ideát, eszményt, ötletet adott. A kiadó és a könyv minden támogatója, segítője hisz abban, hogy igény van erre és az ehhez hasonló munkákra. Bátorságot, tartást, erőt ad a benne levő ismeretanyag, tudás, bölcsesség. Másik oldalról pedig az olvasó hite is elengedhetetlen. Hinni, tudni, érezni kell az olvasott szöveg igazságát. Sarusi Mihály minden könyvének alapja az igazság, ereje a hit. Ennek pedig különösen az, hiszen tudományos igényű munka: mást nem tartalmazhat, csak a hittel hirdetett színtiszta igazságot faluja népéről, annak történetéről, szokásairól, nyelvéről. Amennyiben a hit a bizonyosság, akkor a remény a lehetőség, az óhaj, a vágyakozás. Miben reménykedik a könyv szerzője, kiadója s velük együtt mi, olvasók is? Elsősorban a jövőben. A múlt ismerete a jövő reménye. Minden történeti vizsgálat eredményének a bemutatása, megismertetése azt föltételezi, hogy hasznosítjuk a tapasztalatokat, büszkék leszünk az eredményekre, elkerüljük azokat a hibákat a jövőben, amelyeket mi magunk vagy elődeink elkövettek. Reménykedünk a múlt értékeinek, őseink megfigyeléseinek, szokásainak, nyelvi sajátságainak megőrzésében. Ha nem is lehet már fölújítani sok hagyományt, dalt, játékot, közmondást, tájszót, sokat tud ez a könyv megismertetni, s reménykedni lehet abban, hogy ezeket bátran, magabiztosan, öntudattal vallja magáénak mind a helybeli olvasó, mind pedig a magyarul gondolkodók, beszélők, emlékezők egész közössége. A legnagyobb pedig a szeretet! Ez kellett leginkább e mű megírásához és megjelentetéséhez. Szeretni az egyes embert, aki segített: emlékezett egy-egy adatra, közölte, elmondta, elmesélte, lerajzolta, megmutatta. Még inkább szeretni azt a közösséget, a település lakosságát, az egész magyar népet, amelynek összefoglalta, elmagyarázta, leírta a szerző a maga ismereteit és a hallottakat, a látottakat és olvasottakat, a múlt eseményeit, történeteit, neveit és szavait. A szeretet, amely többszörösen adja vissza azt, amit kapott. Mint ahogyan a falu monográfusa összegyűjti, rendszerezi, érthetővé teszi, logikus sorrendbe állítja az adatokat, az egyes részleteket egésszé formálja, megírja. És az eredmény több, szebb, jobb, mint a részadatok összege: sokszorosa a kapott ajándékok együttes mennyiségének, hiszen egységessé lesz a sok apró adalék, és az olvasóban átfogó kép alakul ki általa a település népéről, múltjáról, szokásairól, nyelvéről, neveiről. És a szeretet is megduplázódik a befogadók által, akikben, ha volt mélyül, ha nem volt megszületik az érdeklődés, az értékelés, ezek által pedig a szeretet szülőföldjük, lakhelyük iránt. Hogyan éri el mindezt Sarusi Mihály? Hogyan tölti be a könyv minden könyvek föladatát: a tudás, öröm és katarzis érzésének megteremtését az olvasóban? Érzelmileg a föntebb említett módon, értelmileg pedig tartalmával, mondanivalójával. A visszaemlékezésekkel: történeti, helytörténeti események leírásával, fölelevenítésével, újraélésével. Bárkivel is esett meg a följegyzett história, bármennyire is egyéni egy esemény, mindenkire tartozik, a közösség egészének köze van hozzá. Akár nagyszüleink koráról, akár a közelmúltról van is szó, hozzánk szól, mert akár velünk is „mögeshetött vóna”. És éppen ez a csudálatos: a nyelv, nyelvezet, nyelvjárás még akkor is, amikor történelmet olvasunk, helytörténetet, népéletet, szokásokat, eseményeket elevenít föl az író. Éppen ezzel magyarázható, hogy a könyv legnagyobb része a nyelvvel foglalkozik. A népnyelv legkülönbözőbb megnyilvánulásaival: helynevekkel, személynevekkel, szavakkal, szólásokkal stb. Ezek készségszerű ismerete tette lehetővé, hogy olyan átütő erejű könyvek kerüljenek ki Sarusi Mihály tolla alól, mint például a Magyar Krisztus. Ennek és többi írásának legfőbb értéke az a nyelv, amely széppé, olvasmányossá, hitelessé teszi a történetet. Itt, ebben a könyvben megtalálhatjuk e nyelv tiszta forrását, a nép nyelvét a legkülönbözőbb szituációkban: ősi helynevek megőrzésében, napjainkban alkotott, új ragadványnevek sziporkázó ötleteiben, igaz bölcsességek tömör megfogalmazásaiban. A nép saját nyelvén szól hozzánk, ragad meg, bűvöl el bennünket. Akára nyelvkutató tudós, akár szülőföldjét szerető, magyarul értő, beszélő, gondolkodó polgártársunk is tanulmányozza, olvassa a neveket, szavakat, emlékek élednek benne, s az emlékek nyomán szeretet, remény és hit. Sic age fit!* Budapest, 2010. február 3. Hajdú Mihály