A kortárs szerzők feldarabolása a megújuló érettségin
„Nézzük, hogy a feldarabolós játék milyen érdekes életműtorzókat varázsol nekünk. Esterházy Pétertől például a régi, a klasszikus, a nem kortárs (ízlés szerint aláhúzandó) kategóriába kerül a Fuharosok (1983), de a Tizenkét hattyúk (1987) már itt van velünk.”
Az utóbbi időben egyre távolabb került tőlem a horror. Talán a Fűrész volt a filmes műfaj utolsó darabja, amelyet beengedtem a hálószobámba. Apaként fokozottan ügyelnem kell arra, hogy a borzongás, a félelem minél távolabbra kerüljön a házamtól. Az irodalomórákat sem Mary Shelley Frankensteinjére hegyezem ki mostanában, bár néhány Poe-novella kihagyhatatlan, újra és újra magához édesget a bennük lakozó démon. De olyan módon soha nem jutott volna eszembe a szerzők feldarabolása, ahogy a legújabb magyar irodalom szóbeli érettségije teszi.
A vizsgaleírás ugyanis diszkréten kettévágja többek között Esterházy Pétert, Kertész Imrét, Szabó Magdát, Ottlik Gézát, de még – urambocsá! – a köztünk élő Nádas Pétert is. A részletes vizsgakövetelmény szerint kortárs műnek a „mindenkori vizsga előtti utolsó harminc évben keletkezett (írt, bemutatott, megjelent) irodalmi alkotás” számít. A legtöbb jelenkori életmű azonban kilóg ebből a kategóriából, így őket kényszerűen fel kell osztani klasszikusra és kortársra. Egy magyartanárnak ilyenkor segítenek a számok, hiszen hiába lebegnek bölcsészkarok folyosóin azok a szavak, hogy hatástörténet és nyitott mű, mégiscsak a történeti szemlélet az, ami rendet vág a dolgok között. Selejtez: elválasztja a régitől az újat, a kamaszt a nyugdíjastól.
Nézzük, hogy a feldarabolós játék milyen érdekes életműtorzókat varázsol nekünk. Esterházy Pétertől például a régi, a klasszikus, a nem kortárs (ízlés szerint aláhúzandó) kategóriába kerül a Fuharosok (1983), de a Tizenkét hattyúk (1987) már itt van velünk. Pontosabban még, hiszen egy éve van hátra az átsorolásig. Hasonló a helyzet Kertész Imrével, akinek a Sorstalansága (1975) elvesztette kortárs szavatosságát, A kudarca (1988) azonban még néhány évig nem nevezhető réginek, klasszikusnak. De nézzük a legkínosabb témát, hiszen élő szerzőbe még nehezebb belevágnia a kegyetlenségéről kevésbé ismert magyartanárnak. Bármennyire is mainak érezzük, Nádas Péter Emlékiratok könyvének (1986) szintén semmi keresnivalója a kortárs kategóriában az új definíció szerint, míg a Párhuzamos történetek (2005) a szerző frissebb részéhez tartozik.
A sort hosszan lehetne folytatni, de a leghasznosabb példa talán az, hogy miféle rendet vág az éppen jubiláló Szabó Magda életművében a bölcsészfurfanggal megalkotott mozgó szabály. Az Abigélt és a Régimódi történetet régimódivá, klasszikussá avatja, a Für Elisét pedig kortárssá. Milyen szerencse, hogy végre van egy segédegyenesünk a kánoncsinálásban!
Ha bárki csupán a horrortárca-író hatásvadász eszközének gondolta a szerzők fent ismertetett feldarabolását, az most nyugodtan elkezdhet rettegni. A Magyartanárok Egyesületének munkatársai ugyanis elszántan járják az országot, hogy a 2017. január 1-jétől, azaz a félév közepén (!) hatályba lépő módosításokat (ezek közül csak egy a fent ismertetett) világosabbá és olykor sötétebbé tegyék. Sötétebbé, hiszen az örkényi fekete humor ott rejtőzik a sorok között. De biztosan büszkeséggel is tölti el az ötletgazdákat, hogy írásba foglalták azt a kategóriát, amelyről irodalomtörténészek évtizedek óta vitáznak.
Van azonban ma olyan nagy hatású magyartanár, aki könyveiben éppen azt bizonyítja, hogy klasszikusaink a kortársaink. Hiszen éppen az adott mű megközelítése és az adott szöveg nyitottsága, újraolvashatósága dönti el, kit tudunk kísérőnkké, kortársunkká fogadni utunkon, akár Dante Vergiliust. Azt, aki az ismételt találkozások alkalmával mindig új és új élménnyel ajándékoz meg minket. Így válik egyénivé és elválaszthatatlanná a régi és az új, amelyet szabhatunk, varrhatunk, foldozhatunk, de mégiscsak borzongva pakolgatjuk őket ide-oda, amikor egyfajta elvadult ageizmus jegyében „születési” dátumuk alapján teszünk rendet közöttük.
