Van minálunk a kerttel való irodalmi foglalkozásnak egy igen komoly hagyománya. Nyilván más értelmes, írástudó népnél is van persze, kivéve talán a sarkvidéki szerzőket – ők nem kertelnek. Az sem holmi kósza asszociáció eredménye, hogy jó ideje nemcsak a herbáriumokat, a gyógynövények titkait föltáró műveket hívjuk hagyományosan füveskönyvnek, hanem a mindenféle életbölcsességeket tartalmazó köteteket is. És persze itt van nekünk félig eltékozolt örökségünk, valóra nem vált álmunk, vagy épp vágyott utópiánk (kinek mi tetszik), a kert-Magyarország.

Döme nem törekszik megkerülni a valóságot, nem nőies író, inkább felforgató. Nem gyárt legendákat, de látnoki módon hatol be az emberek mindennapjaiba, testi-lelki állapotába. Eszméletvesztésük csak átmeneti állapot, hogy egy másik dimenzióba léphessenek. A szerző a rejtélyekkel nem törődve bonyolítja a cselekményeket, egészen a fantasztikum határáig tágítva a szövegeket.