Csatáink nemcsak a világgal, inkább önmagunkkal voltak. Az illúziókkal és a kételyekkel külön-külön kellett megküzdeni, s ez a pokoli harc volt, akinek sikerült, volt, akinek kevésbé. Nem tudtuk egymást segíteni abban, hogy démonjainkkal megküzdjünk.

A Látó szépirodalmi folyóirat októberi száma Áfra János Áradat és Aminek súlya van című verseivel indul, nem véletlenül ezzel nyitja a folyóirat az őszközépi számát, a két Áfra-vers ugyanis messze kiemelkedik a lap többi, egyébként színvonalas lírai anyagai közül.

Sokféleképpen fel lehet fűzni egy folyóirat-számnyi gondolatmenetet egyetlen füzérre. Ami nekem mindenünnen előbukkant olvasván, akartam vagy nem, az az utazás volt a Látó májusában; és ez független attól, hogy mintegy mellesleg történetesen az interneten utazok és találok irodalmat. Nem véletlenül juthatnak eszünkbe Batsányi szavai a cím kapcsán, mottóként és iránytűként meg-megjelenik, akármerre kattintgat az ember –  tudhatja, nem vesztette el minden régi mondanivaló az aktualitását. Hiány nincs a műfajokból sem, szépen összegyűjtve minden, ami kell; ha versre vágytam, ha némi fantáziával telt prózára avagy izgalmas gondolatmenetre, mind megkaptam. Nem is akárhogyan: ezek az erőteljes gondolatvilágú művek mindegyike ott hagyja nyomát az emberben, és nem is lehet tudni, meddig dolgozik belül.