Elhunyt Mózes Attila író, irodalomkritikus, szerkesztő. György Attila búcsúzik Druszillájától, és az ő soraival búcsúzik az Irodalmi Jelen is az erdélyi magyar irodalom kiváló képviselőjétől.

Most a söripar sárkánygyíkja összefogott Surgyélánnal a csíki erdők kismókusa ellen.
A mókust betiltották, sőt a tölgyfát is, amelyen a mókus lakott, s amely túl sok makkot termett, most leszerelik és elviszik Hollandiába.

„Nézzük, hogy a feldarabolós játék milyen érdekes életműtorzókat varázsol nekünk. Esterházy Pétertől például a régi, a klasszikus, a nem kortárs (ízlés szerint aláhúzandó) kategóriába kerül a Fuharosok (1983), de a Tizenkét hattyúk (1987) már itt van velünk.” – Boldog Zoltán tárcája

A Petőfi Irodalmi Múzeum új kiállítása „Lebomló tükrei az emlékezetnek. Erdélyi alkotók és 1956” címmel azoknak az erdélyi művészeknek állít emléket, akik megszenvedték az 1956-os forradalom megtorlásait. – Szőcs Géza kiállításmegnyitó beszédét közöljük.

„Az ördög említése korántsem túlbuzgó keresztény retorikai fordulat. Ezt bizonyítja az a – mi tagadás, némiképp még ma olvasva is hátborzongató – feljegyzés, miszerint utolsó nemzeti királyunk, II. Lajos 1525-ben, vagyis egy évvel a katasztrofális mohácsi csata mezején bekövetkezett halála előtt ökörszarvas, gólyacsőrös, kígyófarkas Lucifer-jelmezben jelent meg udvarának farsangi ünnepségén.” – Hudy Árpád tárcája.

Bal oldalt a Hold ezüstlik az égen, már eléggé magasan, a nukleáris reaktor fölött lebeg, mintha annak kéményéből emelkedett volna Csillebérc fölé, atomhajtású Hold, láthatatlan zsinór köti a kéményhez, hogy el ne szálljon, el ne fújja a kozmikus szél.

Gyerekkorom telei keringnek bennem. Belehuppanok a puha, friss húszcentis hóba, és hóangyalt rajzolok a karjaimmal. Azt képzelem, hószárnyaim nőnek, és bármilyen messze el bírok repülni. Ujjaimról lenyalom a fagyos nedűt. Szabadságíze van ennek a hónak.

Megvallom, az elmúlt évtizedben rögeszmémmé vált a sorozatos torontói találkozások elmulasztása. Ugyanakkor, egyre több Márai-művet ismertem meg. Minél többet olvastam tőle, annál inkább megfogalmazódott bennem a meggyőződés: jobb is, hogy nem foghattam kezet vele, mit is mondhattam volna neki érdekeset, gondolatébresztőt, mivel nyűgözhettem volna le a figyelmét, ha akkor csak néhány versét ismertem.

Tízezer éve ilyen vagy olyan eszközökkel háborúzunk, ez az idő mégsem volt elegendő, hogy valamicskét tanuljunk, levonjuk tragikus tapasztalatainkból a megfelelő következtetést. – Böszörményi Zoltán tárcája.

„Igaz, tényleg azt mondtam, hogy jók a kézzelfogható bizonyítékok, de ezt a kenyérszaporítós ötletet inkább vesd el, az átváltoztatós boros trükkről nem is beszélve, mert a szupermarketesek, esküszöm, meglincselnek.” – Laik Eszter tárcája.

„Az egyik legemlékezetesebb mozzanat mindmáig a második napi Csurka–Berecz asszó maradt. Retorikailag is. Csurka, akit egyébként abban az évben szilenciummal sújtottak, így kezdte: »ég az ecsedi láp«, majd személyes ügyeit az ország gondjaiba ágyazva fejtette ki.” – Marafkó László tárcája.

„Úgy tűnik, a vers csak akkor él, ha szövegként kicsit meghal előtte. S mi utána kezdjük el szeretni igazán…”

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, de nem takarja hó a bérci tetőt. Pedig már egy hónappal a leghíresebb magyar versidő, szeptember vége után vagyunk. A hely viszont – felejtsük el most Hérakleitosz bölcs mondását a megismételhetetlenről – ugyanaz, mint jó százhatvankilenc évvel ezelőtt: a magyar szerelmi líra legszentebb ligete, a koltói Teleki-kastély parkja.

Csak a balra lehajtót ne szalasszam el, csak azt ne! Remélhetőleg ugyanott van, ahol eddig mindig, de hát sosem lehet tudni, ebben a városban minden lehetséges, egyik nap még átsétáltam a felüljárón a hatsávos út felett, másnapra szőrén-szálán, pántján-szegecsén huss, eltűnt.

Komoly mutálódáson ment át a hajdani – tagadhatatlanul pórias – tréningnadrág, ami ma már kizárólagosan joggings. Gyerekkoromban – kimondani is szörnyű – mackónadrágnak hívtunk. Sőt, igen kifinomultan megkülönböztettünk mackóalsót és mackófelsőt, ami így együtt alkotta a mackóruhát. – Laik Eszter tárcája.

A szobám tartozékai, a szomszédok – a változatosság gyönyörködtet jegyében – mindig más és más történéssel lepik meg egyébként unalmas, monoton délutánjaimat, éjszakáimat, beköltöznek a nappaliba, és azon kapom magam, mintha nem is egyedül, tizedmagammal élnék ebben a lakásban.

„Lénárd Ödön volt az utolsó egyházi foglya a kommunista diktatúrának, akit összesen háromszor ítéltek el koncepciós perben.” – Boldog Zoltán tárcája

„…ez a vén mindentudó pedig csak leteszi a markából a terepre a magonc fiúkat, mint a pelyhes madárfiókákat, hogy aztán menjenek, és ismerkedjenek a világgal.” – Laik Eszter tárcája.

A grófi titulus eleve kétes a magyar irodalomban. (A románról meg a szlovákról nem is beszélve.) A régi népszipolyozók még úgy ahogy megbújhatnak dohos könyvtárak penészes lapjai között, a kutyát sem érdekli ma már, hogy ki-be rohangáltak rommá lőtt váraikban a két pogány közt.

„Teában eloszlatva vagy kenyérre kenve – csakis vajas kenyérre, a késsel gyorsan a vajba keverve, hogy édes elegyet alkosson a kenyér tetején – vagy almaszeletre csorgatva, aztán gyorsan bekapni, mielőtt lecseppen.” – Laik Eszter tárcája.