Vesztergom Andrea láthatatlan angyalszárnyakat rebbent, de két lábbal áll szilárdan az űrben kacsázó Földön, a gyámolításra szoruló emberek között.
Ír, hogy azzal is gyógyítson, neveljen, vigasztaljon, de haladéktalanul leteszi a tollat, félretolja a fehér papírt, és szalad, ha valakin konkrétan segíteni tud.