Stuttgartban látta meg a napvilágot 1770. augusztus 27-én, és a filozófia ünnepelt fejedelmeként a porosz fővárosban, Berlinben hunyt el 1831. november 14-én. De az újkorban a szellem világában is gyorsan enyész a világi dicsőség, s már a nyomába tóduló trónkövetelők – akik részint köpenyegéből bújtak ki – alaposan megtépázták tekintélyét.

Gombi, a kis fehér korcs piros nyakörvvel a település kedvence. Olyan szép, hogy bármelyik fajeb megirigyelhetné.

955. augusztus 10. A magyar és a német seregek döntő csatája Augsburgnál, a Lech mezején.

1954. július 4. A magyar és a német futballcsapat világbajnoki döntője Bernben.

Lehel megfújja kürtjét, és az Aranycsapat támadásba lendül. Puskás sorra kicselez egy sváb középpályást, egy frank beállóst és egy bajor hátvédet, majd Bulcsúhoz passzol. A közönség tombol, a csata szintén.

A megrázó, az elkeserítő, a felkavaró valójában nem is annyira az, hogy mi történik. Hanem az, hogy történik – annak ellenére, hogy. Annak dacára, hogy. Azzal együtt, hogy.

− Ezért maga nagyon megütheti a bokáját. Nyilvános intézményben semmi helye a nacionalizmusnak, hát még az irredentizmusnak! Ha nem tudná – sziszegte, és mutatóujját úgy nyomta rá a tangóharmonikára, mint aki így jelzi: a bűnelkövetés eszközét, a betiltott nótát nyekergő masinát márpedig a nép nevében lefoglalja.

Talán mégis jó az, hogy egyetlenegy szóval üstökön ragadhatjuk sorsunkat, amelynek örökös jobbágyai vagyunk, akár hiszünk benne, akár nem.

Ugye azt mindenki tudja, hogy karantén van, de a székelyeknél még ez is sajátságos. Úgy pár hétig megszeppentünk, mert nem tudtuk, mit kezdjünk az új helyzettel, az ordonáncákkal, a kijáró cédulákkal, mert ilyet még nem ettünk. Talán még sosem nyomtak le a történelem folyamán a torkunkon ilyen dicstelen dolgot. Mert a székely, ha baj van, magától is tudja, hogy meg kell húznia magát, nem hülyéskedik, behúzza a csápjait, s fülel, várja, amíg elül a baj. Csak utána merészkedik ki a barlangjából.

Egy idő óta rutinszerűen óvják az embereket a „csinált” hírektől, megtévesztő információktól. Ezért kötelességünk figyelmeztetni az olvasót, hogy a közölt hírek félretájékoztató jellegűek, felelősséget értük nem vállalunk, és a bennük foglaltak vagy a belőlük kiolvashatók nemhogy a szerkesztőség, de még a szerző véleményét sem tükrözik. – Hudy Árpád rendkívüli hírösszefoglalója.

„Olvastam a Mennyei harmóniában, hogy a Mester a kékvérű korszakából nem őrzött meg semmit, csak egy hatalmas barokk íróasztalt, annál ír. Na már most, le tetszik ülni a Mesternek reggel írni, és olyanja van, hogy nem jut eszébe semmi értelmes, érti ugye?” Bólintott. „Na és akkor most jön a kímélő fejvakaró. Ez ugyanis nem egy akármilyen fejvakaró, ez egy ihletet hozó fejvakaró. Csak vakarint egyet a Mester ezzel fentről lefelé a sörényén, vár egy cseppet, és máris türemkednek a gondolatok, szinte folynak a tollából. Próbálja ki, majd meglátja, milyen jó!”

A hozzászólások, amelyek közül néhányat 6500 alkalommal osztottak meg a Facebookon, és Lieber fényképével kísérték, olyan állításokat tesznek, amelyek tévesen sugallják, hogy a harvardi tudósnak köze lenne a COVID–19 kitöréséhez, amely a kínai Vuhanban kezdődött 2019 végén.

Milyen olvasmányok jutnak eszünkbe a közbeszédet ma megtöltő szavakról, mint vírus, koronavírus, járvány, karantén? A Dekameron, nemdebár. Meg Camus regénye a pestisről.
Körbejárta a világhálót egy idézet. Dean R. Koontz A Sötétség Szeme című regényének egy bekezdése, amely egy 2020-ban a kínai Vuhan városából elszabadult vírusról szól. A fantasy műfajban született könyv iránt most akkora kereslet támadt, hogy megszerezhetetlen. (Gondolom, a vélhető utánnyomásig.)

− Bár az a büdösség, amit a cigi áraszt, elriaszt minden élőlényt – panaszolja Marika.
− A vírus nem él – igazítja ki a másik nő.
− Már hogy a fenébe ne élne? – horkan föl Pali bácsi.
− Azt mondják, nem él – erősködik Valéria.
− Szerintem él – szögezi le Marika.

„Bemutatkoztam, előadtam kérésemet, s az élő klasszikus nagyon kedvesen nyomban elutasított. Valami olyasmire emlékszem, hogy „idős ember vagyok már, nem adok interjúkat”. Bár akkor nekem az jutott eszembe, hogy évekkel előtte az író börtönből szabadulása után több nyugati lapnak is beszélt változatlan baloldali elköteleződéséről meg egyebekről, de az őt körülvevő világot már nem illette kritikával.”

Az éjjel elfelejtettem behúzni a sötétítőt a nappaliban, mire nagy nehezen elaludtam, bevilágított az ablakon a rendőrkocsi lámpája. Hajnalig azzal mulattam az időt, hogy színeket számoltam. Kék-fehér, kék-fehér, kék-fehér.

A kertet választom és a könyvtárszobát, a hallgatag sétákat, a szótlan imát és a csendes üldögélést.

Ezeket a könyveket szerettük 2019-ben, és ajánljuk az új évre is csendes téli estékhez egy jó forró fekete mellé.

Hogyan lehetne gyűlöltebbé, lenézettebbé, megvetettebbé tenni a magyarokat, a magyarságot, a magyar nemzetet, a magyar társadalmat, államot, közösséget?

A többi ismerete az erdőről nem ilyen megfellebbezhetetlen tudás. Például: a vaddisznók vajon azért vonulnak keresztül a bozóton olyan nagy csörtetéssel, mint egy harckocsioszlop, mert így tudnak közlekedni? Vagy tisztában vannak azzal, hogy nincs ugyanilyen kaliberű ellenségük? Azt gondolja, ezek a disznók igenis azért ilyen hangosak, mert nem félnek.

Olyan helyzetbe jutottunk, hogy újra drámai erővel mutatkozik meg egy igen ősi filozófiai (egészen pontosan: egy vallásos világmagyarázattal kapcsolatos) dilemma: vajon a világban a jó és a rossz nagyjából egyensúlyban van-e és nagyjából szimmetrikusan működik-e?

Kínában ritka látvány az olyan köztéri szobor, amely valaha élt élő embert ábrázol. Az azonban még ritkább, ha az ábrázolt alak nem kínai személy.
Most ez történt: Petőfi Sándor és Szendrey Júlia közös szobra révén, amely Szórádi Zsigmond fehérvári szobrász alkotása, a park napok alatt a szerelmesek kertjévé lett, szerelem-lakatokkal, saját mitológiával rendelkező vonzásközponttá. Amihez azt kell még tudni, hogy Petőfi Szabadság, szerelem... kezdetű strófáját kötelező tananyagként legalább egymilliárd kínai ember tanulta meg kívülről.