Bõven benne vagyok az úgynevezett “szépkorban”, de még mindig nehezen veszem ezt tudomásul. A fiatalokkal talán még ma is jobban megértem magamat, mint a saját korosztályombeliekkel, és – Istennek hála – fizikailag sem vagyok még lerombolva. Sõt, állíthatom, hogy jobban érzem magamat, mint húsz évvel ezelõtt, amikor korengedményes nyugdíjba mentem. Azóta sokat és eredményesen dolgoztam – talán többet is, mint aktív koromban –, mert a kötetlenség, az anyagi függetlenség (a postás hozza a nyugdíjat, ha dolgozom, ha nem) engem nem tétlenségre, ellenkezõleg: lelkes munkára ösztönöz, egyszersmind nyugodt, kiegyensúlyozott emberré alakított át.